Kereső toggle

Mese Elek apóról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Százötven éve született Benedek Elek, a népmesék gyűjtője, a magyar gyermekirodalom megteremtője. Meséinek hőseit mindenki ismeri, róla azonban keveset tudunk. Hogy milyen ember volt? Elmesélem.

Egyszer volt, hol nem volt, úgy két emberöltővel ezelőtt, élt Erdélyben, Kisbaconban egy székely gazdálkodó katonacsalád. Ebben a családban született egy fiú, aki nagyon szerette azokat a legendákat, történeteket, melyeket az idősektől hallott. Azokat is szerette, akiktől hallotta, így hát elhatározta, hogy ő bizony egész életében mesélni fog, és népe szolgálatáért él.
Telt, múlt az idő, a székelyudvarhelyi diákévek után a fiú felkerekedett, és meg sem állt Budapestig. Itt aztán hozzáfogott, hogy beváltsa gyermekkori ígéretét: újságcikkeket írt, lapot szerkesztett, képviselő lett, politikai beszédeket mondott. Hogy miről írt és beszélt? Hát arról, hogy hogyan lehetne Székelyországot tündérországgá tenni, a gyermekirodalmat népszerűsíteni, a kisembereket segíteni, több iskolát nyitni. Közben meséket gyűjtött Sebesi Jóbbal, akivel olyan jó barátok lettek, hogy akármelyikük jegyezte is le a szöveget, mindkettőjük nevét aláírták. Gyulai Pál megörült a két lelkes fiatalnak, és bevonta őket a néprajzkutató munkába.
A fővárosban találkozott egy gyönyörű leánnyal, akit Máriának hívtak, úgy megszerették egymást, hogy hamarosan össze is házasodtak. Hat gyermekük született. Férj és feleség hűségesen és békében élt, megfogadták, hogy egyikük sem fogja túlélni a másikat.
Több, mint száz kötetet jelentetett meg, saját írásai és gyűjtése mellett a világirodalom mesekincséből is készített átdolgozásokat. Gyakorlati módon is szolgálni akarta a közoktatás ügyét, új formát talált erre, a gyermeklapokat. Először csak szerkesztőként, íróként vett részt a munkában, majd önálló folyóiratokat indított. Igyekezett mindennek helyet találni ezeken az oldalakon, ami egy gyerek számára hasznos és szórakoztató lehet, voltak itt népmesék, versek, történetek híres emberekről, rejtvények. A legnagyobb sikere a levelezési rovatnak volt, ugyanis személyesen válaszolt minden beérkezett levélre. Ilyen odaadó munka mellett nem csoda, ha időnként négyezer előfizetője volt.
1921-ben hajtotta végre a legnagyobb hőstettét. A trianoni szerződés értelmében szülőföldjét Romániához csatolták, aki tudott, ebben az időben Magyarországra menekült. Az ekkor hatvankét éves író és felesége viszont pont az ellenkező irányba induló vonatra szállt. Föladta a Budapesten megszerzett jólétet, hírnevet, a gond nélküli életet, és úgy döntött, hogy hazatér, mert Erdélynek most nagyobb szüksége van rá. Olyan cselekedet volt ez a kortársak előtt, ami többet ért minden újságcikknél és parlamenti felszólalásnál. Fogadalmának megfelelően egy évig nem mozdult ki a kisbaconi házból, írt és tervezett, majd az erdélyi irodalmi közösség élére állt. Elindította a Cimbora című lapot, az újság alcíme beszédes: Románia és az utódállamok egyetlen magyar nyelvű képes gyermeklapja. Közben társaival járta a településeket, az iskolákban kultúráról tanított, és természetesen mesélt. Az előadásaira a belépődíj két tojás volt, hogy mindenki eljöhessen.
Megszokta, hogy élete során gyakran az árral szemben kellett úsznia, fiatal korában konzervatívnak tartották, az ősz nagyapó viszont a gyerekek és a fiatalok kedvence volt. Gyermekei és unokái mellett számos író példaképként tekintett rá. Talán azért, mert az évek bölccsé tették, és ilyen tanácsokat tudott adni: „Ha emberek között élsz, vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes, jogos küzdelemből. Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek, hatalmasok oldalán harcolni nem virtus.” (Testamentum)
1929-ben, levélírás közben érte a halál, utolsó leírt mondata, amelynél kiesett kezéből a toll, szállóigévé vált: „Fő, hogy dolgozzanak…”
A következő nemzedékek pedig dolgoztak, folytatták a munkát, az író születésének napját a népmese napjává tették, emlékházat nyitottak Kisbaconban, kiállításokat rendeztek és mesemondóversenyeket. A szülők pedig maguk mondtak történeteket gyermekeiknek, olyanokat, amelyekben a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig győzedelmeskedik. Bár lehet, hogy ez csak mese.

Ami a meséből kimaradt

Benedek Elek (1859–1929) Kisbaconban született 1859. szeptember 30-án. A székelyudvarhelyi református kollégiumba jár. A budapesti egyetem bölcsészkarán tanul magyar–német szakon, majd filozófiát is hallgat, de nem szerez diplomát. 1887-tôl 1892-ig országgyűlési képviselô. Újságíróként, szerkesztôként dolgozik (Budapesti Hírlap, Magyarság, Magyar Világ, Magyar Kritika, Nemzeti Iskola, Néptanítók Lapja, Ország Világ). Állítólag kilencven különbözô álnevet használ cikkei írásakor. Gyermeklapokat szerkeszt és ír: Az Én Újságom, Jó Pajtás, Cimbora. 1882-ben a Székelyföldi Gyűjtés című kötetben jelennek meg elôször falukutató munkájának eredményei. Átdolgozásokat készít más népek meséibôl (Ezeregyéjszaka, Grimm, Goethe). 1884-ben megnôsül, felesége Fischer Mária, hat gyermekük született. Tagja a Kisfaludy Társaságnak, és a falvakban kultúresteket szervezô Kaláka Társaságnak is. 1921-ben hazatér a trianoni békeszerzôdés által Romániához csatolt Kisbaconba. 1929. augusztus 17-én, levélírás közben végzetes agyvérzés éri. Fogadalmának megfelelôen felesége követi a halálba.

Néhány könyvcím a hatalmas életműbôl:
Székely Tündérország (székely népmesék és balladák)
Apa mesél (mesék és versek)
Történetek a gyermekszobából
Magyar mese- és mondavilág
Mesék és mondák Mátyás királyról
Többsincs királyfi
Nagy Magyarok élete
ABC és olvasókönyv
Csudalámpa (átdolgozások a világ meséibôl)
Édes anyaföldem! (lírai önéletrajz)
Elek nagyapó mesefája (mesék, versek, tréfás történetek)

A só - Benedek Elek meséje a királylányról, aki úgy szerette apját, mint a sót

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti.
Sorban kérdezte a leányokat, kezdte a legidősebbiken:
– Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?
– Mint a galamb a tiszta búzát – mondta a leány.
– Hát te, édes leányom? – kérdezte a középsőt.
– Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.
– No, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez –, mondjad, hogy szeretsz?
– Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! – felelte a kicsi királykisasszony.
– Mit beszélsz, te haszontalan lélek! – förmedt rá a király. – Kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!
Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt kegyelem: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.
Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisaszszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.
Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.
Utána megy a királyfi, s beszól:
– Ki van itt?
A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:
– Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!
A királykisasszony most sem mert szólni.
Harmadszor is kérdi a királyfi:
– Hé! Ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!
De már erre megijedt szörnyen a királykisaszszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.
Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:
– No, feleség, én akkor, amikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot!
– Lelkem uram – mondja a királyné –, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.
– Jól van – mondta a király –, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.
Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.
No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.
De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:
– Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?
– Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.
– No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?
– Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondta a fiatal király.
Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebb leánya.
Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Olvasson tovább: