Kereső toggle

Egy apuka, aki énekel a gyerekeknek

Elektrocowboy

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jakab Zsolt neve mára már ismerősen cseng sokak fülében. A gyermekeknek szóló könnyűzenei
palettán meglehetősen eredeti színt képvisel dinamikus szerzeményeivel, stílusbeli
kavalkádjával: hol reppelősen kántál régi gyerekmondókákat, hol játékos-nevettetős
formában Zorrót játszik. Jelenleg Elektrocowboy cím? műsorával arat sikert országszerte,
körútjára népes családja is elkíséri. Az alábbi interjúra menet közben vállalkozott,
útban két fellépés között.



Jakab Zsolt előadóművész. Zorrótól Supermanig    Fotó: Mind\'n Reklám

– Gondoltad volna valaha, hogy zenész leszel?

– Eleinte valóban csak verseket írtam, meg gyermekkorom óta vonzódtam a színészethez
is. 13 éves lehettem, amikor mondták nekem, hogy olyanok a verseim, amelyekből dalokat
is lehetne írni. Akkor gyorsan vettem egy gitárt, megtanultam néhány akkordot, és
elkezdtem őket megzenésíteni. Magamtól tanultam meg gitározni, egyébként kezdettől
fogva sokat mozogtam zenészek között, főleg a baráti köröm révén. Ha éppen nem játszottam
semmilyen formációban, akkor szövegíróként tevékenykedtem, valamiképp tehát
mindig kötődtem ehhez a területhez. Amikor pedig megházasodtam, és jöttek sorban a
gyerekek, szám szerint négyen, akkor ez az egész zenélgetősdi eléggé háttérbe
szorult az életemben. Illetve egyre inkább csak a gyerektémák érdekeltek, és az
okozott nekem örömöt, ha kitaláltam egy dalt, és azt élvezték a gyermekeim. Ez egy
szűrő is volt, tehát ami tetszett nekik, azt megtartottam, amire nem figyeltek oda, azt
félretettem. Magamat most is csak egy apukának tartom, aki szeret énekelni a
gyerekeknek.

– Hogyan lett ebből a meghitt otthoni zenélésből nyilvános szereplés?

– Eljött egyszer az egyik ismerősöm, és azt mondta, szerinte más
gyerekeknek is tetszene, amit csinálok. Ezután összeismerkedtem egy műsorszervezővel
is, aki beszervezett egy-két helyre, s így valahogy magától beindult a dolog. Egyébként
is mozogtam persze zenei területen, például dalszerzőként segítettem be másoknak.
Mondjuk, nagyon ösztönző volt, hogy kezdettől azt láttam, működik a dolog, tetszik
a gyerekeknek a produkció, és egyik meghívás a másikat szüli. Én elég
tapasztalatlanul csöppentem bele ebbe a szférába másfél-két évvel ezelőtt, különösebb
előképzettség és távlati elképzelések nélkül, csak úgy spontán sodródtam egyik
fellépéstől a másikig.

– Sokak szerint valóban hiánypótlók a dalaid, amelyeknek – ha jól tudom
– a zenéjüket is, szövegüket is te szerzed.

– Igen, úgy tűnik, egész komoly sikere van annak, amit csinálok. Számos
helyről, így egyes lemezkiadók részéről is fokozott érdeklődést tapasztalok.
Sorozatban jönnek a meghívások is, például többször felléptem Danubius Road
Show-kon a nyáron, de műsorvezetőnek is szívesen hívnak különböző gyerekfesztiválokra.
Most július-augusztusban is járom az országot, a két hónap minden napjára jut fellépés
– sokszor egy napra kettő is –, és a körútra magammal viszem a családomat is.
Tudod, Magyarországon elég kicsi és átlátható a zenei piacnak ez a szelete, húsz éve
nagyjából ugyanazok a szereplők, és nincs nagyon utánpótlás. Igaz, van a piacon több
gyermekzenekar, de többnyire azok is csak a régiek bevált számait játsszák. Hiányzik
a frissesség, az eredetiség, az újfajta zenei és tartalmi megközelítés, a régi számok
a mai világban lassított felvételeknek hatnak. És az egészet – mint manapság
mindent – erősen áthatja a pénzközpontúság. Az előadók nem keresik úgy a
kapcsolatot a gyerekközönséggel, a fellépések gyakran csak a lemezbemutatók szintjén
zajlanak.

– Tulajdonképpen hogyan találod meg a hangot a gyerekekkel?

– Sokan úgy gondolják, hogy én valamilyen különleges pedagógiai képességet
vagy képzettséget igénylő munkát csinálok, pedig mondom: teljesen egyszer? apuka-bácsiként
viselkedem, úgy, mint egyébként is. Kívülállók mégsem értik, hogyan tudok olyan
hatással lenni a gyerekekre, hogy amit kérek, azt megcsinálják. Nekem nagyon fontos az
élő kapcsolat, igyekszem bárhová elmenni, még a legeldugottabb falu óvodájába is,
ha meghívnak. Voltam már olyan cigánylakta településeken is, ahol igencsak botránygyanúsan
indult a koncert, bekiabálásokkal, miegymással, aztán fél óra múlva teljesen
megszelídültek a gyerekek, és nagyon jó hangulat alakult ki. Az előadók többsége
csak eljátszik egy kitalált szerepet, sokszor neki magának nincs is gyermeke, családja.
Nos, annyi biztos, hogy én a saját, természetes formámat hozom sok rögtönzéssel,
lendületes zenével, beöltözve akár Zorrónak, akár Supermannek, miközben igyekszem
jól megmozgatni a közönséget is.

– Mennyiben játszik szerepet a produkciód sikerében a jó családi háttér
vagy a gyermekeiddel való kapcsolatod?

– Szerintem alapvető szerepe van, enélkül egészen biztosan nem működne a
dolog. Nemcsak arra gondolok, hogy a feleségemmel együtt mindannyian támogatják a munkámat,
hanem arra is, hogy meg vagyok győződve arról: valamiképpen át tudom vinni a dalaimon
keresztül azt a kellemes otthoni légkört, amiből tulajdonképpen el is indult annak
idején ez a tevékenységem. Hogy ebből meg is tudok élni, az ráadásként alakult így.
Viszont a mai napig örömmel járom a nem túl "fizetőképes" közösségeket vagy a
szegényebb régiókat is.

– Sokak szerint a gyerekközönséggel könnyebb az előadó dolga, mint a felnőttekkel.
Neked mi a tapasztalatod?

– A kisebbek köztudottan muzikálisak, és valóban sok szempontból hálásabb
közönséget alkotnak, mint a felnőttek, ugyanakkor jóval őszintébbek is: ha
unatkoznak, azt elég kendőzetlenül teszik. A gyerekeket egyébként erőteljesen befolyásolják
a szülők, a szülőket viszont sokszor egészen más dolgok befolyásolják, mint a
csemetéiket: például a megszokás. Nekem mindenképpen sikerélményt jelent, hogy a műsorainkon
minden korosztály jól érzi magát.

– Távolabbi célok?

– Megmaradni gyerekközpontúnak családon belül és kívül is. Egyébként
pedig ősztől tovább járok gyerekközösségekbe, óvodákba, és ha minden jól megy,
még ebben az évben megjelenik a kazettám is, Utolsó előtti mohikán címmel.

Olvasson tovább: