Kereső toggle

Pistike a másodikról

Tehetségről és fejlesztésről beszélgettünk

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szeptember. Sok családnál azzal telt, hogy összeállították a gyerek(ek) különóráinak heti rendjét. Mi is legyen köztük? Sport, zene, kézműves, sakk? Kell-e fejlesztő foglalkozás, különtanár, iskola-előkészítő? Mihez van érzéke a gyereknek? Vagy erőltessük azt, amiben gyengébb? Mennyi pénzt és energiát fektessünk bele? Egyáltalán mit is akarunk kihozni ezekből a délutánokból? És a gyermekünkből? Tehetségről és fejlesztésről beszélgettünk tehetséggondozó pedagógusokkal.

Minden szülő titkon reméli, hogy a gyermeke talán tehetséges valamilyen területen, és örül minden pillanatnak, amelyben a kicsi briliáns elméje megcsillan, vagy művészi tehetsége felsejlik, a legtöbben azonban nem is sejtik, milyen nehéz valóban kiemelkedő tehetséget nevelni, tanítani. „A tehetséges gyerekek többnyire egy területen megszállottan aktívak, a többi tárgy iránt azonban rendkívül nehéz felkelteni az érdeklődésüket” – meséli Erősné Tóth Márta, a Genius Tehetséggondozó Iskola alapítója. – A tehetséges gyerekhez tehetséges nevelő is kell. Rendkívüli türelem és kreativitás szükséges ahhoz, hogy eredményeket érjünk el velük.”
Amikor a szülők esetleges illúzióiról kérdezem, azt mondja, hogy a legtöbben már „megtörtek” gyermekük hagyományos iskolarendszerben szerzett állandó kudarcai miatt, mire hozzájuk eljutnak. „A tehetséges gyerek sokszor nehezen kezelhető, magatartásproblémás, és könnyen deviánssá válhat, ezért rugalmasabb határokra van szükségük, mint amiket egy átlagos iskola biztosítani tud” – magyarázza Erősné, és egy tanítványa példájával illusztrálja, aki a tanulás helyett megállás nélkül a pad alatti formázgatással volt elfoglalva korábbi iskolájában. Most pedig külön asztalon áll az agyag a padja mellett, és ahogy befejezte a matekfeladatát, máris foglalkozhat vele. „Azért minden évben vannak olyan felvételizőink, akik szüleinek az alapos – játékos – képességfelmérés után el kell mondanunk, hogy a gyermekük valójában nem zseni. Nagy különbség van ugyanis az okos és a tehetséges gyerek között. Mert míg az első jól teljesít az iskolában, a másikról ez többnyire nem mondható el” – szembesít minket a realitásokkal az iskolaalapító. Ezt rögtön meg is tudnánk toldani egy tucat ismert sztorival arról, hogy Einstein hogyan bukott meg kis híján fizikából, vagy József Attilát hogyan tanácsolták el a magyar szakról.
Az illúziók azonban nem feltétlenül károsak Palotai Istvánné, a tehetséggondozásra szakosodott budapesti Kimbi óvoda vezetője szerint, mert próbálgatásra, keresgélésre ösztönzik a szülőt. ők egyéves megfigyelési idő után javasolnak tehetséggondozó foglalkozást a fogékony gyerekeknek, de a szülő–gyerek–óvónő háromszögben nem mindig mutatnak egy irányba a szándékok. „Ilyenkor igyekszünk meggyőzni a szülőt, hogy mondjuk a kis létszámú művészeti foglalkozásunkra ne akarja azért járatni a gyerekét, mert nem rajzol elég jól” – avat be a hétköznapi súrlódásokba az óvodavezető.
A tapasztalatok szerint a zenei tehetség, a jó mozgás, az ábrázolásban való tehetség, a kiváló memória és a matematikai képességek nagyon korán kitűnnek. Ezek a „hajlamok” gyakran öröklődnek a famíliában, gondoljunk csak Bach családjára vagy a Bolyai családra, de ez nem törvényszerű. A szakemberek nem javasolják tehát, hogy szülőként csupán azért erőltessünk bizonyos tevékenységeket, mert mi abban jók voltunk, persze azért se, mert mindig is vágytunk valamire, de nem volt rá lehetőségünk. Inkább csak módjával próbáljon ki a gyerek ezt-azt, és várjunk, mire kap rá. Nem lesz a gyerek semmivel sem okosabb, sem sikeresebb, ha egyik különóráról a másikra hurcoljuk. Legfeljebb elfárad, és nem marad ideje a kötetlen játékra, ami a kreativitás egyik fontos kibontakozási területe. Inkább figyeljünk a gyerekünkre, mert a tehetség el is sikkadhat. A fejlődést gyorsítani, de leállítani is lehet – véli Mirtse Márta pszichológus.
Fejlesszünk vagy ne fejlesszünk?
Óvodáskorban a mozgásba épített játékos fejlesztésen van a hangsúly, mivel ebben az életkorban minden képesség a mozgáson keresztül fejlődik. Erre a legtöbb óvodában törekszenek is, de egy kis extra mozgással, különösen az egyensúlyt fejlesztő mozgásokkal, mint például a (gör)korcsolyázás, biciklizés vagy csupán egy kis szaladgálás egy meredekebb domboldalon a hétvégi kirándulás során, biztos nem ártunk a gyermekünknek.
Nyilván neki azzal sem árthatunk, ha mindezeket a mozgásokat egy professzionális szinten felszerelt játszóházban, alapos, személyes felmérés után, minden képesítést megszerzett fejlesztőpedagógusok vezetésével végzik el, legfeljebb a pénztárcánk bánhatja, illetve megspórolhatjuk a családi együttlétet – kérdés, hogy ez kifizetődő-e. Az általunk megkérdezett pedagógusok szerint inkább azoknak érdemes erre áldozni, akiknél koraszülés, más születés körüli komplikációk, vagy bármi más ok miatt részképességzavar gyanúja merül fel. Egy gyermekek fejlesztésére szakosodott országos játszóházhálózat honlapján viszont azt olvassuk, hogy „a fejlesztő pedagógia mindenki számára a lehető legkorábban szakmailag javasolt, aki rendelkezik emberi aggyal. Ezt a Harvard kutatásaira alapozva teljes tudományos bizonyossággal ki merjük jelenteni”. És valóban, az említett helyen objektív mérésekre alapozzák a fejlesztést, számszerűsítve a gyerek teljesítményét.
Az a kérdés, hogy egy egészséges gyereknek szükséges-e, vagy a sikeres tanulását, jövőjét elősegíti-e bármiféle rendszeres fejlesztőprogram, fejlesztőjáték vagy módszer, a szakemberek között sincs eldöntve. Vannak, akik esküsznek az idegrendszert fejlesztő babaúszásra, a táblafelmutogatós Okosbaba-módszerre, amivel akár nyelvet is taníthatunk a csöppségeknek, és ezek jótékony hatását tapasztalatokkal bizonyítják; míg más kísérletek azt igazolják, hogy a gyerekek tanulási képességeit az befolyásolja legpozitívabban, ha biztonságot adó érzelmi környezetben nőhetnek fel. A kettő persze nem zárja ki egymást, viszont felveti azt a további kérdést, hogy mit is akarunk elérni gyermekünk nevelésével, tanításával. Milyen sikerekre készítjük őt fel leginkább? Hiszen hogy is volna elég nekünk, ha tehetséges volna egy területen, és sikerülne is azt kibontakoztatnia, ha képtelen lenne boldogan élni az emberi kapcsolataiban? Vagy netán tartás nélküli karrierista válna belőle kétségkívül briliáns intellektuális képességekkel? Talán nem is akkora különbség tehát, hogy kis Mozartot nevelünk, vagy csupán Pistikét a másodikról.

Érzelmi intelligencia

Az érzelmi intelligencia (EQ) olyan képességek összefoglaló megnevezése, mint az önmagunk ösztönzése, a csalódásokkal dacoló, rendíthetetlen kitartás, az indulatok lefékezése, a vágykielégítés késleltetése, hangulatváltozásaink kiegyensúlyozása, az empátia és a remény.
Az ambíció, az önkontroll és az önismeret szintén az érzelmi intelligencia fejlettségére utal, mint ahogyan az is, ha „bánni tudunk” az emberekkel, ha nemcsak saját, hanem mások lelkiállapotában is eligazodunk, ha megtaláljuk velük a közös hangnemet, és leolvassuk róluk az érzelmeiket – írja honlapján Karen Stone McCrown pszichológus. És ki ne látott volna olyan embert, aki ugyan nem végzett kitüntetéssel az egyetemen, mégis mindenkivel megtalálja a hangot, lehet rá számítani, és nyíltszívűségével, becsületes, önzetlen hozzáállásával kétségtelenül előbbre viszi a dolgokat a munkahelyén? Az iskolában sem ismeretlen a pedagógusok számára az olyan diák, aki nem szerez ugyan mindig ötösöket, de tudja, kivel kell együtt örülni, kit kell megvigasztalni az osztályban, aki örül a többiek sikereinek, és szinte bárki mellé be lehet ültetni a padba. Az ilyen diákokra akkor is szívesen emlékszik vissza a tanára, ha sosem nyert iskolai bajnokságot, és tanulmányi versenyeken sem tündökölt. Érdekes, hogy az érzelmi és szociális intelligenciával kapcsolatos felmérések mára azt mutatják, hogy sokszor ilyen emberekből lesznek sikeres vezetők, és a kiemelkedő intelligenciájú, ám összeférhetetlenebb munkatársak az ő vezetésük alá kerülnek.

Olvasson tovább: