Kovács Dénes heged?művész. Vivaldi: A négy évszak felvétele aranylemez lett
Kovács Dénes, a leghíresebb magyar heged?művész 1930-ban született, nemsokára betölti a hetvenötödik életévét. Nem zenészcsaládból származik, de a család zenekedvelő volt. Apja saját kedvtelésére gitározott, míg bátyja, szintén csak kedvtelésből, hegedült. Egyszer, míg a "bátyó" iskolában volt, "Déneske" kicsórta a hegedűjét és maga is megpróbálta megszólaltatni. Ő döbbent meg a legjobban, mikor ez olyan jól sikerült, hogy kisebb dalokat is hallás után le tudott játszani rajta. Innentől fogva nem volt kérdés, hogy a pici fiú álma karácsonyra egy kicsi heged? lett. A család csodálkozott, de az álmot teljesítették. Ettől a perctől fogva Kovácsék háza a lelkes gyakorló dallamaitól volt hangos. És mint később kiderült, ez hozta meg a gyermek felfedezését is. Történt ugyanis, hogy mikor a védőnő vizitre a lakásra jött, felkapta a fejét a természetesen most is gyakorló Dénes játékára. Mivel szerette a zenét, és értett is hozzá, rávette a szülőket, hogy írassák be a fiút a zeneiskolába. Fél év múlva a színházban rendezett növendékhangversenyen átesett a "tűzkeresztségen", azaz élete első nyilvános szereplésén. A közönség ámulattal figyelte a hatéves fiút, aki játékával rögtön megszerettette magát az emberekkel. A szakmabeliek pedig egymás fülébe suttogták: "csodagyerek". Tanára a koncert után – több évvel nagyobbaknak való – gyakorlatokat játszatott a muzsikuspalántával, mondván: "Ha már magától is tudja, amit még csak most akartam megtanítani neki, akkor inkább ugorjunk." A szakfelügyelő sürgette a szülőket, hogy vigyék fel a fiút Pestre tanulni. A szülők ezt meg is tették. Előbb Rados Dezső, majd Zathureczky Ede irányítása alatt bontogatta tovább szárnyait. Mind a két híres hegedűstől sokat tanult. A két tanár különböző módon tanított. Rados nagyon szigorú, perfekcionista pedagógus volt, aki a tanulmányokban a technikai tudásra tette a hangsúlyt. Mikor a háború idején származása miatt listára került, kénytelen volt átadni legtehetségesebb tanítványát Zathureczkynek, aki természetesen örömmel fogadta. Tőle megtanulhatta a hegedülés másik oldalát, a zeneiséget. Tizennyolc évesen, már főiskolásként elnyerte a Reményi-díjat. Az igazi kiugrást azonban az 1950-es esztendő hozta meg számára. Ugyanis egy előre meghirdetett koncerten, két héttel az előadás előtt lemondta a fellépést a vendégművész, és őt kérték meg beugrónak. Ő felmérte a helyzetet, de mivel emberileg kivitelezhetetlennek tűnt, hogy a beharangozott hegedűversenyt, (amit még sohasem játszott), ilyen hamar megtanulja, nem vállalta a felkérést. Tíz perc múlva szólt a telefon. Zathureczky Ede volt a vonal túlsó végén, aki ráparancsolt. "Ilyen nincs, ezt nem lehet visszautasítani, meg kell tanulni!" Nem lehetett mást tenni, mint mégis elfogadni a felkérést. Az a két hét maga volt a borzalom a hegedűs életében. De megérte. A koncert olyan fényes sikert hozott, hogy az Operaház jelenlevő direktora rögtön felkérte koncertmesternek a zenekara élére.
1955-ben megnyerte az angliai Flesch-versenyt. Abban az időben kijutni Nyugatra maga volt a csoda. Azonban meglepő módon maga a minisztérium hívta fel a művész figyelmét erre a lehetőségre. A versenyen zsűrizett többek között Menuhin is. A siker után rögtön koncertajánlatok árasztották el a muzsikust. Mikor hazajött, az ő szavaival élve "holdlakóként" tekintettek rá. Ám neki meg sem fordult a fejében, hogy ne térjen vissza szülőföldjére. Még 56-ban sem
disszidált, pedig akkor is elárasztották a jobbnál jobb ajánlatok. Egy év múlva felkérték, hogy legyen a Zeneakadémia tanára. A két pedagógusa módszerét ötvözve kezdett el tanítani, azaz mind technikailag, mind zeneileg a maximumot várta el a hallgatóitól. Ennek meg is lett az eredménye. Diákjai sorra nyerték a nemzetközi versenyeket, és lettek szintén nagysiker? művészekké (a jelenlegi heged? tanszék tanárainak nagy része is az ő tanítványa). Később a Zeneakadémia rektorává is megválasztották. A világhír? intézet vezetőjeként célja a zenész fiatalokat korlátozó döntések felszámolása, és lehetőségeik javítása volt. Elérte többek között, hogy a diákoknak csak délután kelljen az elméleti órákra menniük, délelőtt gyakorolhassanak. A fiú diákok védelmében egészen a miniszterig ment, hogy megszüntesse azt a rendeletet, mely kimondta, hogy a fiatal művészeknek az iskola elkezdése előtt még katonai szolgálatot is kell teljesíteniük.
Ma már nyugdíjas éveit tölti. Fellépett a New York-i Carnegie Halltól kezdve a moszkvai Csajkovszkij termen át a londoni Royal Festival Hallig mindenhol. Ami díjat, elismerést csak lehet, megkapott. Kossuth-díjat, Liszt-díjat kétszer is, ezenkívül megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti keresztjét.
Több száz – köztük számos, nemzetközi hírnévre is szert tett – diákja neki köszönheti a tudását. Sok százezer ember pedig a koncertjein, vagy hangfelvételei révén megtapasztalt élmény miatt tekinti Kovács Dénest a zene élő legendájának.
2004. 12. 23. (VIII/52)
