Kereső toggle

Törvény a gyerekverésről

Ne verj, nevelj

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Megütheti-e a gyermekét a szülő? A most készülő, családon belüli erőszakról szóló törvény nélkülözhetetlen eleme annak pontos tisztázása, mit is értsünk fizikai bántalmazás alatt. Úgy tűnik, a jogalkotók a kérdés egyszer?bb végét megragadva bárminem? testi fenyítést ebbe a kategóriába kívánnak sorolni. Az elképzelésről a közeljövőben a parlament elé kerülő módosító indítvány egyik szakértőjével, Herczog Mária szociológussal beszélgettünk. 

– Milyen törvényről van szó pontosan? A súlyos gyerekbántalmazási ügyeket a gyerekvédelmi törvény és a meglévő Btk-paragrafusok alapján úgy-ahogy eddig is kezelni, szankcionálni lehetett.

– A mostani javaslat mindössze egy mondatnyi módosítást jelent a gyermekvédelmi törvényben – amiben így is benne van, hogy a gyermekek nem vethetők alá kegyetlen bánásmódnak és megalázó nevelési eszközöknek –, és ez annyival egészülne ki, hogy semmilyen testi fenyítésnek nem vethető alá a gyermek. Erre nagy szükség lenne, több okból. Egyrészt mert most készül a családon belüli erőszakkal kapcsolatos jogszabály, amelyben a családon belüli erőszak fogalmát valamilyen módon meg kell végre határozni. Ma teljes mértékig a szokásjogon alapul, hogy mégis, meddig lehet elmenni a bántalmazásban. Világossá kell tenni, hogy a gyerekek testi fenyítése, ugyanúgy, mint a felnőttek egymás közti bántalmazása, megengedhetetlen.

– Mi a törvénymódosítás másik célja?

– A neveléskultúra megváltoztatása, s ilyen szempontból a jogszabályoknak normaközvetítő ereje van. 13 európai országban már sehogy sem lehet megütni a gyerekeket, többek között Ausztriában és Németországban sem. Svédországban lassan 25 éve már, hogy a világon először elfogadták az erre vonatkozó jogszabályt. Kimutatható, hogy ez idő alatt a gyermekverés közmegítélése elfogadóból teljes mértékig elutasítóvá vált. Tehát az a törvény célja, hogy lehetőséget teremtsen a szülők számára nevelési tanácsadás, szülői szerep-tanulási lehetőség igénybe vételére. A gyereknevelés nem velünk született képesség. Hangsúlyozom, nem büntetőjogi kategóriáról beszélünk, tehát nem kell attól félni, hogy a gyerekek majd feljelentik a szüleiket.

– Csekély vigasz, hogy a gyerekemet elvehetik tőlem ugyan, de engem nem csukhatnak le… És ha nem a gyerekek jelentik fel a szülőket – bár én ezt nem merném előre ilyen határozottan kizárni –, akkor ki?

– Például pedagógusok, orvosok, védőnők tehetnek bejelentést, de ez nem feljelentést jelent. Ha például ma egy szülő folyamatosan nem gondoskodik a gyerekéről, elutasítja a segítséget, akkor egy idő után a gyermekvédelmi szolgálatnak nyilván lépnie kell, kirendel egy családgondozót. Ha a család nem működik együtt vele, akkor kötelezni kell a szülőt arra, hogy fogadjon el szakszer? segítséget. Ha pedig ez is eredménytelen, akkor egy idő után sajnos a gyereket kiemelhetik a családból. Lényegében ugyanez a logikája a testi fenyítésnek is. Ha egy szülő minden áron ragaszkodik hozzá, hogy a gyermekét rendszeresen elnadrágolja, az súlyos veszélyeztetés szerintem. Olyan, mintha éheztetné, vagy nem gyógyíttatná meg, ha beteg. 

– Akkor is, ha a szülő makacsul úgy gondolja, hogy életveszélyes helyzetek kivédésére a legcélszer?bb, ha elfenekeli a kétévesét? Ha a gyerek többszöri figyelmeztetés és okfejtés ellenére is rendre kiszalad az úttestre, vagy nyitogatja a gázcsapot?

– Egy védtelen apróságot megverni? Meggyőződésem szerint ez veszélyeztetés. A fizikai agressziót semmi sem igazolhatja, léteznek más, sokkal hatékonyabb fegyelmezési módszerek is. Visszarántom, és elmagyarázom neki például, hogy ilyet miért nem szabad csinálni, vagy határozottan azt mondom neki: ezt nem lehet, ez veszélyes! A lényeg, hogy a gyerek ne azt tanulja meg, hogy agresszióval oldja meg a felmerülő problémákat, és azt se, hogy a szülő tehetetlenségében nem tud ennél jobb eszközt.

– Mennyire van abban társadalmi egyetértés, hogy az állam ilyen szinten beavatkozhat a családok életébe, a gyereknevelés kérdéseibe? Nem a szülő – a gyermeke életéért elsődlegesen felelős személy – dolga meghatározni, mit tart gyermeke számára helyesnek vagy sem?

– De hát ez nem a családok életébe való beavatkozás! Itt arról van szó, hogy a gyerek egy önálló, személyiségi jogokkal rendelkező emberi lény, akinek deklarált jogai vannak, mint egy felnőttnek, ha némileg eltérőek is. A gyerek nem a szülő tulajdona, ráadásul nagyon gyenge érdekérvényesítő. Az Országos Kriminológiai Intézetben nemrégiben végzett felmérésünk szerint a szülők elkeseredettségükben és tehetetlenségükben verik a gyerekeket, és a többségnek bűntudata is van utána. A megkérdezett felnőttek 65 százaléka úgy nyilatkozott, hogy nem tartja elfogadható nevelési eszköznek a verést. Egyszerűen segítségre lenne szükségük, hogy még jobb szülők lehessenek.

– Verés és verés között azért nagy különbség van! Vannak szülők, akik nem indulatból és tehetetlenségből ütik meg a kisgyereket, hanem megfontoltan és óvatosan teszik ezt, mert végső eszközként célszerűnek látják az engedetlenség kezelése érdekében. Mert a még éretlen, "vágyvezérelt" kisgyerek akaratát olykor szükségszerű keményen korlátozni. Már csak azért is, mert egy gyerek belátásos gondolkodása a pszichológusok szerint is csak későbbi életkorban alakul ki.

– A testi fenyítés akkor sem lehet megoldás. Házastársat, szomszédot akkor miért nem lehet megütni? Mit ért meg egy kétéves abból, hogy a fenekére csapnak? A kedves, határozott, higgadt szó biztosan eredményesebb hosszú távon. És ha látja, hogy nem ér el semmit a hisztivel, akkor előbb-utóbb úgyis felhagy vele.

– Hát igen, de kérdés, hogy előbb-e vagy utóbb? A törvénymódosítást támogató pszichológusok szerint mindennem? testi fenyítés hosszú távú pszichés károsodást okoz. Konkrétan mit?

– Példának okáért a gyereknek magatartási, tanulási zavarai lesznek, be fog pisilni, az iskolában agresszív lesz, mert ott vezeti le az otthoni feszültséget. Amiért persze majd újból elveri a szülő. 

– Ezeknek a problémáknak a puszta elfenekelésnél sokkal összetettebb okai szoktak lenni...

– A szóbeli terror, az ordibálás, az állandó gyalázás és megalázás sokkal károsabb tud lenni a fizikai fenyítésnél, elismerem, és ez sokkal nehezebben bizonyítható, nehezen büntethető – erről sokkal többet is kellene beszélni. A verés lelki következményeiről pedig nyilván egy gyerekpszichológust kellene megkérdezni, hogy mi erről a szakma álláspontja.

– A törvénymódosítás helyett nem lenne célravezetőbb a társadalmi problémák – munkanélküliség, alkoholizmus stb. – hatékonyabb kezelése? Egy társadalom értékválsága mindig az agresszió növekedését idézi elő, ezt nem a családokon kellene szerintem számon kérni.

– Egyrészt szerintem ez fordítva igaz. Hogy a közélet ne legyen agresszív, annak épp az az alapja, hogy a gyerekeket erőszakmentességre, egymásra figyelő konfliktuskezelésre tanítjuk. Másrészt ez a jogszabály-módosítás csak azt jelzi a szülők felé, hogy nem elfogadható a bántalmazás, és nem hiszem, hogy kiegyensúlyozott családok kriminalizálására használható. Tény, hogy Nyugat-Európa egyes országaiban általában kiterjedt társadalmi diskurzus előzi meg a törvényalkotást. 

– A közéleti szereplők nálunk többnyire nem az erkölcsi tartásukról híresek. Viszont egyes keresztény felekezeteknek – köztük a katolikus egyháznak is – meglehetősen markáns álláspontjuk van ebben a kérdésben. Mi lesz akkor a nem brutális, hívő szülők jogaival? A vallásszabadság is a jogállamiság része. 

– Nem könny? ebben a kérdésben egy olyan közösség véleményformálóinak engedni, amelyben a lelkészek csak egyedülállók férfiak lehetnek, és ahol még azt sem lehet elérni, hogy a pedofil papokat egyértelműen elítéljék, kifejezve, hogy az ilyesmi teljességgel megengedhetetlen. 

– Konzervatív oldalról meg sokan azt hangoztatják, hogy többszörösen elvált, zűrös magánélet? liberális politikusok ne akarjanak az ideális családmodellről jogi eszközökkel meggyőzni senkit. Bízzák ezt az állampolgárokra.

– Sokan hajlamosak minden, az övékével nem egyező véleményt leliberálisozni, másrészt nem hiszem, hogy minden verést ellenzőre illene a fenti jellemzés, bár erről a kérdésről is érdemes lenne beszélgetni, mint lehetséges érvről. Most nincs másról szó, mint a gyerekbántalmazás különböző formáiról, ami nem jogos fegyelmezési eszköze a szülőnek. Ha ehhez jogként ragaszkodik, akkor nem elég jó szülő. 

(A témával kapcsolatban ld. Hack Péter írását a hit
és értékek
rovatban)

Mi a bántalmazás?

A szakemberek tekintélyes része szerint nem mindenfajta testi fenyítés veszélyeztető a gyermekekre nézve. Somlai Péter családszociológus vagy Gönczöl Katalin egyetemi tanár nyilatkozatai a jelenlegi kormányzati állásponttal ellentétben megkülönböztetik az óvó-féltő szándékú testi fenyítést a gyermek olyan bántalmazásától, amelynek során a szülő tehetetlenségét és indulatát vezeti le a gyereken, és úgymond elégtételt vesz rajta.

Porkolábné Balogh Katalin pedagógiai szakpszichológus kérdésünkre úgy vélekedett, hogy modellhatással, szeretettel be kell építeni a gyermek első 3 évébe, életrendjébe a normál szabályokat, tilalmakat, és menet közben előfordulhat, hogy egy-egy fenékre paskolás megtörténik. Az így kifejeződő szülői reakció jelzi egy éretlen kisgyermeknek, hogy nagyon nagy veszély van, egy olyan ponthoz értek, amit nem lehet áthágni. De egy ilyen gesztus a szakember szerint csak az anya-gyerek érzelmi kapcsolat egészén belül értelmezhető. Nem lehet ezt ebből kiragadni, és deklarálni a veszélyességet. Jó esetben a szülő a szeretet, az érzelmi biztonság letéteményese, ugyanakkor ő a szabályok meghatározója is a gyermek számára. A gyerek valójában azért igyekszik betartani a szabályokat, mert valahol fél attól, hogy ezt a szeretetet elveszítheti. Igazából ez tartja vissza az engedetlenségtől, nem pedig egy fenekeléstől vagy kézrácsapástól való félelem. Itt tulajdonképpen alapvető szociális elvekről van szó, véli a pszichológus, hogy egészen korai szakasztól egy következetes nevelésre lenne szükség, hiszen még a meleg-demokratikus attit?d sem azt jelenti, hogy nincsenek szabályok és normák. A tekintélyelvű, hideg-korlátozó szülő az, aki felnőtt normákat állít a gyerek elé, azokat agresszívan számon kéri - a tényleges bántalmazás itt kezdődik, ami nemcsak testi fenyítést jelent. Ez valóban csökkent önértékelést, szorongást, agressziót kelt a gyerekben. A korlátozás a gyermekek számára életszükséglet, de megfelelő módon és mindig az életkoruk figyelembe vételével lehet eredményes. Azt, hogy például a mai iskolások – sőt felnőttek is – agyonhajszoltnak érzik magukat, nem kis részt a rendszertelenség idézi elő.

N. Kollár Katalin gyermekpszichológus, egyetemi docens szerint bár a testi fenyítés nem helyeselhető nevelési módszer, de azt nem lehet mondani, hogy enyhe formája biztosan lelki sérülést, netán magatartási és tanulási problémákat okozna. Lelki hatása mindig a szülő és a gyermek érzelmi kapcsolatától függ. A bántalmazás tényleg veszélyeztetés, de nem minden testi fenyítés tekinthető bántalmazásnak. A szülő-gyermek kapcsolat minősége alapvetően nem attól függ, hogy használnak-e benne testi fenyítést. A ritka és végső megoldásként alkalmazott elfenekelés olyan helyzetekben, amikor a kisgyermek önmagát vagy környezetét veszélyezteti, egyértelműen féltő és nem bántalmazó szándékkal történik. Ilyen esetben semmiképp sem lenne indokolt a szülőt terápiára küldeni. A szakember a kitételt túl sarkosnak látja, amely nem a gyereket védi, hanem a szülőt teszi rendkívüli mértékben kiszolgáltatottá, bármikor számon kérhetővé. Ráadásul megvan a veszélye annak, hogy a válásoknál remek
visszaélési lehetőséget is teremt egy ilyen passzus. A megoldást nem a törvényi szabályozás, hanem a társadalom pszichológiai kultúrájának a fejlesztése jelentené, azaz a gyerekpszichológiai, fejlődéslélektani alapismereteket jobban be kellene építeni a közgondolkodásba.

Olvasson tovább: