Kereső toggle

Anyák napjai ünnepeken kívül

Családkarrieristák

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Vannak olyan házaspárok Magyarországon, akiknél működik az örömteli nagycsaládos élet – ha másként nem, hát úgy, hogy kicsit sem görcsölnek azon, ha soha nem működik úgy, ahogy ők azt szeretnék. 



Egy családban a rosszkedv mindig a felnőttektől ered Fotó: Somorjai L.

A közvélekedéssel szemben nem felelőtlenek, nem vallásos őrültek – csupán nagycsaládosok, akik jól érzik magukat a bőrükben. Vannak köztük szegényebbek és gazdagabbak, háziasszonyok és munkába járó édesanyák, sőt egyazon sorson belül mindez váltakozhat is, de a fő célt a maga módján mindegyikük elérte: a család működőképes. Nagycsaládos édesanyákat faggattunk arról, hogyan jutottak el odáig, hogy náluk a felnőttek és a gyerekek egyaránt felelősséget éreznek a családért, a "közös ügyért". 

Ezúttal nem pusztán az uniós csatlakozásunkra eső anyák napja miatt esik szó róluk, hanem azért is, mert köztudott tény, hogy a családok ideje az anyák kezében van. Jól jön mindenfajta segítség a háznál, rendkívül fontosak az anyagiak is, de ha az anya nincs valamiképp a helyén, akkor a család széthullik, – erősíti meg bármelyik pszichológus. Mi az, ami rajtunk múlik, nem pedig a körülményeken? Az általunk kiszemelt édesanyák harminc év felettiek, van férjük és többnyire sok-sok gyerekük, ráadásul – mint utóbb kiderült – mindegyikőjük diplomás. Sőt: nekik maguknak legfeljebb egy testvérük volt. 

"A gyerekek születése előtt piáros voltam, rendezvényeket szerveztem, pörögtem ezerrel – meséli Dobrovi Kinga, három kisgyerek anyukája. – Az első gyerekkel ez az életmód még úgy-ahogy elment egy darabig, aztán jött a második, és akkor az otthoni bedolgozás mellett döntöttem. A helyzet az volt, hogy nekem kettő gyerek kellett ahhoz, hogy ráeszméljek: igazából a világ minden munkahelyén pótolható vagyok. Egyetlen olyan hely van, ahol senkivel sem cserélhető fel a személyem: ez a saját családom. A férjem persze segít, ahogy tud, leginkább az anyagi gondoskodással, de az ő munkahelye olyan, mint a legtöbbeké: nincs benne középút, napi 10-12 óra hajtás van keményen. Időbeosztás? Ezzel kapcsolatban csak egy dolgot mondanék: amióta nem görcsölünk a lemaradásokon, és nem piszkáljuk egymást pitiáner elvárásokkal, azóta sokkal könnyebben mennek a dolgaink. Jóval előbbre tartunk mindenben, és az otthoni légkör is ezerszer jobb. Van fontossági sorrendünk, de nincsenek merev szokásaink. Szépen hangzik? Gyermekbetegségnek, amin minden házaspár túlesik? Én úgy látom, sajnos sokan szétmennek még azelőtt, hogy eljutnának a felismerésekig."

Harmadszorra könnyebb

Általános tapasztalat, hogy a harmadik gyerekre mindenképpen kialakul egy bizonyos családi menetrend. Ugyanis akkor éri el a gyerekszám azt a határt, amikor nincs mese, legalább nagy vonalakban kell egy rendszer, amihez mindenki tartja magát. "Ez az egész tulajdonképpen nagyon jól van »kitalálva«, mert fokozatos a terhelés – állítja Marton Kati ötgyermekes családanya. – Nyilván egészen más lett volna ötös ikrekkel indítani. Nálunk a harmadik-negyedik-ötödik gyerek már simán beállt egy kialakult családi rendbe. A nevelésük sokkal kevesebb időt igényelt, mint a két legnagyobbé, sokkal kevesebbet kellett őket fegyelmezni, nekik a saját portájuk rendben tartása például természetes, míg a nagyobbaknak máig egyfajta teher, mert ők nem ebbe születtek bele. A strapa minden egyes gyerekkel kevésbé növekszik, ez biztos. A nagylányom most jelentkezik egyetemre. Azt szokta mondogatni, a legfőbb célja az, hogy ugyanilyen jó anyuka legyen, ugyanennyi gyerekkel, mint én. A kívülállók a helyzet súlyát többnyire messze túlértékelik, és olyanok se vágnak bele a gyerekvállalásba, akik megtehetnék. Aki pedig sokgyerekessé válik, az gyakran rájön, hogy ez egyáltalán nem jelent katasztrófahelyzetet, és ha még egyszer kezdené, akkor se tenne másként. Ráadásul a tanítóképzős végzettségemet remekül tudom kamatoztatni a gyermekeimnél, nekem ez a szakmai kiteljesedés – teszi hozzá Kati. – De most, hogy a legkisebb iskolás, könnyebben nézhetek egyéb elfoglaltságok után. Keresem a helyem, egyre inkább besegítek a férjem munkájába, ennek kapcsán ismerkedek a számítógéppel, vezetni tanulok. A mögöttem álló húsz év viszont úgy működött, hogy itthon voltam, nekem ez volt az életcélom, és ettől nem mártírnak, hanem szerencsésnek éreztem magam. Persze van olyan is, akinek egy munkahelyen kell mártírrá válnia ahhoz, hogy erre ráérezzen. A legtöbb női állás eleve nem egy nagy önmegvalósítás." 

Mosogatógép vagy televízió?

"Ami az időbeosztást illeti, a főbb tevékenységekre, mint a főzés, takarítás, nagy bevásárlás, igyekeztem egy-egy napot szánni hetente, de ez egyre nehezebben jön össze, mást kell kitalálni – tárja szét a kezét. – Egy konkrét tanácsot adhatok: ha mosogatógép és televízió között kell választani, mindenképpen a mosogatógép mellett dönts. Napi három órám szabadult fel így a családra, pedig ezt előtte egy nagy haszontalanságnak tartottam."

A mosogatógépet sokan dicsérik. Ferenci Judit nyolc gyermek édesanyja. A férje akkor vett mosogatógépet, amikor a felesége a negyedig gyereket szülte a kórházban, ezért többet kellett otthon segítenie. És elborzadt azon, hogy mennyit kell naponta mosogatni. "Ez több időt szabadít fel az együttlétre, nem úgy, mint a tévé, ami egyenesen megszünteti azt – mondja Judit, aki alapvetően a rendszerezett életmód híve: hetenkénti főzőnap, bevásárlónap, takarítónap. – Szerintem a családban épp a háztartás, gyerekellátás kiszámítható rendje teszi lehetővé azt, hogy minél több legyen az egymással szabadon tölthető idő. A videózást, tévézést, számítógépezést nagyon szabályozni kell, mert ez »benyeli« a gyerekeket. Néha egy-két hónapra elviszi a cica nálunk a televíziót." 

Az időnkénti drasztikus tévémegvonás módszere egyébként sokaknál bevett szisztéma. De nem a többségnél. Nem egy óvónő számol be arról, hogy az oviba kerülő gyerekek fizikai és mentális állapota évről évre rosszabb, a kicsik képességei visszamaradottak: fejletlen a beszédkészségük, a kreativitásuk, a fantáziájuk, a gondolkodásuk. Ennek okát mindenek előtt a rengeteg tévénézésnek tulajdonítják a szakemberek. "Nálunk a jól szituált anyukák szép autóikon behozzák a kicsiket reggel kilencre – mondja Lukács Anikó óvónő –, majd délután négykor hazaviszik a gyerekeket, akik elmondásuk szerint estig leginkább tévéznek, és hajnalban is a Minimaxot nézik. Kívülről ismerik a Való Világot és a többi műsort, de elmesélni bizony nemigen tudják." 

"Mindenkinek jót tesz a változatosság, a képernyő ezt nem nyújtja, csak az illúzióját – véli Judit. – A kisfiam például nem emlékszik a múlt heti tévéműsorra, de megdöbbentő pontossággal idézi fel az öt évvel ezelőtti családi nyaralás pillanatait. Az egymással eltöltött idő, a beszélgetések erősítik meg a kötődést közöttünk. Amikor a gyerekek már nagyobbak, és önállóan el tudják látni magukat, de talán minden eddiginél jobban szükségük van a szüleik figyelmére, akkor derül ki igazán, mennyi közünk is van egymáshoz. Az, hogy sokan vagyunk, egyikünk részéről sem jelent önfeladást. Szeretjük egymást, támogatjuk egymást, tulajdonképpen ez a fő vezérelv, és eközben tud a személyiségünk talán a legjobban kikupálódni." 

A családtagok vég nélküli kiszolgálása tipikus csapdahelyzet az édesanyáknál, Judit a negyedik ötödik gyerekig bírta, aztán feladta. "Mindenkinek jót tesz, ha van egy kialakult szerepmegosztás a családban, a gyerekeket kiskorban könny? és érdemes is befogni. 

A nagyok, mire hazaérnek negyed hétkor az edzésről vagy a zeneóráról, jó, ha esznek és tanulnak. Az elalvás előtti beszélgetésekből pedig a férjem is kiveszi a részét, ez is a munkamegosztásunk része." 

Vidám albérletezők

Csapó Gyöngyi mindig mosolygós, hatgyermekes édesanya, aki nagyon befutott embernek mondja magát. Eltervezni ugyan ő is eltervezi a napjait, de nem esik pánikba attól, hogy folyton minden másképp alakul. "A férjem időbeosztása teljesen kiszámíthatatlan, nekünk ehhez sikerült maximálisan igazodnunk – nagyon lazák lettünk, nem idegeskedünk semmin, ha kell, napjában félóránként változtatunk a terveinken, és remekül érezzük magunkat egymással. Arra figyelek, hogy mindegyik gyerekre jusson mindig egy kis személyes, négyszemközti idő – bármikor a nap során. Persze a saját dolgaikra a gyerekek maguk ügyelnek, és mindenki a maga módján segít a ház körül."

Volt egy hosszabb időszak nagycsaládosként, amikor Gyöngyi kénytelen volt munkát vállalni. Nagyon jó perspektívák nyíltak előtte, mind anyagilag, mind szakmailag. "Először nagyon törekedtem megfelelni – meséli –, aztán amikor rájöttem arra, hogy a család mindennél fontosabb, akkor
helyrebillentek a dolgok, és én sem idegeskedtem. A legnagyobb gyerekem akkor kezdett kamaszodni, és jöttek a negatív jelzések felőle. Ekkor lett világos, hogy nekem a családom a karrierem. Láttam, mire vinném, ha akarnám, de ennyi elég is volt, nem kértem belőle. Nem bántam meg egy percre sem, a munkámat továbbra is jól végeztem, de nem hajtottam a sikert." 

A család máig albérletezik, nem mindig veti fel a jólét, de a gyerekeknek ez láthatóan nem okoz traumát. "Érdekes, ahogy beszélgetek velük a jövőről, mindegyik nagy családot szeretne. Pedig vannak anyagi nehézségeink bőven, de ilyenkor igyekszünk feltalálni magunkat, kitör belőlünk a kreativitás. És a gyerekek ebben partnerek. Azt látom, nem zökkenti ki őket lelkileg, ha nem kapnak meg valamit, hanem harcolnak a dolgokért, zöldségesnél munkát vállalnak például. Céljaik elérésén jókat agyalnak, terveket szőnek, végigviszik azokat – ez valószínűleg a jövőben is hasznukra válik. Ha valami nincs, azt megértik, és drukkolnak azért, hogy legyen. Az anyagiak hiánya messze nem tud nekik akkora frusztrációt okozni, mint azoknak a gyereknek, akiknek semmi más öröm nem jut."

"Ha van valami kipróbált alapelvünk – töpreng Gyöngyi –, az kezdettől fogva egymás biztatása és értékelése. Amikor néha elcsüggedünk, akkor a csemetéink bátorítanak minket. A másik alapelvünk, hogy depressziósan nem lehet gyereket nevelni. Egy családban a rosszkedv mindig a felnőttektől ered!"

Olvasson tovább: