Kereső toggle

Családkarrieristák II.

Bevállalós férfiak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Sokgyerekes családot vinni nem könny? kihívás manapság egy férfinak. A túlnyomó többség nem is nagyon tudja előre, mire vállalkozik, de a feladatteljesítés közben van lehetősége felnőni a helyzethez. S bármennyire furcsa: nem családszerető maffiafőnökként válik képessé rá, hanem tisztességes és aránylag hétköznapi eszközökkel látja el apai teendőit. Jó esetben persze. Mert sokan meg, úgy tűnik, túlvállalják magukat, és belefáradnak a családfenntartás terheibe. Ezúttal olyan, negyven év körüli apákat kérdeztünk felszínen maradási technikájukról, akik láthatóan elégedettek a sorsukkal, akik a családos létet nem kifosztottakként, hanem a sors kegyeltjeiként élik meg. 

Elégedettnek lenni manapság nem kis dolog. A Dunakanyar mentén, az autópályán megszokott látvány délutánonként 5-6 óra körül az út szélén százméterenként parkoló üres autók látványa, amelyekhez – ha figyelmesen szemlélődünk – mindhez hozzákapcsolhatunk egy-egy munkaruhában horgászgató, magányos férfifélét. Ilyen terhes lenne a családi fészek? "Ha a család, a házasság nem működik, na akkor jelentkezik a fenntartása komoly teherként – állítja Bakonyi Levente, 37 éves, négygyermekes zenész. – A mi életünk így kerek, hogy hatan vagyunk. Egyben ez a legjobb baráti társaságom is, élén a feleségemmel. Ez komoly alapot ad az élethez, emiatt örömforrás nekem a család, nem pedig egy problémahalmaz. Ez túlélési stratégia is, ha úgy vesszük, hiszen a nehézségek idején derül ki igazából, hogyan is állunk egymással. A családi összetartásnak hihetetlen megtartó ereje lehet, ami a mai világban nem kis tartalék." 

Férfiasság-ideál

Abban mindegyik nagycsaládos férfi egyetért, hogy a családfői szerep nehézsége az otthoni légkör minőségén, a feleséggel való együttműködésen múlik – ő tudja a számukra a leginkább
megkönnyíteni, de a leginkább meg is nehezíteni az életet. A kifejezetten karrierista feleség mindenesetre egyikőjüknél sem jellemző. 

Persze egyik fél sem egyedüli felelős. A beszámolókból egyöntetűen kiviláglik, hogy a férfiasság az apák számára leginkább azt jelenti, hogy minden körülmények között meg tudják őrizni a tartásukat, a lelki egyensúlyukat. "Ez a többiek iránti felelősség kérdése is, nemcsak a példamutatásé – vélekedik Bíró Attila 41 éves, négygyermekes építész. – Megfigyeltem, hogy ha az ember viselkedésén kevéssé látszanak a gondok, nem borul ki egykönnyen, az a család biztonságérzetét és egy férfi jó értelemben vett tekintélyét erősíti." 

"Egy apának teherhordónak kell lennie, példát kell mutatnia a kisebbeknek – véli a hatgyermekes, 43 éves ügyintéző Marosi László is. – Rajtam nem nagyon vehetik észre a gyerekeim, hogy gondjaim vannak, még akkor sem, ha úgy érzem, beleroppanok – mellesleg nekem se az a jó, ha eleresztem magam. Ugyanakkor a családomtól annyi szeretetet és ragaszkodást kapok, ami ezt a hozzáállást megkönnyíti, és kárpótol mindenért. Ezek anyagiakban nem mérhető dolgok, és emiatt nem érzem lemondásnak a sok gyerek vállalását. Ha működik a dolog, akkor mindennél többet nyújt, de ez csak megélve válik világossá. Ráadásul ezek azok az emberi értékek, amik megvédik a gyerekeket a fogyasztási őrülettől is. Értelmetlennek gondolom a megveszekedett hajtást, a töméntelen pénzt egyébként is, de gyerek nélkül vagy ahelyett végképp nincs sok teteje. A másiknak örömet okozni bármily kevésből – talán ez a legfontosabb családi életfilozófiánk. Amikor az első gyermekünk kétéves lett, annyira jó fej volt, hogy én kijelentettem: nekem mindig kell egy kétéves. »Hat gyerek, hú, ez igen« – szokták mondogatni az emberek, mire én: »És méghozzá egy feleségtől!«"



Fotók: Somorjai L. 

Az ego

A nagy család a többségnél nem volt szándékos, hanem így alakult, s bár sok mindent sokan másképp csinálnának, de a gyerekszámból egyik férfi sem engedne. "Az első és a harmadik gyerek nagyon nagy lépés – gondolja Marosi László –, amikor párkapcsolatból szülőkké válunk, majd mikor nagycsaládos szülőkké leszünk. A terheket nem látni előre, ez jó így, az idővel előre haladva pedig egyre teherbíróbbá válik az ember." 

A nők általában érzékelhetően jobban meg tudják fogalmazni, miért fontos a család, a férfiak csak egy idő után kezdik el az egészet tudatosítani magukban. Kimmel Ferenc kétgyermekes, 40 éves nyomdász. "Nagyon élvezetes látni, ahogy a gyerekeim növekednek – mondja. – Én is velük növekedek, hozzáérek az apasághoz. A családvállalás próbára teszi az egót, önző ember számára kivitelezhetetlen feladat szerintem. Én nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy normális értékeket mutattak nekem. Csendes, dolgos emberek voltak, megosztották egymás közt a terheket, apám 25 éve nem iszik alkoholt. Ez kamaszkorban talán túl konvenciózusnak tűnhetett, mindenesetre örülök, hogy nem erőltettek semmit fanatikusan, nem neveltek zseninek, viszont kitartást és stabilitást kaptam tőlük. Ez mindennél fontosabb, bármi is a végzettséged." 

Egyesek úgy vélik, hogy sokakat azért nyomasztanak a családdal járó terhek, mert önmagukkal sem rendezték le a dolgokat, és valószínűleg egyedül is boldogtalanok lennének. "Nem biztos, hogy kevesebb gyerekkel több pénzem lenne, és az se valószínű, hogy ennyire hajtanék – állítja Német Dénes 45 éves, ötgyerekes vállalkozó. – Nincsenek szabályok, és egy minimumszinten túl nem igazán a pénzen múlnak a dolgok. Kétgyermekes házaspár ismerősöm a Bahamákon nyaral a családjával, de egy percig sem tűnik boldogabbnak, amikor hazajön. Persze, irtó sok munkát bevállalok, és egyedül az kompenzál, hogy mindezt a családomért teszem, de azért nem ideologizálom túl a dolgokat. Ez kicsit olyan, mint annak az életmentő rendőrnek az esete, akit a múltkor láttam a tévében: amikor kitüntették, azt mondta, ő csak ösztönösen cselekedett."

A kapcsolat

A jó apa-gyerek kapcsolat a férfiak szerint a jó házasságnál kezdődik. És amennyire csak lehetséges, a gondokat száműzni kell otthonról. "Emlékszem – mondja Német Dénes –, amikor az egyik kisfiam az emeleten játszott, én meg a nagyobbaknak meséltem lent egy mulatságos esetet, mire a kicsi odafent felkiáltott: »De jó! Úgy szeretem, amikor nevetsz, apu!« Nagyon érződött, hogy ez neki mennyire fontos. Ez kell nekik, a bohóckodás, a felszabadult szülő, ilyen hangulatban a fegyelmezés is hatékonyabb."

A vállalkozó hosszú évek után idén úgy tudott elutazni egy hét szabadságra a családjával, hogy jó előre betáblázta a nyaralást a naptárjába. Akárcsak egy határidős munkát, olyan kíméletlenül szorította be ezt is a többi tennivalója közé. 

A legtöbb megkérdezett férfi vállalkozó lévén nem dobzódik a felesleges energiákban. Sűr? különprogramok híján a mindennapi tevékenységükbe – sokan a munkájukba – vonják be a csemetéiket. Az egyik apánál fénymásolni, nyomtatni, kocsit mosni kell, a másiknál barkácsolni, kertészkedni. "Az együtt végzett hétköznapi tevékenységek meglepően elmélyítik a kapcsolatokat. Minél kisebbek a gyerekek, annál könnyebb bevonni őket mindenbe, ebből komoly sikerélmény és kötődés születik. Nemcsak nekik" – mondja Bíró Attila.

A gyerekekkel való kapcsolattartásban kevesen hivatkoznak ideális apamodellre. Mindenesetre egy átlagos, a családjára úgy ahogy gondot viselő apával a korosztály többsége még rendelkezett, ami önmagában sem kis dolog. "Az egész gyermekkorom azzal telt, hogy vártuk, mikor jön haza apa a munkából – emlékszik Német Dénes. – Aztán amikor hazajött, jól leszidott minket, bármit csináltunk. Egyetlen ritka élményként maradt meg bennem, amikor valami medencében apám nyakába kapaszkodtam, és úsztunk, mint kisbálna a nagy bálnán."

Az apaságnak utánozhatatlan a romantikája. "Az embert már önmagában az is számvetésre készteti, amikor 45 évesen látja, ahogy a nagyobb gyerekei úgy kezelik őt, mint régebben ő az öregeket. Játéknál neki adják a jobb ütőt, előnyt biztosítanak neki, megkérdik, hogy nem fáradt-e el nagyon. Régen én hagytam őket nyerni, ez ma már sokszor fordítva van." 

Manapság – ha tetszik, ha nem – többnyire mindenképpen hajtás van, akkor is, ha csak két felnőtt él együtt egymással. "A gyerekekért dolgozni sokkal értelmesebb életmű, mint bármi mást felépíteni – állítja Vámos Áron 36 éves üzletkötő, két kislány édesapja. – Minden egyes férfinak elemi szüksége, hogy valamit alkosson. Az, hogy van egy egészségesen gyarapodó, fejlődő családod, annál nem tudom, hogy van-e nagyobb életm? a világon. Ebben nagyon-nagyon sok minden együtt van."

Egy apa feljegyzései

Az egész akkor kezdődött, amikor két évvel ezelőtt ott toporogtam a szülészeti klinika ajtaja előtt bebocsátásra várva. Ha őszinte akarok lenni, nem igazán készültem fel az apaságra. Szüleim elváltak, igaz, apám mindig kitett magáért abban az egy-egy órában, melyet velünk tudott tölteni. 

Töprengéseimet egy nővérke szakította meg, aki betessékelt a szülőszobába. Pár órás vajúdás után egy parányi, nyöszörgő életcsomagot tartottam a kezemben, és egy dolgot éreztem biztosan: innentől minden más lesz. Aznap este otthon igyekeztem betartani egy barátom tanácsát, miszerint aludjam ki magam. De hogyan is tudnék aludni, amikor apa lettem? Csak forgolódtam az ágyban, miközben mindenfélére gondoltam. Végül meguntam az egészet, és valami általam homályos oknál fogva elkezdtem takarítani. Beraktam egy programot a gépbe – éjjel két óra lehetett –, felmostam, mosogattam, miegymás. Reggelre minden készen állt a kis jövevény fogadására, ragyogott az egész lakás.

