Kereső toggle

hát én immár kit válasszak

Sorsok a megmaradás viharában

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Szabó István új filmjéről beszélni fognak. A legismertebb magyar filmrendező ezúttal
azt kutatja, miként próbált újra és újra a Kárpát-medencében élő zsidóság hazát
és nemzetet találni születésének helyén. Még úgy is, hogy újraéledő reményeiket
menetrendszerűen érkező pofonok hűtötték le. A napfény íze (Sunshine) e megindító
és fájdalmas kísérletet ábrázolja egy magyarországi zsidó családnak az utóbbi másfél
évszázad terepasztalán élő három nemzedékén át.

A magyar helyszíneken forgatott, átszámítva több mint négymilliárd forintos költségvetéssel
készült kanadai–magyar–német produkció valódi történelmi tabló. A Mephisto
Oscar-díjas rendezője a Schindler listája, a Quiz Show, majd az Angol beteg cím?
alkotásokban egyaránt kiválóan játszó Ralph Fiennest nyerte meg főszereplőnek, aki
a háromórás filmben három generáció központi alakjait kelti életre. A sztori a
hazai zsidóság létszámban legnagyobb rétegéről szól. Azokról, akik formálódó
nemzeti érzelmeikben is a magyar nemzethez akartak tartozni. A cselekmény lépésről-lépésre
mutatja be, hogy ezért mekkora árat kellett fizetni.

"Megéri-e a jobb élet ígéretéért elvágni a gyökereket? (…) A zsidó családot
csak példaként használtam, mert ismerem ezt a világot" – mondta a Toronto Starnak
Szabó István, ám a magyar zsidóság e nagy ív? filmdrámájáról a kanadai magyar
producer, Robert Lantos sarkosabban fogalmaz: "…azt mondja el, mennyire elszántan
akarták feladni saját azonosságukat, hogy békében hagyják őket, és milyen
nyomorultan tévedtek."

Ami a filmben a Sonnenschein (napfény) családdal történik – nagyrészt szimbólum értékű.
Néhány tárgy is az, melyek rendre előkerülnek az egyes generációk életében. Egy
zenélő aranyóra, egy kék virágos porcelánkészlet (darabjai az értékvesztés arányában
törnek), egy ezüstmarkolatú bot és a családi kincsek koronája: a Napfény íze nev?
gyógylikőr titkos receptjét rejtő kék füzet.

Első kaland: a beolvadási vágy



Csak ez a füzet marad meg a család reményeiből, mikor a történet kezdetén a falusi
zsidó kocsmáros szeszfőzdéje felrobban. Fia, Sonnenschein Manó a nagyvárosba megy
megélhetést keresni, iparos polgárrá válni. Hisz a monarchia ez idő tájt (a század
utolsó harmada) oly közeg, ahol a megelőző és következő korokhoz mérve tényleg
gyorsan fel lehetett emelkedni. Ráadásul a karrier útja – talán először a magyar történelemben
– a születési előjognál is inkább a tudás, a tehetség és a szorgalom. Igen, ez a
boldog békeidők kora, az osztrák-magyar "liberális birodalom", melynek hanyatló
szakaszát ugyancsak Szabó István láttatta nagy empátiával a Redl ezredesben. A
filmbeli család szépen gyarapodik, amibe csak belefognak, sikerül – egy éjszaka még
kockaköves udvarukat is virágmező borítja el (újabb szép jelkép). Kezdenek
beilleszkedni, s már magyar zenére vigadnak. Manó kedvence a Tavaszi szél vizet áraszt,
melynek melódiája a filmben többször is visszatér.

Fiait a tehetség és a szorgalom feljebb, megbecsült értelmiségi pályákra repíti. A
forrófej? kisebbik orvos, a komoly elsőszülött Ignác pedig bíró lesz, ígéretes
ifjú tehetség a császár szolgálatában, kinek karrierjét magas rangú pártfogók
egyengetik. Így kerül kora elitjébe, a "magyar úriemberek" világába, ahol úgy
mellesleg elejtik: a továbblépéshez már magyar név szükséges. Ím az első megalkuvás
a beilleszkedésért, ám ezt a fiatalok föl sem fogják – szótárból, kacarászva választják
ki maguknak a Sors vezetéknevet.

És jön az első nagy háború, majd a proletárdiktatúra. A család egysége megrendül:
Ignác a császár személyében látja a jövő zálogát, öccse, Gusztáv izgága álmessiásként
szédül a kommunizmusba. Sérül a magánélet is: Ignác házassága, a szülői, testvéri
kapcsolatok… semmi sem olyan, mint régen.



Második kaland: a nemzeti láz



Trianon után járunk. A légkör már távolról sem liberális. Ignác fiát, a
gimnazista Sors Ádámot az utcán alázzák meg: térden állva, karddal a nyakán kell a
kadétoktól "bocsánatot kérnie azért, hogy itt szívja a levegőt".

Szívet tépő jelenet. Áldozata mégis ebből meríti makacs erejét, ezért kezd el vívni.
Bizonyítani akar, szívósan küzd egész addig, míg az 1936-os berlini olimpia bajnokaként
nemzeti hőssé válik. A döntő pillanatokban egy ország szorít érte a rádiók előtt,
lélegzet-visszafojtva. Oly hiteles és vállalható "nemzeti élmény" ez, amit remélhetőleg
nemcsak moziban, hanem idén nyáron élőben is átélhetünk.

Ám a Sors fiúnak mindezért újra alkudnia kell. Az "úri középosztályban" már
kevés a magyaros név, a befogadás ára a katolizálás. A sportoló Ádámnak ez nem
gond, ő csak élvezni akarja a győztesnek járó hódolatot, miközben egyre jobban
lelkesedik a nemzetért, melynek színeiben sikeressé lett. Ezért még az első zsidótörvény
kihirdetésének sokkját is elbagatellizálná. "Ennek a jelenetnek a megtervezésére
különös gondot fordítottunk, a legapróbb részletekig mindent megterveztünk előre
– mondja Koltai Lajos, a film operatőre. – Az eseményekről Sonnenscheinék a rádióból
értesülnek: késő délután van, a család tagjai az ebédlőben körbeülik a rádiót.
Senki nem szól egyetlen szót sem, csupán a bemondó monoton hangját hallani. Hátborzongató."

Ádám a mind brutálisabb tények és szerettei könyörgése ellenére sem akar látni.
Vakon rábízza magát az őt – ahogy kiderül, csak látszólag – befogadó nemzet
nagylelkűségére, bár az hamar eltaszítja magától: nem bajnokot, hanem egy
munkaszolgálatos zsidót lát benne, akiből puskatussal akarja kiverni a magyarság iránti
ragaszkodását. Mégsem ismétlődik a kamaszkori szégyen: Ádám fia, Iván szeme láttára
inkább a kínhalált választja, minthogy elárulja küzdelemmel szerzett identitását.
(Itt hívjuk fel a figyelmet, hogy e képsor iszonyatát nemigen lehet meghaladni az
emberi lény pusztításának ábrázolásában.)



Harmadik kaland: a hamis oltár



Sors Iván (Ralph Fiennes utolsó szerepe) érthető keserűséggel, s a bosszúállás
hajtóerejével érkezik a frontról a hazai sztálinizmus lövészárkaiba. Bár vége a
háborúnak, teljes időben dúl az osztályharc, részben az emberirtások felelősei, részben
az új ellenségekkel szemben. E tétel árnyaltan, s talán először viszi filmre a
hazai zsidóság egy része és a kommunista mozgalom kapcsolatát. Azt a kérészélet?
viszonyt az égőáldozatot szenvedett kisebbség és a keletről betelepített utópikus
despotizmus között, mely acsargó antiszemiták fő vesszőparipája azóta is. Több
nagy irodalmi m? lenyomata is megjelenik e részben – nyilván nem véletlenül. A dobtáras
géppisztollyal vadászó fősztálinista (Bástya elvtárs és Ceausescu-vadölő klónja)
Orwell Állatfarmját, a William Hurt által kiválóan játszott elsőgenerációs
kommunista hős és az új élcsapat konfliktusa pedig a Sötétség délben lényegét idézi
fel. Sors Iván párthűsége kitérőnek bizonyul; e rendszert, az emberből és erőszakból
gyúrt idegen istenséget és a koncepciós perben neki szánt, karriert jelentő szerepet
még időben otthagyja. Így kikerüli azt a csapdát, amelynél bíró nagyapja gyenge
volt: az asszimilációért a fennálló rendszer bérencének lenni. Igaz, kiközösítik
– riasztóan egyedül ül a bisztróban, mint az 1984 hőse a végső agymosás után…,
de ő akkor kezd igazán élni, s egy új, igaz ügyért, az októberi magyar forradalomért
már szívből lelkesedni tud.



Üzenet a mának



A családregény valahol a nyolcvanas években ér véget. A Sorsok utolsó figurája végül
a gyökerekhez fordul: visszaveszi a Sonnenschein nevet egy nagy lomtalanítás után,
ahol a század szimbolikus kacatjai mind szemétre kerülnek. Csak egy régi levél marad,
még Manó írta tele oly életbölcsességekkel, amikből nem sokat valósítottak meg
leszármazottai, de amik most talán újra hasznosíthatók: ha utódai végre vállalják
igazi önmagukat.

Igazán kár, hogy az igényes, mégis közérthető szöveg, a jó színészi és operatőri
teljesítmények mellett a film házasságtörési jelenetekben is gazdag. Hiszen Szabó
István filmje mindkét irányú elfogultságtól mentesen szembesít a magyar (és tágabban:
az európai) történelem nagy és érzékeny kérdéseivel: mire tartja a többségi
nemzet a területén élő zsidóságot? Elfogadja-e közeledését? Hagyja-e élni hagyományait?
És legfőképpen: számít-e mindazon értékre, amit tapasztalata, szorgalma és
felemelkedési vágya halmozott fel, s amit kész kamatoztatni az ország javára, ahol
befogadják. Ahol hagyják, hogy élje a számára egykor megírt programot. A rendező
szavaival: "Nagyapa, apa és fiú egyformán elveszíti önmagát a beilleszkedésért vívott
harcában. Csupán az unoka képes úgy dönteni, hogy nem megfelelni akar a pillanatnyi
elvárásoknak, hanem visszatalálni ahhoz a lelki nagysághoz, mellyel dédapja indult útnak
egy kis faluból, több mint száz évvel korábban."

Olvasson tovább: