Az alapfilm fő ereje a rádöbbenés drámája volt: a kellemes nyugati életforma mily könnyen és naiv módon esik áldozatul a „kelet” nomád vadságának; jólét és lazaság után iszonyatos rabszolgaság a leánykereskedők mocskos kamráiban. Ez akkor vészjelzésként hatott. S nem csak lányos szülők számára.
Egy másik, most is kijátszott hatáselem a személyes érintettség vonzása. Mert azonosulni a szereplőkkel nagyon tudunk, ha családjuk kerül veszélybe, és készek azt megmenteni. Akkor igazán velük vagyunk. A kulcs nem a sorozatos erőszak látványában, hanem a kis dolgokban van, például Liam Neeson aggódó és elszánt arcának rezdüléseiben. Ugyanez a két film számos kigyúrtabb – ám sziklaarcú – akciósztárral nem működött volna. Bár ami azt illeti, a 60 éves, a Schindler listájának címszerepében közismertté lett ír színész is „szálkásított” valamennyit. Igaz, ő mindig szigorúan védekezésből öl.
Bryan exügynök immár magántestőrként pár napig Isztambulban külsőzik. Vele van az első részben kiszabadított lánya s egykori felesége, talán van esély az újrakezdésre is. Romantikus hétvége helyett azonban az albán bosszúkommandó érkezik. Elszántak mindenféle szörnyűségre, legelőbb a családfő vérét szeretnék ontani az elhalt rokonok sírhantján, amihez persze élve kell odacipelni. Ezért az „elrabolva” motívum most is megmarad. Isztambul lepusztult arcát jócskán megismerjük a nagy kergetőzésben, meg a fogságból kiszabadulás precíz módszertanát – ezekből James Bond is tanulhatna, annyi köztük a ravaszság és az ötlet.
2012. 10. 26. (XVI/43)
