Kereső toggle

Barbárok az aréna nézőterén

Vérrel kevert szórakoztatás az államhatalom szolgálatában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az éhezők viadala filmes látomás egy kettészakadt Amerikáról. A hedonista kisebbség Kapitólium luxusvárosban henyélve uralkodik a tizenkét körzet lakosságán. Valamikor a múltban e szegénynegyedek lázadni merészeltek. A sikertelen felkelés árát évenként újra meg kell fizetniük egy kegyetlen és élőben sugárzott túlélőshow formájában, ahol az ő gyermekeik mészárolják le egymást - elnyomóik szórakoztatására.

Van-e egy időszaknak hangulata, korszelleme? Létezik, hogy a tömeges várakozás, az „előbb-utóbb biztos, hogy megtörténik " érzete egyszer csak önbeteljesítő jóslatként megvalósul? Az biztos, hogy a médiában folyamatosan megjelennek ilyen sejtések. Innét pedig csak pénz és idő kérdése, hogy mikor (és melyik) félelem kerül filmvászonra - immár fikciós történetbe ágyazva természetesen, az éppen divatos színészekkel.

Mindig tanulságos, hogy egy kor mit gondol a saját jövőjéről. A jövő ítészei korunk űrlényes és szuperhősös mozgóképmeséi mellett bizonyára felfigyelnek egy markáns irányzatra, a „másnap"- történetekre is. Itt mindig valamiféle katasztrófa után kezdődik a cselekmény, a megmaradtak kisebbsége pedig birtokolja a még létező erőforrásokat (benzin, víz, élelem stb.), és uraskodik a nyomorgó többieken. És többnyire még valami eszme is kell az aljanép röghöz kötéséhez.

Az éhezők viadala pontosan megfelel e szabadalom kívánalmainak. Elsősorban akciófilm, de érdekes felvetésekkel, melyek miatt - időnként - átlépi a kommersz minőség határait. Az alapötlet a Schwarzenegger-féle, 1987-es Menekülő ember sztorija, a folytatáshoz hasonlót a Truman show-ban láttunk, igaz mindezek közkinccsé lettek már, így szabadon idézhetők bármely dolgozatban.

A tartalmasabb részek persze mozaikszerűek. Néha csak egy-egy vágókép, hisz nem fér itt el összefüggő rendszertan - mint Orwell 1984 című filmjében, a műfaj nagy elődjénél. Ügyes viszont, ahogy a Római Birodalom kellékei újjáélednek a film szerint. Cato, Cezar nevű egyének a szereplők, és hát ott a főváros neve. Aztán jön a látványos lovaskocsi-felvonulás, ahol az arénában (mint az ókori Colosseumban) üdvözlik a csicsás kosztümkreációkba bújtatott halálra szántak a vérük kiomlására vágyódókat. Köztük az Elnököt (Donald Sutherland), aki bár kevés szavú, rózsametszés közben kifejti, hogy ez a játék államérdek: ébren tartja a kiemelkedés reményét - egyben megfélemlíti az alsóbb osztályt. Marxot talán a készítők nem olvastak, de osztálytársadalom az tényleg van itt.

Az éhezők körzetei a legkisebb részletekig hihetők - bár a Sztálin alatt éltek ennél rosszabbul is. Folyamatos a kontraszt az éhezők és a dőzsölők világa között. Emitt agyonsminkelt, színes hajú, bizonytalan nemiségű jólétiek kacarásznak pompás lakomáikon, majd kifakult, régies (talán amish közösségektől vett?) ruhákat viselő, időnként orvvadászó, de főként bányász és nehéziparos proletárok „tisztes szegénységébe" csöppenünk. Ahol egy igazi zsömle meghitt ajándéknak számít az udvarlás során.

A film néhány áthallásos jelenete emlékezetes. A játékosok kisorsolása például egy holokausztfilm appelét idézi, itt is tapintható a félelem, és mégis görcsösen csinosítják magukat a nagy sorakozás előtt. Aztán ismerős, amikor a kisorsolt „éhezők" a vasfüggönyön túlra kerülve bámulják az álmodni se mert luxustárgyakat és álomételeket. Mint amikor 88 nyarán mi először Nyugat-Berlinbe csöppentünk.

Frissebb valóságcseppek is bekerülnek a filmbe. A nagy túlélőshow-ra készülve felvonul a teljes médiavilág torzképe, talkshow-k, tehetségkutatók, Big Brother-műsorok, mentorok és a rajongótáborok együttesen. Ez utóbbiak a gyilkolás alatt kis segítőcsomagokat küldhetnek kedvenc „gladiátoruknak". Hiszen csak „ egy győzhet, aki mindent visz".

Nagyot alakít játékmesterként Stanley Tucci, a kedvenc „örök mellékszereplő" (Terminál, Kárhozat útja), aki mókásan évődve beszélget a hamarost elhalókkal. Aztán indul a mészárlás, a show-t a Körzetekben is adják. Ez is egy utalás. Hiszen a nyugati életforma védjegyei ott vannak a harmadik világban. Afrikai gyerekkatonák Rambót néznek a dzsungelben akkumulátoros videójukon, s az iráni bazárban simán hozzájuthatunk terminátoros pólóhoz - a nyomor és a luxus világa közé már ma is a tömegkultúra ikonjai vernek vékonyka hidat.

Ahogy az elején sejtjük, néhány A legyek ura-szerű jelenetsor végén elsőként megismert hőseink maradnak életben, a Mátrix-kelléktárból átemelt, digitálisan turbózott harcmezőn. A film az Alkony-szériával versenyre kelő tiniregényfolyam első fejezetéből készült. Ha figyelmesebben nézné a célközönsége, hogy mit üzen neki a sztori a show-biznisz, a részvétlenség, valamint a fogyasztás kapcsolatáról, akár egész műsorkészítő ágazatok kerülnének válságba. De honnan lenne akkor pénz az erről szóló filmekre?

Olvasson tovább: