Kereső toggle

Kiáltások a láb alól kicsúszott talaj után

Az eledel bősége

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A felesleges ember mítosza főként a múlt századi orosz irodalomban kísértett.
Az, hogy e hőstípus több jelentős, sőt Oscar-díjig jutó amerikai filmben is főszerepet
kapott, egy új jelenséggel, a "jólét unalmával" magyarázható.

Talán ez a világ más részén kevésbé ismerős életérzés ihlette a filmeseket az
életszínvonalába belefásult középosztály különféle pótcselekvéseinek részletezésére.



Kevin Spacey az American Beauty főszerepében. Lőttek a nagy álomnak

Valóban súlyos kórról beszélhetünk. A jól tápláltak lelki űrje, avagy epésen
a "jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak" tünetcsoport társadalomkutatók
szerint a fejlett anyagi kultúra egyfajta mellékterméke, s amúgy veszélyes dolgokra képes.
Úgy tűnik, a túl könnyen kapott létbiztonság, az eledel bősége és a gondtalan békesség,
valódi és tartalmas célok nélkül, a médiában és a szórakoztatóiparban legyártott
életminták nyomáskényszerével – a lélek torzulását garantálja. Ha e tétel megáll,
és ha az is igaz, hogy a nagy nézettség? filmek a tapinthatóan aktuális dolgokra építenek,
a diagnózis: vészhelyzet.



Noha vak voltam, most látok



A Michael Douglas főszereplésével készült Játsz/ma kastélylakó üzletembere luxustárgyak
sokasága és némi gépiesre redukált emberi kapcsolat űrjében éldegél. Születésnapját
is egyszemélyes tortával ülné, ám rejtélyes ajándékot kap, egy játékban lehet főszereplő.
De "mit adhatsz annak, akinek mindene megvan: az életét"– vélik az ajándékozók,
s igazuk lesz. Az életunt menedzser ugyanis a "játék" során már üldözött vad,
akit nagyon igazinak látszó álgyilkosok (az erre szakosodott vállalkozás munkatársai)
hajszolnak végig a város elhanyagolt kerületein, szembesítik rémálmaival, s gyötrik
annyira, hogy apjához hasonlóan az öngyilkosságba menekül.

Ám zuhanó teste hatalmas légpárnába csapódik. Diszkrét tapsok csattannak: megérkezett
az estélyre, ahol ünneplik, a megkönnyebbült újjá- – illetve inkább megint – született
embert, aki talán elkezd igazán látni, mert jóakarói felnyitották a szemét…



"…süllyedünk öregem"



A Játsz/ma rendezője, David Fincher az életuntság témáját a most futó Harcosok
klubjában fejtegette tovább. Az alaphelyzet hasonló, a végeredmény viszont egyáltalán
nem felemelő – sőt. Az amerikai história X-ben kiemelkedő Edward Norton itt egészen
más karaktert ad: szürke hivatalnokegér krónikus alvászavarokkal.

Ám lelke lázadni kész. Még nem tudja, hogyan – keresi az alkalmat s a formát. Ráunva
Ikea-katalógusból kiemelt lakására, az Amerikában oly népszerű csoportterápiákra
kezd járni. Lelki beteg turistaként részvétért, bátorításért megy a súlyos
betegek, sőt a halálra készülők közé. Őt töltik fel érzelmileg, pedig legalább
a teste ép, neki kéne másokat vigasztalnia…

És ekkor – a folytonos félálom állapotában – találkozik valakivel (Brad Pitt),
aki kizökkenti az életét. Először próbaképp, balhéból ütik egymást, majd
tervszerűen, sajátos kábítószerként. A véres pankrációból (ahol nem a győzelem,
hanem a düh levezetése és az összetartozás a lényeg) egyre terebélyesedő mozgalom
– tömeges csoportterápia – lesz. Százak lépnek be a városonként illegalitásban
szerveződő Harcosok klubjába. ("Első alapszabály: nem beszélünk a klubról. Második
alapszabály: nem beszélünk a klubról…")

A film jól szemlélteti, hogy a vitaminná lett erőszak miként építi le az embert, s
hogy mire képes, ha kezdi átjárni az egész társadalmat. A pusztulás vallása lesz
belőle. Mert a klub harcos szektává vedlik át, katonai külsőségekkel a fogyasztói
társadalom pusztításának programjával, hisz "a tévésorozatok és a plakátsztárok
becsapták, palira vették őket, és ezért nagyon dühösek".

Mikor már bombákat gyártanak, teljessé lesz a klasszikus anarchizmus receptje. Pontos
céljukat e fázisban a néző nemigen értheti – ez a beindított folyamat öngerjesztő
lavináját jelzi. A főhős itt már kilépne, retteg veszedelmes klubtársaitól, ráadásul
egyre több jel arra mutat, hogy barátja, a vad Tyler Durdan nem is létezik; ő maga
szervezett mindent félálomban, vagyis személyiségének sötétebb oldala. Ám ekkor már
késő: a város toronyházait hadserege, a Káosz-brigád aláaknázta, s a pusztulást
lepusztult barátnőjével kéz a kézben nézheti végig.

Sokkoló és lehangoló látomás. Filmben talán olyan, mint Csehov Hatos számú kórterme,
amelyet az egykori gimnáziumi tankönyv "a világirodalom egyik legreménytelenebb
kicsengés?" művének tart.



Magányos atomok



S hogy mégis miért fontosak e filmek? A jólét csömörének még valamelyest előtte
vagyunk. De innét is látható, hogy bizonyos működő alapértékek nélkül a szabadság
tartalmatlan valami. A világ legszabadabb országának szívesen és gyakran nevezik hazájukat
az amerikaiak, ám e társadalom tradicionális magjával, a családdal jelenleg baj
lehet. Az idei sok oscaros Amerikai szépség brutálisan – mások szerint csak őszintén
–, de mindenképp eréllyel állítja ezt.

Ahogy a Harcosok klubjában, itt is a főhős belső monológja zárja keretbe a történetet,
ami nem más, mint egy tipikus középosztálybeli (ez ott a legnépesebb csoport) család
tragédiába torkolló széthullása. A méltán díjazott Kevin Spacey játszotta családapának,
mint a "Harcosok" hősének, hirtelen elege lesz az életéből. Ő is ellenáll; polgári
állását kamaszoknak való gyorséttermi munkára cseréli. Változásának motorja nem
valami nemes eszme, hanem egy részletesen kitervelt házasságtörés, amit egyébként
felesége is megtesz, s lánya is üres kapcsolatba keveredik. A legriasztóbb azonban mégis
az, hogy bár minden tárgyi feltétel adott, hogy családként működjenek (egykor e szó
illett is rájuk), ma már egymástól elszigetelve léteznek, kapcsolatuk kölcsönös
megvetéssel átszőtt gazdasági társulás. A kifelé mutatott látszat a fontos: "A
gereblye nyelének illenie kell a cipő színéhez."

A végén "valaki" elpusztítja a főhőst, miközben a hajdani családi képeket nézegeti.
Nem világos, ki lövi le, hisz többen is készültek erre. Pedig nem volt rosszabb a környezeténél.
Igaz, jobb sem. Bár az lehetett volna valamikor.

Olvasson tovább: