Kereső toggle

Az Éva-elv

Örülj, hogy lány!

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Napjainkban egyre több nő őrlődik a kétségbeesett próbálkozások közepette, amikor a magánéletet és a karriert igyekszik egyeztetni. Egyre többen vetik el a családalapítás gondolatát attól való félelmükben, hogy az önmegvalósítás és a család nem fér össze. Eva Herman, a Németországban ismert és elismert újságíró és televíziós műsorvezető könyve provokatív védőbeszéd a nőiesség gyökereihez való visszatérés mellett.

„Mi nők sok mindent elértünk. Díszlépésben masírozunk az ellentmondásokkal teli mindennapokon keresztül. Kétségbeesetten vágyunk biztonságra, otthonra és családra, és naponta magányos harcot vívunk a férfiak uralta munkahelyeken. Lemondunk a gyerekvállalásról, és ha mégis van egy-két csemeténk, amilyen gyorsan csak lehet, idegenekre bízzuk őket. A magánélet és a karrier közötti egyensúlyozás felér bármilyen extrém sporttal, és felőröl bennünket, ahelyett hogy szárnyakat adna. Megéri ez? Milyen árat fizetünk azért, hogy emancipáltak és öntudatosak legyünk? Nők vagyunk még egyáltalán?” – efféle kérdéseket feszeget a Miss Tévéhíradó könyve. Frau Hermann nem könyvből tanulta a jelenséget. Ő maga is a média világának taposómalmában „önmegvalósított” már jó ideje, és harmadik férjével élt, amikor harminchét évesen egyszer csak megváltozott benne valami. Egészen addig a munka volt a mindene, aztán eljött az idő, hogy nem tudott úgy elmenni egy babakocsi mellett, hogy bele ne kukkantson. Meghozták a bátor döntést, és gyermeket vállaltak. „Vélt felsőbbrendűségem és uralkodni vágyásom fokozatosan átadta a helyet a mások szükségleteihez való alkalmazkodásnak, ezt a folyamatot magam is meglepetten konstatáltam” – vallja be őszintén. Ma már úgy nyilatkozik, hogy ha újrakezdhetné az életét, otthon nevelné öt gyermekét. Ez a vonat neki már elment, de ismertségét kihasználva azon igyekszik, hogy másokat időben meggyőzzön a női szerepekhez való visszatérésről. „Úgy érzem, az én felelősségem, hogy beszéljek arról, amit egy nő sem vall be szívesen: néha teljesen kikészülünk a saját – még oly intelligens – életünkre vonatkozó elképzeléseinktől.”

Önmegvalósítás vagy kényszer?

2006-ban a Cicero című lapban feltette a kérdést: „Vajon az emancipáció csupán tévedés?” A cikk Németország-szerte heves vitákat kavart. Az írónő ellen a feministák hecckampányt indítottak, hogy a főnökei előtt befeketítsék, egzisztenciálisan ellehetetlenítsék. Nyilvános levelekben vádolták azzal, hogy visszasírja az „ötvenes évekbeli, tűzhelyet melengető anyucit”. Ennek ellenére látott napvilágot ez a könyv, melyben e vitáról is szókimondóan beszámol.
Mára divatossá vált, hogy valósítsd meg önmagad, élj a jogaiddal anélkül, hogy tekintettel kéne lenned valakire. Járványosan terjed az egoizmus, felértékelődik a szingli lét. „Az egész egy kerékben futó aranyhörcsögre emlékeztet, aki csak szalad és szalad egy helyben, közben bemagyarázza magának, hogy hatalmas távokat tett meg” – von párhuzamot Eva, majd felteszi a kérdést: valóban önmegvalósításról van szó, vagy csupán egy állandó elismeréstől való függőségről, esetleg álruhába bújtatott egzisztenciális kényszerről? „Nálunk, úgy tűnik, a meggyőződéses anyák a társadalmi ranglétra alján foglalnak helyet. Minél jobban sikerül henyélőként befeketíteni a »csak háziasszonyokat«, annál inkább kényszerülnek védekezésre. »Ó, egyáltalán nem dolgozik? Nem jár a gyerek óvodába? De hát mit csinál tulajdonképpen egész nap?« Ilyen kérdések záporoznak azokra a nőkre, akik teljes erőbedobással azon fáradoznak, hogy párkapcsolatuk jól működjön, szeretetteljesen neveljék gyermekeiket, és tartalmas ételeket főzzenek, rendben tartsák a lakást.” Egyet jelent az önmegvalósítás a munkával? Sokak szerint igen. Ennek az elméletnek az alapkövét pedig nem egy feminista rakta le, hanem Karl Marx személyesen: „Az ember csak akkor tudja minden képességét kibontakoztatni, ha dolgozik” – állította.
Sokan az egyenlő jogokat összetévesztik az egyformasággal. Keményvonalas feministák szerint nincs különbség a férfi és a nő között, csak a nevelés határozza meg, hogy menynyire férfias vagy nőies lesz valaki. Ennek cáfolatára az írónő számos kutatási eredményt felsorol, s a következő konklúziót vonja le: „Ezt az egész versengést férfiak és nők között egyszerűen sutba kell dobni a többi túlhaladott nézet közé. Aki még mindig azt hiszi, hogy az ember levetkőzheti ősi természetét önmaga kulturális lényként való definiálása révén, óriásit téved.”

Dekoráció-e a gyermek?

Az önmegvalósításra vonatkozó elképzelések és a fogyasztói kultúra eredménye az, hogy a nők halogatják a gyermekvállalást. Ha ez mégis megtörténik, megoldásra váró problémaként jelentkezik. Igyekeznek a csemetét minél előbb „lepattintani” valamilyen intézménybe. Ez felveti a kérdést: csak dekoráció a gyermek? Valami, amit mellékesen összehozunk, miután mindent elértünk?
Az írónő határozott álláspontot képvisel, ami a bölcsőde vagy óvoda látogatását illeti, de azt tudni kell, hogy ő a németországi állapotokból indul ki, ezt ő maga is hangsúlyozza. (Mint arról lapunk is nemrég beszámolt, a magyarok a nő családon belül betöltött szerepével kapcsolatban konzervatívnak számítanak.) Családonként eltérők a szükségletek és a lehetőségek, és a gyerekek is nagyon különböző igényekkel rendelkeznek. Mindenesetre álságos anyuci önmegvalósító terveit azzal tapétázni, hogy a gyerek érdeke, hogy intézményesített formában szocializálódjon.
A rossz anya-gyerek kapcsolat és a túl korai csoportélmény több szakember szerint is károkat okozhat – fejti ki Hermann. Alaposan vizsgálja az anya-gyermek kötődés témáját: tudományos kísérletek eredményei mellett áttekinti a másra passzolás hagyományának történelmi alakulását is, és itt nemcsak bizonyos okok miatti gyermekmegőrzésről van szó, hanem sokszor a tudatos távolságtartásról.
A nemzetiszocializmus például úgy igyekezett polgárokat nevelni, hogy minél előbb kivonta őket a szülői fennhatóság alól. Igen ám, de egy bökkenő akadt: a szülők érzelmi kötődése a gyermekhez. Ezt kellett folyamatosan megkérdőjelezni és irtani. Már a szülőszobán igyekeztek elválasztani az anyát az újszülöttől, hogy elejét vegyék a korai kötelékek kialakulásának. Johanna Haarer meggyőződéses nemzetiszocialista, több csecsemő- és gyermekgondozási útmutató szerzője nyomatékosan óvott a „túlcsorduló szeretettől” és attól, hogy az anya a karjába vegye a gyermeket. Ellenkező esetben a „kis ördögfiókák végtelen alkudozásba kezdenek”. Az anya teendője – szerinte – az ellátás és őrzés. Ami hajmeresztő, hogy ebből a „műből” 1,2 millió példány került forgalomba, és még 1987-ben is kiadták! Ma is ismerősek azok a „jó tanácsok”, hogy „hagyd sírni, legalább erősödik a tüdeje”, vagy „ne engedd, hogy az a poronty uralkodjon rajtad”.
Érdekességeket tartogathat a könyv azoknak is, akik még nem művelték ki magukat feminizmusból. Emancipációs élharcosok munkáiból vonultat fel néhány szösszenetet, természetesen azok kritikájával együtt. Az írónő kifejezi aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy egyre több olyan nő van, akik „nem tartoznak ugyan az autonóm női körökhöz, de a feminizmust szalonképesnek tartják. Mélyen beléjük vésődött a hagyományos női szerep elleni hadüzenet, alapvető bizalmatlansággal viseltetnek a férfiak iránt, és azt hiszik, hogy csak a karrier által válhatnak értékessé. Az anyaság gondolatát is csak azért tudják elviselni, mert biztosak lehetnek benne, hogy a gyerek mellett dolgozni is fognak. Emberi síkon már rég elvesztették a prioritások iránti érzéküket.”
Alaposan tanulmányozza azt is, milyen változásokon mennek keresztül a férfiak a nőtársadalom értékrendjének megváltozása nyomán. Nem ért egyet azzal, hogy a jellegzetes férfivonásokat nyesegetni kellene, mintha a férfiak csak valami bozót volnának. „Hagyjuk a férfi örökös nevelgetését, nem vagyunk rendőrfőnökök. Tiszteletet és elfogadást csak akkor remélhetünk, ha mi is elfogadjuk és tiszteljük a férfiakat” – írja.
Több ponton szándékosan provokatív a könyv, és lehet vele egyet nem érteni. Felmerül továbbá néhány, a könyv fő témáját nem érintő részletkérdés: például hogy miért említi az evolúciót az érvrendszerében éppen annyiszor, mint a Teremtőt? Az egész mű mindazon-által egy bátor védőbeszéd, melynek végső célját így fogalmazza meg: „A feministák győzelme egyszerű okra vezethető vissza: ők lobbiba tömörülnek, cikkeket és könyveket írnak, politizálnak és törvényeket hoznak. A háziasszonyoknak és édesanyáknak erre nincs lehetőségük. Ezért született ez a könyv.”

Olvasson tovább: