Kereső toggle

Göröngyök az úton

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

 „Támaszkodj a szegényparasztra, egyezz meg a középparaszttal, és minden erővel harcolj a kulák ellen” – hangzott az ötvenes években a lenini hármas jelszó. Ebben az időszakban országosan közel háromszázezer embert telepítettek ki otthonaikból, így büntetve egyszerre a városi burzsujt és a falusi kulákot. „Csakhogy az osztályharc megszállottai arra nem gondoltak, hogy a megbüntetettek hallgatólagos véd- és dacszövetségre lépnek. Ez történt ugyanis” – írja nemrég (limitált példányszámban) megjelent, Göröngyök az úton  című „emlékkönyvében” B. Thúry Zsuzsanna, mely közel hatvan év esszenciája.

A nyolcvanas évek végén számos olyan mű látott napvilágot, mely az elhallgatott múltat hivatott feltárni. Téglásy Ferenc Soha, sehol, senkinek című filmje (1989) vagy Galgóczi Erzsébet falusi riportjai, regényei a némaság falát vasököllel törték át. A korábban említett családregény vagy B. Jórend Zsuzsanna Elorzott ifjúság című elbeszélése inkább olyan gyöngyszemek, amelyek megismerhetővé teszik a Rákosi-éra alatt élő embert, minden nyomorúságával, küzdelmével és rettegésével együtt.

A drámai bevezető után megismerjük a szerző nagyszüleit, majd a konkrét történelmi pillanaton keresztül ráláthatunk a kitelepítés fájdalmas következményeire, melyek nem értek véget az amnesztiával. Először apai nagyapjáról, Túri Thúry Józsefről tesz említést, aki az első világháborúban a Magyar Királyi Soproni 18. Gyalogezrednek volt a hadnagya, de a hangsúly a továbbiakban édesanyja szüleire tevődik át, akikkel együtt élt a család.

Utermark Emil a Hanza-szövetséghez tartozó német kereskedővárosban, Lübeckben született 1878-ban. Korán magára maradt megözvegyült édesanyjával, és szegénységük miatt már ötévesen munkára kényszerült. Később „az akkor már híres amerikai Singer Varrógép Rt. alkalmazottjaként, pályázattal lett a budapesti székhely igazgatója, 1904-ben”. A vele szomszédos bemutatószobában dolgozott Luger Janka, aki később hű társa, felesége lett. Az „Ópi” huszonöt éves vezérigazgatói jubileumán beteljesítette az azóta egy kislánnyal bővült családjának álmát, és szerény kertes házat építtetett Pasaréten. Az 1940-es évek elején felajánlották Utermarknak Németországból a repatriálás lehetőségét és minden ingóságának hazaszállítását, amit többszöri unszolásra sem fogadott el, ragaszkodott választott hazájához, ahol harminc év után megkapta a magyar honpolgárságot. 1948 tavaszán azonban a szó legszorosabb értelmében kirúgták igazgatói állásából, a házát pedig államosították. „Nem évszázados az örökség. A mosónő fia és egy kis varró-hímzőnő veszíti el élete szinte minden, önerőből összegyűjtött javát.”

Az 1951. július 13-án kézhez kapott kitelepítési határozatban kényszerlakhelyként a Heves megyei Mikófalvát jelölték ki számukra. Megérkezésüket tragikussá tette, hogy a nagyapát idegösszeroppanás miatt még Egerben kórházba szállították a mentők. A faluban mintha Téglásy filmjéből látnánk részletet: a vagonról kétnapi összezártság után leterelt utasok a közkút körül tolongnak. Beköltözéskor sem lehetett mit tenni, se a „vendégnek”, se a „vendégfogadónak”, és mégis! A kulák Bella néni kérdésére, hogy „kell-é kálócs, kedves”, az akkor tízéves Zsuzsika először zavartan pislogott, majd meglepett örömmel vette el a felkínált buktát. Ahogyan teltek a napok, a hónapok, a két család ilyen kedves gesztusok kapcsán összeszokott. Egymás felé nem volt bennük indulat, igyekeztek minél élhetőbbé tenni az igen nyomorúságos helyzetet. „Életünk nagy ajándéka lett ez az egyszerű, meghitt szeretet.” Az itt eltöltött bő két év alatt elmondhatatlanul sok dolog történt. A könyvben szó van gyászról, keservesen megszerzett mindennapi betevőről, megindító, távolról érkező csomagról, bátor barátokról. 1953-ban amnesztiában részesültek, ami a községelhagyási tilalom feloldását jelentette. Budapestre nem kaphattak letelepedési engedélyt, így csak a tizenkét éves gyermek, Zsuzsanna tudott felköltözni rokonhoz.

Innentől kezdve betekintést kaphatunk abba a hazugul kettős világba, melyben oly sok gyermeknek kellett felnőnie, fiatalnak lennie, emberré válnia. A „soha, sehol, senkinek” íratlan törvényként nehezedett az „osztályidegen, megbízhatatlan elemekre”. Ezt jól illusztrálja, hogy Zsuzsanna az ötvenedik érettségi találkozóján tudta meg, hogy az osztályában hárman voltak kitelepítettek. Egyetemre, főleg tanárnak, politikai priusza miatt nem ajánlották tovább. A hiányzó két év szúrt szemet az igazgatóhelyettesnek...

Azon a derűs októberi napon azonban addig távolinak tűnő ismeretlenekkel összekarolva, együtt meneteltek mindannyiuk szabadságáért. „Rövid jelszavak hangoztak el, rímbe szedve, de halálosan komolyan. (…) Olyan volt, mint egy óriási lüktető szív.” 1956 ősze hasonló lehetett ahhoz, mint amikor valaki nagy levegőt vesz azért, hogy hosszan tartózkodhasson a víz alatt. Nem mintha önként. Az ismételt fellélegzés az Antall-kormány által meghirdetett rehabilitáció idején jött el számukra. „A hírre úgy éreztem, több évtizedes lelki bilincs hullik le rólam.”

Negyven évvel később B. Thúry Zsuzsanna visszalátogatott Mikófalvára, 2009-ben pedig a még élő sorstársak emlékművet állíttattak a faluban. Nem maguknak, nem az önnön szenvedésük kőbe vésésére, hanem azoknak az emberséges családoknak a méltatására, akik befogadásukra kényszerültek.

A Gondviselés később oly mértékben kárpótolta a szerzőt, hogy őszinte, hálás szívvel idézi Joel könyvéből a következő részletet: „És kipótolom néktek az esztendőket, amelyeket tönkre tett a szöcskő, a cserebogár és a hernyó és a sáska; az én nagy seregem, amelyet reátok küldöttem.”

Sokan vagyunk olyanok, akik még a rendszerváltásra sem emlékezhetünk, mert még akkor sem éltünk. Nem mi küzdöttünk érte, mi nem harcoltunk; a szabadságot felár nélkül kaptuk. Ennek az „embertelen korszaknak tiszteletre méltó emberei”, a személyes történetek megtaníthatnak azt becsülni és védeni. „És kérdik, egyre többen kérdik/Hebegve, mert végképp nem értik – Ők, kik örökségül kapták: Ilyen nagy dolog a Szabadság?” (Márai Sándor Mennyből az angyal)

Olvasson tovább: