Kereső toggle

Mások élete

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Oscar-díjas német Florian Henckel von Donnersmarck filmje egy
meghasonlott ügynök sorsán keresztül ábrázolja a vasfüggönyön inneni létet.



A mintaügynök. Kedves lehallgatóink

Az Állambiztonság tisztje beköltözik a padlásra, a bemikrofonozott lakás
fölé. Érzékeny készülékeivel szellemlényként simul a megfigyelt művészpár közé,
részese lesz intim perceiknek, elemzi a lélegzetvételüket is. A rettegett Stasi
századosa tiszta elvhűségből bábáskodik a terhelő bizonyíték születésénél, mert
mélyen hisz a létező szocializmusban, de főként abban, hogy embereivel ő a párt
„pajzsa és páncélja”. Mozdulatai kimértek, szigorú szeme színházi látcsővel
pásztázza a díszelőadáson gyanúsan viselkedők arcjátékát.

Majd lassanként a lehallgatott értelmiségiek védangyala lesz. Belső lázadó, mint
Winston Smith az 1984-ben. Nem véletlen, hogy a Mások élete épp ebben az évben
játszódik, szürke és pasztell színekben idézve a Trabantok, panelházak és
vegyszerrel növelt győztes olimpikonok orwelli mintaállamát, az NDK-t.

A mi puhább diktatúránkban divat volt lesajnálni a Balatonnál nyüzsgő szandálos
endékásokat, akik örültek egy coca-colás kulcstartónak is, és nagyon szerettek
itt lenni. Aztán a viszontlátogatáson, náluk járva kicsit behúztuk a nyakunkat,
hisz a gazdájuknál is szovjetebb vonalat vittek, s erősen gyanakodtak a reformer
Gorbacsovra. A dolgok látszatra katonás rendben működtek, de ehhez precízebb
zsarnokság és szorosabb megszállás is kijárt. Weimarban hangoskodó szovjet
bakákat láttunk, a kelet-berlini gömb kilátóból pedig a nyugati városrész
fényeit bámulták a velünk egykorúak. Tudták, hogy a Falon túlra legfeljebb
nyugdíjasként juthatnak át.

A nyugat-német születésű rendező filmje minden részletében hiteles, és színészei
között sincs haloványan játszó. Dermedt csend a belügyi menzán a honeckeres vicc
után, ötvenórás alvásmegvonással kicsikart vallomás mint oktatási segédanyag, a
vadkanszerű kéjsóvár miniszter, kinek barbár mohósága beindítja a padlásra
telepített százados néma forradalmát. A nagy ügybe csomagolt piti ragadozások, a
képmutatás, a posztsztálinista „duplagondol” eddig is körülvette, de pohara most
telt be hirtelen.

Így amikor odalent nyugatra szánt szamizdat cikket írnak a „a dolgozók
államában” gyakori, szigorúan titkolt öngyilkosságokról,

ő falból Leninről írt színdarabról jelent. Később elrejti a bűnjelnek számító
írógépet a házkutatás elől. Ám valamit megsejtenek, és lefokozzák. A
rendszerváltás után éppen belőle lesz kartoték, így derül ki a megfigyelt író
számára, hogy éppen az utána szaglászó „árnyék” miatt úszta meg a börtönt.

Szinte egy új hullám darabjainak tekinthetők a múlt bűneivel őszintén szembenéző
német filmek. A bukás és a Sophi Scholl a náci múlttal szembesített nosztalgia
nélkül. A Good Bye Lenin abszurdba hajló humorral, A mások élete pedig megindító
drámaisággal, a képekhez pontosan illeszkedő zenével tárja fel a kommunizmus
nevű hosszúra nyúlt emberkísérlet lényegét. Mifelénk a Rákosi-éráról tisztes
filmek születtek, ilyen mélységben azonban a sokkal közelibb Kádár-korszakhoz
még nem nagyon nyúltak. Talán túlságosan benne vagyunk még...

Olvasson tovább: