Kereső toggle

A hírszolgáltatás fogásai és csínytevései

Kockázatok és mellékhatások

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A hírek utáni éhség az egyik ősi vágy, a kíváncsiság jellemző tünete. Az
írott sajtó, majd a televízió által közvetített tudnivalók tálalása mára
készséggel simul a mindinkább szórakoztatni kívánó televíziók
műsorpolitikájába. Így lesz a hírértékkel felruházott különféle információk
bemutatása az egész napos műsoros valóságfelejtés egyik súlyozott eszköze.

A hírszállítás hajnalán



A rendszeres, mondhatnánk iparszer? hírszolgáltatás korai példájaként az angliai
news letters (hírlevelek) nevesíthető a 13. századból, amely vidéki főnemesek
számára biztosította a betekintés lehetőségét az udvari életbe. Ám egyidejűleg
királyi rendelet tiltotta a hamis hírek közlését. Újabb nagy lépés volt az első,
utcán árusított lap megjelenése (Velence, 1536.), hisz az már nem csak egy szűk
társadalmi réteghez szólt. A pénzdarab, a "gazetta", amiért a lapot adták,
később több nyelvben is az újság, a hírlap elnevezésévé lett.

Ez idő tájt figyelnek fel az uralkodók is az új véleményformáló eszközre, s
kezdik használni – szigorúan szűrt, számukra kedvező hírek terjesztésére. Talán
itt keresendő a (mindenkori) kormánypártiság sajtójának jelképes bölcsője.

Egészen más céllal fejlődött ki a kereskedelmi újságírás. Kezdetei a Fugger
Zeitunghoz, Európa sokáig legbefolyásosabb bankárcsaládjának lapjához
kapcsolhatók, ahol a hiteles, hasznosítható információk gyűjtésén és
közvetítésén volt a hangsúly.



Az elektronikus hír súlya



A hírek áramlásának, sőt a velük való kereskedésnek régi tanulságai jórészt ma
is érvényesek. Az (egyelőre) még legbefolyásosabb médiumnak számító tévé
esetében is, ahol "a napi betevő" hírek gondosan válogatott kép- és hanganyag
körítésével jutnak el a nagyközönséghez.

E határokon átsuhanó kép és hang adja a legnagyobb ütőkártyát mindazok kezébe,
akik tömegek véleményét kívánják alakítani, hataloméhes politikai vagy pusztán
pénzkereseti szándékkal. Oly korban élünk ugyanis, amelynek embere – főleg, ha oda
sem figyel – lassan minden területen fogyasztóvá lesz, annyira erős a külső
késztetés. Természetes, hogy a híreket is saját, gyorséttermi stílusában, apró,
felmelegíthető adagokban kapja be. Ugyanakkor igényszintje a hírek különlegességét
(exkluzivitás) és érdekességét (szenzáció) tekintve egyre magasabb.

Mindennek világméretekben leginkább a CNN tud megfelelni, amely sokkoló képeivel
szinte vegyíti a fikciót és a valóságot; legalábbis szakértők szerint e határ (a
nézőben) elmosódni látszik. A világhíradó egyre több globálisan érvényes
mintát is felerősít. Képeiben például egyként tűnnek fel homlokpántos,
géppisztolyt lóbáló Rambo-klónként a délszláv háborúk vagy a ruandai és az
indonéz zavargások antihősei: a bőrszín eltérhet – a szerelés viszont a
mozgóképről korábban levett "márkahűséget" mutatja.

Ted Turner CNN-főnök kezében erős fegyver lapul: a nézettség. Ha csapata egy
témára rámozdul, azt masszívan "műsoron tartja" – legyen az a világ
legeldugottabb sarkában is –, és az USA kormányának egy idő után lépnie kell.
Diplomáciával, majd pénzzel, és végszükségben fegyverrel is. Ez a rettegett
CNN-görbe hatásmechanizmusa. Így már érthető a "boss" zagyvaságnak tűnő
megjegyzése: "A hírek azok, amiket mi megmutatunk…"



Amit a cél szentesít



Társadalomkutatók a közelmúltban rendszerezték a közéleti kommunikáció fogásait,
hangsúlyozva, hogy az esetleges visszaélésekkel milliókat lehet manipulálni. A
terület neves ismerője, E. Aronson (a méltán elismert Társas lény alkotója)
társszerzőként jegyzett egyik legutóbbi munkájában azt a megdöbbentő állítást
teszi, hogy a demokrácia megmaradása az alábbi két feltétel egyidej? meglététől
függ:

1. Ha a "rábeszélők" (vagyis a televíziót használó véleményalakítók,
többnyire politikusok) szabályosan juttatják el üzenetüket választóikhoz, nem
csúsztatnak, rágalmaznak, hanem tényeket állítanak, és felfedik szándékaikat.

2. Ha a nagyszámú hallgatóság elég felkészült ahhoz, hogy az egyenes beszédet
"megkülönböztessék a csűrés-csavarástól, a becsületes versenyt a
csalástól".

Nem kell szociálpszichológusnak lenni, hogy megértsük: századunk egyik
alapjelenségéről, a manipulációról van szó. Ideje hát megvizsgálnunk azokat a
hatásvadász eszközöket, amelyeket a televíziózásban és a politikai életben
egyaránt alkalmaznak – nézettségért vagy éppen szavazatokért.

Mindenekelőtt: a hatás nagy része az első benyomáson s a külső megjelenésen múlik
– a felmérések szerint az előnyös külső a felolvasott, kommentált hírt
hitelesebbé teszi. Hatni tud a pozitív–negatív szórend is, a jelzők, a hangsúlyok
ügyes alkalmazása, amelyekkel például a sztárriporter él egyes témák
"beállítása"-kor; csakúgy, mint a "megfelelő kérdés" technikája, mely már
a nyers szenzációvadászat egyik ismert fogása: sarokba szorít, feltételez, sőt
merő fikciót dob a beszélgetőpartner arcába, hogy az akképp reagáljon a
feltételezésre, mintha annak valami igazságmagva mégiscsak lenne…

Ez az úgynevezett faktoid módszer igen ismerős. Rendszeresen alkalmazzák a
politikában, főként nyomásgyakorlásként. Csakúgy, mint a közkedvelt csúsztatást,
mely az egymástól független kép és hangalámondás között tud a nézőben
kapcsolatot létrehozni. Innen csak egy lépés a nyílt rágalomtechnika, mikor egy
nyilvánvaló hazugság mögé kérdőjelet biggyesztenek, és úgy adják le.



Közszolgálat és kereskedelmiség



Mindezt az újságíró-iskolákban talán olyan erkölcsi célzattal tanítják, hogy a
jövendő médiakommunikátorok legalább a nyílt manipuláció kísértését
utasítsák el. A piaci verseny azonban éles, így a fegyvertár teljes eszközkészlete
hajlamos beszivárogni a műsorszerkesztés napi gyakorlatába.

A sokat emlegetett közszolgálatiságot éppen ezért próbálják sokfelé újra
megfogalmazni. Valóban hasznos egy olyan adó is, amelyik úgymond az üzleti
érdekektől távol, az állam eltartásában működik. Az ilyen tévétől elvárható,
hogy híreiben objektívabb, képi világában pedig konzervatív legyen. A BBC például
legutóbb újra elutasította a hírműsorok esetében is "a szex és az erőszak
indokolatlan ábrázolását".

Kérdés persze, hogy az állami függés nem válik-e kitartottsággá. Rangidős, ám
nézettségben rendületlenül lefelé csúszó királyi tévénk, az MTV példája
szerint ez megeshet. Egykori, "A Hét" cím? háttérműsora például a fenti
eszközökkel – talán valami zavaros nemzetféltésből – keltett hangulatot,
mutatott fel közellenséget nézettségnövekedés és társadalmi igény nélkül. Nem
csoda, ha a túlélés érdekében ma láthatóan a kereskedelmi adóktól igyekeznek
tanulni – melyek már rég nem vele, hanem egymással állnak ádáz háborúban. Ezért
náluk mindinkább érezhető, hogy "a show-business szakmai szempontrendszere
lépésről lépésre benyomul a tévéhíradók szerkesztési elveibe" (Szecskő
Tamás, Magyar Sajtó, 1994). A hírm?faj fellazulását, a két országos kereskedelmi
adó, az RTL-Klub és a TV2 híradóinak bulvárosodását mindenekelőtt a nézettségi
index görcse okozza. Persze a felelősség is nagy, mert a feszült versenyben a
hírszerkesztő állásába kerülhet ugyan a nézettségi mutatók zuhanása, viszont az
utólagos helyreigazítások sorozata legalábbis megkérdőjelezi a hitelességet –
hiába próbálják meg ezeket a korrekciókat éppenséggel a tényszer? tájékoztatás
eszközeként elfogadtatni a nézőkkel. A "csak Önöknek–csak tőlünk" ára a
mindig friss szenzáció, amely viszont készségessé teszi a hírgyűjtőket a
különféle kiszivárogtatások felkarolására, melyekből jó hangos "ügyet" lehet
csinálni. Cél a saját termés? ügyek részarányának növelése – a büszkeség
mellett növeli a befolyást is, ha az írott sajtó az adott tévére hivatkozva viszi
tovább az ügyet.

Csakhogy: mindenki tudja – a sajtókódexekben ez tényleg alaptan –, hogy a
kiszivárogtatások az egyes szervezetek (rendőrség, pártok, kormány) belső hatalmi
harcaiból születnek. Tehát eleve hátsó szándékból (és csak elvétve lelkiismereti
kényszerből, az elnyomott igazság napvilágra juttatása céljából) kerülnek ki a
nyilvánosság boncasztalára. Mi következik ebből? A hírközlés gépezete saját
tudtával és beleegyezésével érdekcsoportok üzenőcsatornája lesz – a
manipulátorból a manipuláció tárgya!

Hallgatólagos megállapodás ez, ahol a felek megkapják a részüket. A
kiszivárogtatók nyomást gyakorolhatnak, a híradók pedig még inkább megfelelhetnek a
gazdáiktól rájuk nehezedő nyomásnak: izgalmasnak kell lenni.

A többi már a néző pillanatnyi hangulatán és átlátóképességén múlik. Bizony
ez a tények elvesztésének kockázata, amit ma korántsem a sajtószabadság hiánya
okoz.

"Hosszabb távon a szórakoztatás iránti vágyunk épp azon a ponton győz le, ahol
Hitler és a Pravda vereséget szenvedett." (Pratkins–Aronson: A rábeszélőgép)

Olvasson tovább: