Kereső toggle

Gyógyulás hit által rákból

Klaudia, Norbi és Zoé

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Boldog gyerekkor, nagycsalád, nyüzsgés, pezsgett az élet, nem voltak unalmas
hétköznapok. Klaudia élete szépen alakult, tanult a szebb jövőért, ki akart
törni a roma háttér miatti „gettóból”. Aztán hirtelen minden rosszra fordult.
2000 decemberében huszonegy évesen hirtelen megbetegedett, negyven kilóra
fogyott le, majd a vizsgálatok után az orvosok közölték vele: leukémiás, néhány
hét, talán egy hónap, ami hátra van az életéből. Úgy érezte, szétszakad
belülről, üvölteni akart, valamit tenni, de csak feküdni és csendben sírni volt
ereje. Aztán imádkozni kezdett, ahogy gyerekkorában, a vasárnapi iskolában
tanították neki, ami mindent megváltoztatott. Hat év telt el azóta, Klaudia
boldog anya lett, két hete született meg kislánya, Zoé.

Klaudia: Kezdetben csak lázas voltam, és a lábam fájt, de azt gondoltam,
valami vírusfertőzés, ami ősszel jelentkezik. Két-három hét után azonban már
csak fájdalomcsillapítóval tudtam dolgozni, orvoshoz mégse mentem, mert nem
gondoltam komolynak az egész ügyet. Decemberben, úgy másfél hónap kínlódás után
mentem el a háziorvoshoz, aki elküldött kivizsgálásra. Az eredmények rosszat
sejtettek, hamar az infektológiára kerültem, a gyulai kórház fertőző osztályára.
Állandó kivizsgálások, labor, röntgen, mindenféle vértesztek után 2001. január
25-én megmondta az orvos, hogy akut csontvelő-leukémiám van. Latinul mondta,
nehogy értsek belőle egy szót is, de a leukémiát értettem. Akkor voltam
huszonegy éves.

Leültem az ágyra, és kérdem, akkor mennyi időm van hátra? Egyből ez jutott
eszembe, de igazából a betegséggel sem voltam tisztában. Mondja, hogy hát lehet,
hogy pár hét, lehet, hogy egy hónap. Aztán csendben egyedül hagyott. A fal felé
fordultam, elkezdtem sírni, és szét tudtam volna szakadni belülről, de szó
szerint. Gondolkodtam is, hogy üvöltsek, vagy ne üvöltsek, mondtam, akkorát
tudnék üvölteni, hogy biztos összeomlana a kórház. De azután csak úgy magamban
sírtam. Nem lehet fölfogni, mondogattam magamban, egyszerűen nem tudtam
felfogni. Szóval egyből az kattant be az agyamba, hogy „Uram, Istenem, ez nem
lehet, hogy én ennyit éljek csak!”. Gyerekkorom óta gyülekezetben nőttem fel –
igaz, apa még akkor nem volt hívő –, egy pünkösdi gyülekezethez tartoztunk.
Ismertem a Bibliát, de csak felületesen. Ahhoz, hogy kiáltsak segítségért, nem
kellett ismeret, jött, szakadt ki belőlem, elemi erővel. Miután kiment az orvos,
tíz percig voltam egyedül, aztán bejött az egyik unokatestvérem, Kornél, aki már
tagja volt a Hit Gyülekezetének. Rögtön azt mondta, nem halhatok meg, mert Jézus
már meghalt a betegségeimért is. Ez volt az a pillanat, amikor úgy eszembe
jutott, hogy tényleg, hát én ezt tudom, hogy nem csak a bűneimért halt meg
Jézus, hanem a betegségeimért is. Együtt imádkoztunk, ami nagyon „vagány” érzés
volt, mert betöltött a Szent Szellem örömmel, nevettem, kacagtam felszabadultan.
Tudtam, hogy nem fogok meghalni, Jézus meghalt értem, ez nem az én betegségem,
bár a tüneteit viselhetem, de ez nem az én betegségem. Az orvosok küldtek a
kemoterápiás kezelésre, de nem volt hozzá erőm, így nemet mondtam. Azt mondtam,
hogy „Istenem, ha azt akarod, hogy meggyógyuljak, akkor meggyógyulok én
kemoterápia nélkül, ha meg azt akarod, hogy elköltözzek, akkor meg azt se bánom,
mert úgy is jó lesz”. Ez tényleg így volt, azt gondoltam, hogy vesztenivalóm
nincsen.

Klaudia édesanyja: Nagyon féltünk, hogy rossz döntést hoz Klaudia, de nagy
nehezen elfogadtuk, hogy ez az ő döntése. Mondtuk a főorvosnak, hogy nem akarjuk
ráerőltetni az akaratunkat, ő erősen hisz az Úrban, mi támogatjuk, imádkozunk
érte. Egyszerre nagyon sokan kezdtünk el böjtölni és imádkozni Klaudia
gyógyulásáért. A legfontosabb mégis az ő hite volt, mert ha az élni akarása
megmarad, akkor tudtuk, hogy meggyógyul.

Klaudia: Apu fogadalmat kötött aznap, hogy ha én meggyógyulok, akkor ő egész
életében ragaszkodni fog az Úrhoz.

Klaudia édesapja: Így volt, borzasztó érzések gyötörtek, mit tegyek, hova vigyem
a lányom, ki tud segíteni rajta. Teljesen magam alatt voltam, de mint
családfőnek nekem kellett őket erősíteni. Beszéltek nekem Istenről, és egy este
én magam is keresni kezdtem, mert beláttam, nincs más, akiben feltétel nélkül
bízhatok.

Klaudia: Hazajöttem, itthon voltam két hétig. A tünetek maradtak, hánytam,
minden étel kifordult belőlem, tovább fogytam. Nagyon kutyául éreztem magam. A
Szent László Kórházba is felmentünk, megnézték a csontvelőmet. Ez a beavatkozás
nagyon fájt. Gyulán, az egyik vizsgálaton a csípőcsontomból vettek ki egy
darabot. Nagyon kiakadtam, azt mondtam, hogy na most már elegem volt. Emlékszem,
mezítláb voltam, és bele is rúgtam a WC falába, elegem volt, apa csitított,
biztatott, de én csak egy nagy gyűlöletet éreztem a betegségemmel szemben.

Klaudia édesanyja: Harminchét kilóra fogyott le.

Klaudia édesapja: Úgy kellett kivinni a kádhoz, betenni meg kivenni, nem tudott
menni, nem volt erő a lábában. Közben arra gondoltam, hogy Isten van, Isten meg
tudja gyógyítani.

Klaudia: Közben depressziós lettem, utáltam az embereket, irigyeltem őket, mert
ők egészségesek, én meg nem. Közben kórházba be, kórházból ki. A csontvelőmben
öt sejtből három nem működött, kettő működött, de az is úgy, hogy totál el volt
torzulva. A nyár végig gyötrődésekkel és küzdelemmel telt, de sikerült egy
rendet kialakítani, amiben az ima és a Biblia olvasása foglalta el az első
helyet. Apu, ha nagyon fájt a lábam, mindig masszírozta, miközben mint a
kisgyereknek, mesélt, olvasott a zsoltárokból. Az orvosi konzíliumokon külön
történet voltam, mindig betervezték a kemoterápiát, de a harcok során egyre
jobbak lettek az eredményeim. Szeptemberben volt először pozitív változás orvosi
szempontból: javultak a sejtminták eredményei, a rákos sejtek nem szaporodtak
tovább. Teltek a hónapok, és jött a gyógyulás is. Az orvosok óvatosak voltak,
nem mondta ki konkrétan senki, hogy meggyógyultam, inkább azt sugallták, hogy
félrediagnosztizáltak. De akkor félrediagnosztizáltak Szegeden,
félrediagnosztizáltak Debrecenben, meg Budapesten is. A daganatos betegeknek öt
évig ellenőrzésre kell járni. Eltelt az öt év, és most már az orvosok is
megállapították, hogy valóban meggyógyultam. A vérképem teljesen rendben van! A
betegségem alatt elvégeztem egy iskolát, európai uniós romamenedzsernek
tanultam, majd ezen a területen dolgoztam. Három éve találtam meg életem párját,
ma feleség és boldog anyuka vagyok, hiszen egy hónapja született meg a
kislányunk, Zoé. Vele tette teljessé Isten a boldogságom.

Olvasson tovább: