Presser úr, miért kell külön nap a magyar dalnak?
– A magyar dal nemzeti kincsünk, amire illene több figyelmet fordítani, mert van értelme, hogy megmaradjon. És hogy szülessenek újak is. Szóval a Magyar Dal Napja nem valami ellen, hanem valamiért van.
Tavaly a Sziget Fesztivál mínusz egyedik napja lett az első Magyar Dal Napja, és óriási sikert hozott. Még hónapokkal később is kérdezgettek civilek, szakmabeliek, hogy lesz-e újra. Tudtuk, hogy mehet a folytatás. Visszatértünk az eredeti álmomhoz, nevezetesen, hogy az ország minden pontján, ahol csak lenni tud, ott legyen magyar dalokból álló koncert. Minden műfajban, legyen az népzene, komolyzene vagy rock, a lényeg, hogy legyen egy nap, amikor minél több helyen csendülnek fel magyar dalok.
Milyen feltételeket szabtak az előadóknak?
– Bárki részt vehet ebben a dologban, egyetlenegy nagyon fontos üzenet van a mi részünkről, amit betartatunk mindenkivel. Politikai megnyilvánulások sem zenében, sem prózában ezen a napon vagy ezeken a rendezvényeken nem kívánatosak. Nem szeretnénk, hogyha ebben az agyonpolitizált országban még ez a nap is eltorzulna. Csak a dalokat és előadóikat ünnepeljük. És persze a szerzőket. Bartók Béla vagy Kodály Zoltán nem politikai örökséget hagyott ránk. Ők a humánum, a tisztesség és a művészet oldalán álltak, mert itt a helyük a szerzőknek és a művészeknek.
Egyszóval ez egy politikamentes rendezvény kell hogy legyen. Nem lenne jó érzés, ha összekevernénk itt is a dolgokat.
Mekkora lehetőség egy ilyen nap a fiatal zenészek, együttesek számára?
– Nagyon sok fiatal fellépő lesz, a www.magyardalnapja.hu erről kimerítő informácót ad. Másrészt a Kultúrparttal közösen indítottunk egy olyan bemutatkozó lehetőséget, melyben „szobadalokat” keresünk. Magyarán bárki elküldheti azt, hangban, képen, ahogy a szobájában zenél, énekel – magyarul. Az sem baj, ha egy régi dalt játszik el, de írjon inkább újat! Üljön be a fotelba, álljon ki az erkélyre vagy a konyhába, énekelje el a dalát, és küldje be. Tavaly hatszátizenhárom dal érkezett, és háromszázezren kattintottak rá. Ezt folytatjuk idén is.
Összehasonlítva a mostani lehetőségeket azzal az időszakkal, amikor az LGT mozdonya gördült be a köztudatba, hogyan látja a mai fiatal zenészek lehetőségeit?
– A mostani fiataloknak sokkal nehezebb, mint nekünk volt. Akkor a vasfüggöny kizárta a nyugati zene legnagyobb részét. Szűk csatornákon szivárgott csak. Ismerősökön keresztül, akiknek lehetőségük volt külföldre menni, néha külkeresek, diplomaták gyerekei hozták be a
lemezeket.
Amikor nyugaton turnéztunk, mi is minden pénzünket bakelitre költöttük. Volt egyfajta fű alatti lemezkereskedelem, jó drágán adták, kölcsönözték a lemezeket, de ez csak elenyésző jelentőségű volt.
A rádióban nem szólt nyugati zene, csak el-elvétve. A politika a kisebbik rossz mellett döntött, a vasfüg-gönyön belül ráengedtek minket a pályára. Mára elárasztott minket a zenedömping, jön mindenünnen jó, rossz. Mi egy rosszabb világban könnyebben működtünk, ma egy jobb világban a fiatalok nehezebben érvényesülnek. Egyelőre a nyitott határon szinte csak befelé tart a zenei forgalom.
Egy nullkilométeres zenekar hogyan juthat ma el A-ból B-be?
– Csak a saját erejével. Tőlünk nyugatra már azt hirdetik, hogy elmúlt az az idő, hogy a kezdőknek kilincselni kell a nagy kiadóknál, mosolyogni, nyalikázni. Az internetre mindenki fel tudja tenni azt, amije van, mindenki meg tudja mutatni a tehetségét. Erre kell csapatokat szervezni. Ahogy elnézem, ez lehet a jövő, de a mai fiatalok ezt nálam sokkal jobban tudják.
Mit gondol a mai tehetségkutatókról? Elérik azokat a talentumokat, akiket kell?
– Egy jó tehetségkutató eléri, egy kevésbé jó nem éri el.
Ezek megfelelő fórumok a kibontakozásra?
– Ezek a legjobb fórumok akkor, ha tényleg igazi tehetségkutatásról van szó, mert a közönség értékeli, hogy valós teljesítménnyel áll szemben. Nem gondosan összeválogatott playback-cukorkák vetélkedőjét kapják, hanem valódi három perceket, amikben kisebb-nagyobb drámák feszülnek. Akik a Megasztárban valamit teljesítettek, azok a későbbiekben sem égtek meg szakmailag.
Mint a nagy generáció egyik képviselője, hogy látja, kik azok a fiatal zenészek, akiknek méltán adná át a stafétát?
– Én azt hiszem, ez nem így működik. Ez az egész „stafétabot” dolog egy jó nagy marhaság. Talán
Kodály felhívta Eötvös Pétert, hogy „Fiam, jöhet a botért”? Egy öreg művész is tanul a fiataloktól. A világ egyszerre működik, nem sávokban.
A másik agybaj a nagy generációsdi. Én nem tudom, hogy a közvetlen előttem járók miért nevezik magukat „nagy generációnak”, ha egyáltalán ők találták ezt ki. Én, köszi, nem vagyok tagja a nagy generációnak, legyek bármennyire is öreg legény. Tisztelem a korombeliek közül azokat, akik nagy tudá-súak, tehetségesek, és nagyot alkottak. A „kis generációt” meg nem gondolom kicsinek. Ha van olyan.
Máshogy kérdezem: kiket hallgat szívesen?
– Nagyon erős és fontos az utánunk jövő zenészgárda. A Quimby, a Kispál, a Pál utcai fiúk, a Kimnowak, a HS7 vagy a Kaukázus… És hosszan sorolhatnám. A Vígszínházban harminc éve vagyok zenei vezető, ha valamire büszke vagyok, az az, hogy annyi zene-szerzőt hoztam be a színházba, hogy nehezen férnénk el egy csoportképen.
Milyen jövőt lát a Magyar Dal Napjában?
– Ez egy alulról szerveződő ügy.
Mi páran csak egy ernyőt tartunk az egész fölé. Arra számítok, hogy egyre több bátor kezdeményező önkéntesen száll majd be a jövőben. Mi elkezdtünk szervezni, de most, hogy híre ment, egyre többen jönnének. Kicsi falutól a nagyvárosig mindenféle település jelentkezhet, ha teret akarnak adni a magyar dalnak. Az is egy minta, ha mindenhol, ahol fellép egy-egy híresebb zenész, ugyanazon a színpadon
a környék apraja-nagyja is bemutatja, amit tud. Nem kell odautaz-tatni mindenhova nyolc nagyon nagy vagy nagyon nagynak képzelt előadót, mindenhol vannak tehetséges zenészek, és ezer módja van annak, hogy Magyar Dal Napját rendezzenek.
2009. 09. 04. (XIII/36)