Három hosszú nap múlva feleségem és Áron hazajöttek. Az első éjszaka maga volt a rémálom. Ágyból ki, gyerek felvesz (közben a jeges rémület, hogy rosszul fogom, és kibicsaklik a nyaka… már ha van ilyen testrésze egy újszülöttnek), majd ha újra elalszik, lehet visszatenni az ágyikóba. Mindez ritmikusan ismételve. Reggelre úgy éreztem magam, mint akit egy szilaj ló taposott meg. Másnap, harmadnap ugyanez. Ahogy minden apuka (ezt sem tudom, miért van), elvállaltam a fürdetést. Felállítottam a kádat, és megtöltöttem kellemes meleg vízzel. A szélére odatettem Dr. Spock vaskos könyvét a megfelelő oldalnál fellapozva. Minden benne volt, kivéve, hogy a vízzel és babafürdetővel borított csecsemő olyan sikamlós, akár egy angolna. Ráadásul a következő éjjel sehogy sem akart aludni, ezért feleségem tanácsára elkezdtem énekelni meg sétálni vele a szobában. Hasztalan. Párom javaslatára levettem a pólómat (fontos a testkontaktus), és így ringattam tovább. Pár másodperccel később Áron kiadta a gyomortartalmát, majd békésen elaludt. 

Két hónap után azt gondoltam, hogy teljesítőképességem végéhez érkeztem, és kiégek, mint a biztosíték. Ekkor azonban történt valami! Éppen azt játszottam Áronnal, hogy különféle grimaszokat csinálok, és ezt ő rezzenéstelen arccal szemléli, amikor váratlanul rám nevetett. Rám! Akkor egészen hülye módon eleredtek a könnyeim, és egy csapásra megváltoztak az érzéseim. Többé nem volt teher a reggeli felkelés. Nem volt teher az éjjeli műszak sem, az pedig, hogy mikor bukik le a baba, teljesen másodrend? kérdéssé vált. Élveztem, amikor rajtam aludt, és hallgattam, ahogy szuszog. 

Ahogy múlt az idő, Áron elérte azt a kort, amikor gyors helyváltoztatást tett lehetővé a biológiája. Idegsejtjeim csomókban pusztultak, amikor kihalásztam több tonna vécépapírcsíkot a kagylóból, vagy amikor egy kenyeret tömködött bőszen a méregdrága és hitelbe vásárolt számítógépbe. Vagy amikor a motorjával a másodperc törtrésze alatt letért a járdáról – amin képes volt előtte egyenesen menni 40 percig –, egyenesen ki az útra. Jelenleg 21 hónapos a pihe. Nem lehet tőle nyugodtan olvasgatni a WC-n, mert azonnal veri az ajtót. Nem lehet játszani a számítógépen, mert nyomogatja a gombokat. Velünk alszik, természetesen keresztben az ágyon. Oldalakat lehetne megtölteni a csínytevésekkel, melyek a kobakjában állandóan megfordulnak. Ha őszinte akarok lenni, sokáig tehernek éreztem az Áront. Úgy gondoltam, milyen jó lenne, ha újra én lennék, meg a feleségem, vagy ha csak ki lehetne kapcsolni a gyereket. 

Pár hete, egyik délután nejem közölte, hogy a hétvégét a szüleinél tölti vidéken. Nem hittem a fülemnek. Három nap a paradicsomban. Segítettem összecsomagolni, és rendben el is távoztak. Szinte repültem fel a lépcsőkön, hogy végre egyedül, és azt teszek, amit akarok. Ahogy beléptem, hirtelen rám szakadt a csend. Hülyeség, gondoltam, és leültem játszani. Nem volt jó. Elmentem tusolni. Minden pillanatban azt vártam, mikor tűnik fel a kis sziluett az ajtó előtt, és kezdődik a tusa, mert be akar jönni fürdeni. Néhány óra múlva romjaimban ültem az üres lakásban, és végre megértettem, hogy apa lettem. Keserves három nap telt el, de ezalatt rájöttem: az élet megváltozott, van egy parányi ember, akiért én vagyok a felelős. Aki felvidít a mosolyával, aki otthon várja apát, hogy majd ha megjön, akkor megyünk sétálni, és játszunk. Én pedig nem akarok csalódást okozni neki.
(Tordai József)

Olvasson tovább: