Sugárzó anyanyelvünk

Hihetetlen, hogy egy nyelvművelő a média világában ilyen hosszú ideig – hiszen már hét éve szerepelsz a tévében és a rádióban – ilyen sikeres és közkedvelt legyen. Úgy ismer az egész ország, mint „a második” mai magyar nyelvművelőt – az első helyen barátod és mentorod, Grétsy László tanár úr áll.
– Az elismerést köszönöm, hallottam én is efféléket, túlzás, de nagyon jólesik.
Ehhez képest meglepődnek az emberek, hogy komoly szakmai életutad során a magyar pálinkáról írtad első könyveid egyikét…
-- Tudom, meglepő, bár a könyvem elsősorban nyelvtudományi és néprajzi munka, a szeszlepárlás terminológiáját dolgozza fel, s megtudhatjuk például, hogy a ma-gyarok arab kémikusoktól tanulták meg ennek az italnak a készítését.
Elfogadod azt a hasonlatomat, hogy a nyelvet pontosan azért kell ápolni, mint a kertet: más a burjánzó vadonban sétálni, és más egy professzionálisan megalkotott parkban? Azt viszont tudod-e – már ne haragudj –, hogy vannak, akik megkérdőjelezik a szakmátok szükségességét?
– A metaforádat elfogadom. Már a régi tudósok is használták ezt a képet, miszerint a nyelvművelő, csakúgy, mint a kertész, ápol és gondoz. A kultúra egyébként maga is azt jelenti: „művelés”. De a tudományban azt mondjuk, hogy a metaforák szépek ugyan, de egy kicsit mindig félrevezetnek. Én inkább onnan közelítenék, hogy elmesélem, hogyan lettem nyelvészből nyelvművelő – igaz, eszem ágában sem volt. Újságíró, rádiós és tévés barátaim egyre gyakrabban hívogattak, menjek, és segítsek nekik egy-egy nyelvi vagy kommunikációs probléma megoldásában. Ilyenkor elmentem, és megtettem a tőlem telhetőt. Aztán kiderült, hogy egyre több probléma merül fel, és egyre többször hívtak. Szóval, azt szoktam mondani azoknak a kritikusoknak, akik azt mondják, nem kell nyelvművelés: rendben van, de akkor az életben előforduló problémákra és kérdésekre a sarki fűszeres fog válaszolni… Megteheti, hiszen ő is autentikus beszélő – de talán jobb, ha olyanok válaszolnak, akik ismerik az adott nyelv történetét, szabályszerűségeit és törvényeit.
Milyen kommunikációs zavarokról és problémákról beszélsz?
– Az emberek sokszor küzdenek a saját anyanyelvükkel. Sokan nem tudják jól és pontosan kifejezni magukat, ezért nem értik meg őket mások. Vagy szervi problémáik miatt nem ejtik ki jól a szavakat, ezért meg sem hallgatják őket. Vagy a szóhasználatuk nem megfelelő: „Nem adjuk koncepcióba az autópályáinkat” – hallottam a minap – ’koncesszió’ helyett. Nyilván egy ilyen eset, különösen a médiában, nagyon nevetségesnek hat. Aztán fölösleges névelőt teszünk ki: „a Kati a Pistával ide vagy oda megy”.
Sőt, szerintem „a megy”…
– (Haha) Ez is előfordulhat, igen… Persze a mondat ettől még érthető, de nagyon sok embert zavar.
No de aki nem beszéléssel keresi a kenyerét, miért foglalkozna különösebben azzal, hogy hogyan ír vagy beszél? Miért jó az az egyénnek, ha jól használja a nyelvet?
– A válaszom egyszerű: sikeres ember lesz! Aki ugyanis jól ki tudja magát fejezni, több közösségnek tud konfliktusmentesen a tagja lenni. Az életben hatalmas nyelvi különbségekkel találkozunk. Másként kell beszélni egy állásinterjún, a piacon és egy fogadáson. S az írott szövegek esetében is kiszolgáltatottá tesz, ha nem ismerjük mondjuk egy biztosítási kötvény vagy egy gázszámla szövegét. Sajnos, naponta kerülünk nyelvi hátrányba, ami ellen küzdenünk kell.
Hogyan? Meg lehet egyáltalán tanulni beszélni felnőttkorban?
– A dolgot nyilván gyermekkorban kell elkezdeni. Alap a jó család, ahol beszélgetnek. Ráadásul szükséges a felolvasás – nem csak a fejből mondott mese –, mert a gyermek érzi, az írott szöveg más világ. Aztán szükséges lenne a jó iskola – felmérték, hogy egy gyermek egy héten öt percet sem beszél az iskolában… Ez nem azt jelenti, hogy a szünetekben nem beszél a kortársaival, de a tanórákon nem fejti ki a véleményét, nem érvel, nem cáfol az állandó írásbeli számonkérések miatt. A felnőtteknek nyelvi tréningeket ajánlok, ahol szisztematikus gyakorlással alakítják ki az önreflexív nyelvhasználatot.
Úgy gondolom, minden nyelvnek van esztétikuma – gondoljunk az olaszra, az angolra, a németre, vagy akár a magyarra is. Miben áll ez az esztétikum?
– Elsősorban a nyelv zeneiségében, más szóval a ritmusában. Továbbá a beszélők hanglejtésének milyenségében. Sajnos a magyar nyelv esztétikuma romló tendenciát mutat, mert eltűnnek a hosszú magánhangzók, egyre inkább orrhangzósan szólunk, ami szintén a magyar nyelv zeneiségét rombolja.
Ha az ember erre az esztétikumra ráébred, és ezt kihasználva beszél és ír, az nagy örömöt tud adni a számára. Szerinted is létezik nyelvi öröm? Továbbá miért jó érzés az, ha a gondolatainkat pontosan, sőt kiválóan tudjuk verbalizálni?
– Persze, hogy van nyelvi öröm! Egy szép költemény vagy egy dalszöveg befogadása során érzünk örömöt, mert az adott költői kép asszociációkat indít el bennünk, és ez örömöt szerez. Fejlettebb fokon pedig az jelent örömet az embernek – ha eljut ide egyáltalán –, hogy a szavával tud hatni. Azaz, ha mondunk valamit, és odafigyelnek rá az emberek. Ilyen egy nagy viccmesélő, egy nagy író, egy nagy szónok vagy egy közéleti szereplő. Ha pedig a személyközi beszélgetést veszem alapul, egy jó beszélgetés során – Hárdi István szavaival élve – „megtermékenyítik” egymást az emberek. A szavakkal tudunk ölni, de simogatni is – ez utóbbi nagy örömöt jelent mind a barátok, mind a szerelmesek számára. A memoriterek, azaz a kívülről tanult verssorok fontossága abban rejlik, hogy az életre adnak egy szövegbázist, amit a különböző szituációkban elő tudunk húzni. Akár figyelünk rá, akár nem, ezek a kis „szövegdarabkák” nagy támaszt jelentenek az élet során. Elemi dolgokat említettem az előbb, ám a modernizáció során mindez kiveszett a társadalomból. Most szinte „vissza kell beszélnünk” az emberekbe mindezt.
Köszönöm a beszélgetést.
– Feltétlen írd oda: én köszönöm, hogy beszélhettem…