Kereső toggle

Hiányzó végtagok, teljes élet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A gyermekparalízisben megbénult játékosokon kívül elsősorban végtagjaikat
vesztett sportolók alkotják a Halassy Olivér SC ülőröplabda-csapatát.
Sorstársaikkal ellentétben azonban úgy döntöttek, nem bújnak el a világ elől,
hanem megpróbálnak teljes életet élni.

Kőbányán, a Törekvés SE Bihari úti sporttelepének tornacsarnokában
gyakorlatilag nincs holtidő, szinte megállás nélkül követik egymást a
legkülönbözőbb sportágak edzései. A Paralimpiai Sportközpont gyakran több
együttesnek is helyet biztosít a mozgásra. Kedden délutánonként először vívókkal
telik meg a terem, a vezényszavaktól és a kardok csörrenésétől zajos csarnok
előterében azonban már négy óra körül gyülekeznek a Halassy Olivér Sport Club
ülőröplabda-szakosztályának játékosai. Az edzésre több olyan játékos is érkezik,
aki 1970-ben még alapító tagja volt az egyesületnek.

Ez már a harmadik helyszín, ahol a jelenleg tizennégy igazolt játékossal
rendelkező csapat rendszeresen összejár. A csarnok egyik végében a kifejezetten
számukra kialakított pálya várja őket. A szertárból nyolc-tíz labda kerül elő.
Amíg néhányan felszerelik a hálót, a többiek labdás bemelegítést tartanak. A fal
melletti székeken néhány magasított cipőt, mankót, lecsatolt lábat látni.
Kerekes székkel csupán egy játékos érkezett.

A kezdetekről leginkább a Heine–Medin-kórban, vagyis gyermekparalízisben
megbénult tagok beszélnek. Közülük többen már a Mexikói úton, a
mozgássérültotthonban megszerették a kapura játszható, kézifoci nevű játékot,
később ezt váltotta fel az ülőröplabda, melynek szabályait a hetvenes évek
elején a svédektől tanulták. A Heine–Medin-kór elsősorban az ötvenes években
szedte áldozatait, a részleges bénulás főleg az alsó végtagokra hatott ki. Az
utolsó járványra 1964-ben került sor, a Sabin-csepp feltalálásával azonban az
orvostudomány véglegesen legyőzte a betegséget. Az így lebénult ülőröplabdások
sokkal hajlékonyabbak társaiknál, szavaik szerint azért, mert rendkívül laza
csípőízületüknek köszönhetően bármelyik irányban könnyen elérik a labdát.

Az egyesület megalakulásakor még számtalan sport közül lehetett választani. Volt
úszás, vívás, pingpong, atlétika, sakk, sőt íjászat is. Sokan csak akkor
csatlakoztak az ülőröplabdához, amikor már nem tudtak teljesíteni választott
sportágukban. Jelenleg a gárda a nyolctagú magyar bajnokság alsó felében
tanyázik, sajnos egyre jobban kezd kiöregedni a csapat. Van ugyan köztük
huszonöt éves is, ám többségük negyven körüli, sőt néhányan már túl vannak a
hatvanon.

A játék szabályai megegyeznek az „állóröplabdáéval”. Csupán a pálya kisebb,
és a háló alacsonyabb. Kötelező a forgás, és három érintésnél nem lehet több. A
játékosok igazi sportbaráti közösséget alkotnak. A gyermekparalízisben
részlegesen megbénult tagokon kívül elsősorban amputáción átesett játékosok
alkotják a csapatot, akik legtöbbször motor-, vonat- vagy autóbalesetben
vesztették el végtagjaikat. Volt olyan, aki egy kislányt mentett ki a robogó
vonat alól, ám maga esett áldozatául a mozdulatnak, másnak egy tolató teherautó
roncsolta szét a lábait. Furcsa, de a csapattársak nem is mindig tudják, hogy
kivel mi történt pontosan.

A csapat motorja Kurcsics Károly, aki nélkül talán már nem is lennének együtt. Ő
az, aki gyakorlatilag a hátán viszi a csapatot. Telefonál, szervez, nem engedi
szétszéledni a játé-kosokat, az edzésekkel és mérkőzésekkel kapcsolatos
információk mindig tőle érkeznek a csapat tagjaihoz. Kurcsics Károly úgy véli,
hogy a sérülések egyikük karrierjét sem gátolták, inkább azok iránya változott
meg. Ugyanolyan életet élnek, mint egészséges társaik, sőt, néha
változatosabbat. A legtöbbjük otthon is végezhető munkából él: van köztük
könyvelő, cégvezető, bútorkereskedő. A korábban tizenkét évig focizó Bakos Lajos
fél éve csatlakozott a közösséghez. Úgy gondolja, hogy idővel fel lehet dolgozni
egy sérülést, de mindez attól is függ, hogy kinek milyen a mentalitása.

Játék közben nagyokat nevet mindenki, láthatóan élvezik egymás társaságát,
mindenki jól ismeri a másik gyenge pontját. Kezüket összecsapva ünnepelnek meg
minden megszerzett pontot. Egymással szemben sok mindent megengednek, amit egy
kívülállónak biztosan nem. „Mi van, százkezű? – Mit lábatlankodsz itt! Két
kézzel nem tudtál volna sáncolni?” – röpködnek a speciális poénok.

A csapatban kétfajta játékos található. Az egyik mindenképpen győzni akar, a
másik csupán a játék kedvéért ül a többiek közé. Hangos szó még sincs soha
köztük. Az edzés után gyorsan elsiet mindenki, munka, család várja őket.
Példájuk sajnos mégis kevés követőre talál. Gyakorlatilag az egész csapatra
ráférne a fiatalítás, de évek óta hiába várnak újabb jelentkezőkre: a sérült
emberek nagy része még ma is elzárkózik attól, hogy elfogadja a vele
történteket, sokan inkább a kerekes széket választják. Elbújnak a világ elől,
pedig az egyesület sportolóinak magatartása még az ép, egészséges emberek
számára is példaértékű.

Olvasson tovább: