Kereső toggle

A hévízi zsidóság története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az idei év nyarán Hévízen, a polgármesteri hivatal jóvoltából emlékfalat állítottak
a holokausztban elpusztított zsidók tiszteletére. Az emlékfal pontosan azon a helyen
emelkedik, ahol korábban a kicsiny hitközség zsinagógája állott. Ebből az alkalomból
jelent meg dr. Szarka Lajos történész, a Magyar Zsidó Könyvnapokon a vidéki zsidóság
történetét ismertető kötetek között bemutatott kimerítő alaposságú munkája, a
helyi zsidók monográfiája, A hévízi zsidóság története.

A szerző a bemutatón hangsúlyozta, hogy a város a századelő óta ismert üdülőközpont
Európában, sőt a kontinensen kívül is. A maroknyi helyi zsidóságnak a gyorsan fejlődő
település sokat köszönhet, hiszen a gyógyfürdő alapítói is zsidók voltak, többek
között az Auschwitzban elpusztított Schulhof Vilmos, híres fürdőorvos. A gyógyvízre
épülő település (1946-tól község, 1992-től város) felvirágzását ezzel
tulajdonképpen az ottani zsidóság alapozta meg.

A fényképekkel, dokumentumokkal gazdagon illusztrált kötet helytörténeti alapossággal,
ugyanakkor a magyarság történelmébe ágyazva mutatja be a hévízi zsidók történetét,
megtelepedésüktől, a XVIII. századtól a XX. század hetvenes éveinek közepéig.
Kezdetben kis üzletek tulajdonosai, kiskereskedők, szatócsok, élelmiszerárusok voltak
az első helyi zsidók. Később éttermeket is működtettek, és a polgárosodó fürdőhely
kiépítésében meghatározó szerepet játszottak. Az Osztrák–Magyar Monarchia békeévei,
a XIX. század utolsó harmada, és az első világháború előtti évtized a polgárosodó
Magyarország, és benne a zsidóság és Hévízfürdő szempontjából már döntő
jelentőség? korszak volt. Bár Hévízen és környékén az országos átlagnál
alacsonyabb, mintegy 2-3% volt a zsidó lakosság aránya, jelentősége messze meghaladta
ezt a számot.

A magyar társadalom sajátos történeti meghatározottságai, elsősorban a nemzeti polgárság
kialakulásának akadályai miatt a zsidóság a XVIII. századtól egyfajta polgári "pótosztály"
szerepét töltötte be, s ezáltal a középosztály egyik legmeghatározóbb tényezőjévé
vált. A polgári életforma térhódítása kedvezett a fürdőhelyek fellendülésének,
mivel a kapitalista életmódot folytató rétegek felismerték, hogy szabadidejük egy részét
pihenésre, regenerálódásra kell fordítaniuk. Ezt a virágzást törte meg az első
világháború kirobbanása, és különösen az azt követő évtizedek antiszemitizmusa.


A kötet második fejezete ezzel a nehéz időszakkal foglalkozik a húszas évek
viszonylagos békéjétől az 1933-at követő "ordas eszmék" terjedésén át a
helyi zsidóság holokausztjáig, s a harmincas években épített zsinagógát lebontásra
ítélő határozatig. Míg a XIX. században a haza és haladás gondolatát ötvöző
demokratikus nacionalizmus egyértelműen konstruktív jelleg? volt a nemzet életében,
a faji megkülönböztetés nélküli polgári emancipációt segítve elő, addig a
Trianon utáni évtizedek, Bibó által "antidemokratikus nacionalizmusnak" nevezett társadalmi
felépítménye már születésétől fogva antiszemita volt.

A harmadik fejezet az 1945 utáni helyzetet, elsősorban a zsinagóga történetét
foglalja össze igen tömören, majd egy túlélő személyes visszaemlékezései zárják
a szöveges részt. A kötetet értékes dokumentumok, valamint angol és német nyelv?
összefoglaló zárja.

A vidéki zsidóság története túlmutat önmagán, a szerző szavaival: "Hévíz példája
is azt mutatja, hogy emlékezni kell és nem felejteni, mint ahogy ezt a holokauszt-tagadók
teszik. Hallgat, mint a sír – tartja a közmondás, a jeltelen sírok azonban nem
hallgatnak, hanem a holokauszt évfordulóján is azt üzenik, hogy: Soah – soha!"
(Erdei L. Tamás)

Olvasson tovább: