Kereső toggle

Interjú a tavalyi Év Színészével

Diktatúra és áramkör

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A kaposvári Csiky Gergely Színház októberben ünnepli fennállásának 50. évfordulóját. A kivételes színésznevelő, közösségépítő munkának köszönhetően a társulat a hetvenes-nyolcvanas években jutott el sikerei csúcsára, s ezáltal az egész magyar vidéki színjátszásnak méltó rangot szerzett. Kovács Zsolt tavaly az Év Színésze díjat vehette át. 



Kovács Zsolt a Csak egy szög cím? sikerdarabban Fotó: Simara László

– Ki tud ma a színészkedésből megélni?

– Aki ettől a pályától nagy csillogást, meggazdagodást remél, tévúton jár. Annak nem tanácsolom, hogy ma Magyarországon ezt a hivatást válassza.

– Az a generáció, amely a nyolcvanas években játszott ebben a színházban, nagyon sikeres volt. Ti melyik szakaszban vagytok? 

– Babarczy László igazgató-főrendező három generációt nevelt ki eddig. Most is fiatalodik a gárda, jól megállják a helyüket. Én alaposan körbejártam az országot, tudom, hogyan dolgoznak ezek a közösségek, van összehasonlítási alapom.

– Egy ízben Babarczy azt mondta: "A színházban diktatúra van." Valóban?

– Igen, de ezt másképp nem is lehet jól csinálni. Néha nehezen nyeljük le, mert a bőrünkre megy, de ez így működőképes. Ha mindenki azt tenné, amit akar, darabjaira hullana a társulat.

– Azt is mondják, nálatok családias és baráti a légkör. 

– A lényeg, hogy együtt gondolkozzunk az előadásokon. Egy másként működő színházi struktúrában a színészek megkapják a szerepeket, hazamennek, és egyedül küzdenek. Itt ezt együtt tesszük, nagyon sokat beszélgetünk, és a próbák is hosszabbak. Az előadás minden tagja jelen van, amikor megszületik egy jelenet, egy gondolat vagy egy irány. És mindenki arra megy. Nem azért, mert diktatúra van, hanem azért, mert hasonlóan gondolkodunk. Ettől válik egységessé az előadás. 

– Tud úgy érvényesülni egy színész, hogy közben megőrzi az erkölcsiségét? 

– Kaposváron például meg lehet őrizni az erkölcsiséget, ennek ellenkezője egyáltalán nem feltétele az érvényesülésnek. Kevesebb a tivornya, mint gondolnátok, ugyanakkor sokkal több a munka, az erőfeszítés. A színészetet sem tartom problémásabb pályának, mint bármelyik más szakmát: a tehetség a legfontosabb, de emellett rendkívüli kitartás kell, és egy nagy adag bizalom. 

– Mi az, amit még szívesen eljátszanál?

– Nagyon sok kollégámat láttam már az idők folyamán ott pityeregni a próbatáblák előtt – kibalhéztak maguknak valami szerepet, aztán mégsem ők kapták meg. Szerintem ez nem így működik. Azt, hogy én valójában milyen vagyok, az látja jobban, aki erre specializálódott, például egy rendező. Látja, hogyan változom, mi történik velem. Ha jó szakember, pontosan megmondja, milyen szerepre van szükségem. 

– Tavaly megkaptad az Év Színésze díjat, és ti kaptátok a legjobb társulatnak járó elismerést is. A mai tévéterrorban nem nehéz a nézők és a szakma ízlésének egyszerre megfelelni?

– A két szempont nem feltétlenül zárja ki egymást. Csak akkor hagynak ott bennünket, ha rossz és unalmas színházat csinálunk. A színháznak van létjogosultsága, mert ezt a személyes, egyszeri légkört a tévé vagy a mozi nem tudja visszaadni. Ha jó az előadás, a bőrömön érzem, hogy létrejött egy áramkör, és valóban együtt lélegzünk a közönséggel. 

– Sűrűn foglalkoztatott színészként ezt naponta át lehet élni?

– Igen, csak felzabálja az ember teljes létét.

– A családdal hogyan lehet összeegyeztetni a hivatásodat?

– Sehogy, de folyamatosan meg kell próbálni. 

– Ma vidéken is indítanak színészképzéseket, ott is, ahol kétszáz kilométeres körzetben nincs színház. Rengeteg fiatalt vonz a pálya. De vajon mi lesz velük?

– Az jó, hogy sokan próbálkoznak, mert bővül a választék. Ugyanakkor rossz is, mert sok végzett színész nem fog tudni elhelyezkedni. Végzetszer? a dolog: ha valaki színpadra született, ott fog maradni, de az is tény, hogy nem mindenki találja meg a számára megfelelő színházat. A színház önmagában nem képes megváltoztatni a társadalmat, de elgondolkodtat, kinagyít részeket, élethelyzeteket, valamire felhívja a figyelmet. Nem tudja megmutatni a legjobb utat, de a keresésére ösztönöz.

Olvasson tovább: