Kereső toggle

A Kádár házaspár az Új Színházban

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

"Kádárnak egyszerre két véleménye van magáról: az egyik, amit évtizedeken
át ő képzelget össze magáról, a másik meg »az ellenség«, vagyis az állampolgár
véleménye róla, amivel ugyancsak azonosul. Legfőbb, titkos érve ott belül,
évtizedeken át az lehetett, hogy 56-os árulásával afféle »júdási« mártíriumot
vállalt a »jobb« jövőért. Holott épp evvel tette azt a múltat jövővé, amelynek
elkerüléséért 56-ban a lelkét eladni is hajlandó volt. Hiszen lám, végül –
megint csak – a darutollas fövegek jöttek vissza" – imígyen kommentálja Kornis
Mihály új darabját, melyet február 18-án mutattak be az Új Színház
Stúdiószínpadán Ács János rendezésében.



Nagy Mari Kádárné szerepében    Fotó: Új Színház

A Kádár házaspár tulajdonképpen két összefüggő monodráma egymásutánja, a
Kádárné balladája (I.rész), amely előkészíti, mintegy dramatizálja a II. részt,
és a Kádár-beszéd (II. rész), ez utóbbi az MSZMP KB ülésén hangzott el 1989-ben.
A darab nem más, mint talált szövegek egymáshoz rendelése. Kornis találta őket,
majd megérezve bennük egyfajta drámai lüktetést, arra vállalkozott, hogy művet
formáljon belőlük. Figyelemre méltó próbálkozás. A témaválasztás sem
előzmények nélküli: az előadás kapcsán történtek utalások a 80-as évek derekán
színpadra állított Kozma cím? Kornis-darabra is, mely szintén a pártállami idők
jellegzetes nyelvhasználatát és figuráit keltette életre. A szöveg nem véletlenül
kap enynyire hangsúlyos szerepet, hiszen a kádári érát kevés dolog jellemezte
kifejezőbben, mint sajátos retorikája, jellegzetes kliséhasználata, egész kettős
("áthallásos") nyelvezete. A Kádár házaspárban is minden csupa verbalitás,
nincsenek felesleges kellékek, a Menczel Róbert által kitalált díszlet is a szövegre
irányítja a figyelmet.

A Tamáska Mária, azaz Kádárné (Nagy Mari figyelemre méltó alakítása)
monológjában felelevenített történet 1944-ben kezdődik, és 1989-ig tart. Egyszerű,
törékeny aszszonyt látunk, aki belecsöppent a nagypolitikába, aki a maga hétköznapi
és elfogult módján mesél az átélt történelmi időszakról, a kor
címlapsztorijairól. Ismert nevek sokasága, elvtársak, no és a "pártszleng".
Kádár a börtönben, macigyár, találkozás Titóval, VI. Pál, egy Kovács Margit
kerámia, lövöldözés az utcán, ÁVH, s a Nagy Imre temetés, melynek kapcsán
"apuskám" értetlenül fájlalja, hogy nem kapott meghívást stb.

Változik a szín: a házaspár egyszer? lakásából a vörös diktatúra fémhideg
parlamentjébe lépünk, itt hangzik el a következő monodráma, Kádáré (Helyey
László), aki az orvosi szobából rohan megtartani utolsó nagy beszédét. Van még mit
mondania, a beszéd védekezés és "ajánlás" is egyben, a beszélő ugyanúgy
megkísérli saját szerepét tisztázni a közelmúlt történéseiben, mint ahogyan azt
előtte a felesége próbálta. Ő 56-ról nem mondta, hogy ellenforradalom, csak azt,
hogy "kaput nyitott az ellenforradalomnak", és tulajdonképpen "Moszkvában sem
járt, s azt sem tudja, kik az oroszok". Helyey László derekasan helytáll a
színpadon, s csoda, hogy a töméntelen elvtársi beszéd ellenére egészséges tud
maradni.

A két egyfelvonásoson kissé érződik a megszépítő messzeség távlata, a színpadra
állított emlékezet tükrében a valósághoz képest kissé szolidabbnak tetszik az
átkos közelmúlt (különösen a nézőtéren ülő idősebb generáció szemében). A
darab jellegénél fogva korhatáros, hiszen a maga mélységében az érti csak, akit a
múlt rendszer szele igazán érintett, s olykor megtépázott. Az előadás végén
Kádárné lekíséri férjét a szószékről, elhagyják a pódiumot, s a pár – a
rendezői bravúrnak köszönhetően – még hosszas taps után sem tér vissza. Soha
többé.

Olvasson tovább: