Kereső toggle

Aki eszperantóul gondolkodik

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Manapság rendkívül sokakat foglalkoztat a kétezredik év. Akadnak aztán olyanok
is, akik a már régebb óta meglévő kérdésekre, például a nemzetek közötti
egyszer?bb kommunikációra keresnek megoldást. Beszélgetésünk egy olyan emberrel készült,
aki úgy véli, hogy már megtalálta a közös nyelvet. Ő Ertl István, az Esperanto című,
Hollandiában készülő folyóirat főszerkesztője.

Ertl István végzettsége szerint bölcsész: francia, latin és eszperantó szakos
diplomával rendelkezik. A fiatalember néhány év könyvkiadói gyakorlat után
1991-ben, sikeres pályázat eredményeként került az Eszperantó Világszövetség
hivatalos lapja, a hollandiai Esperanto cím? havilap élére.

Amikor arról kérdezem, milyen körülmények játszottak közre az eszperantó kialakulásában,
elsőként a nyelv kezdeményezőjét, kitalálóját, L. L. Zamenhofot említi meg. A későbbi
kutatások szerint Zamenhof, aki egy soknemzetiségű, a cári Oroszországhoz tartozó
lengyel város, Bialystok szülötte , az első cionisták egyikeként olyan közös
nyelvet szeretett volna létrehozni, amelyet a majdani közös hazában élő, soknyelv?
zsidó közösség minden tagja egyfajta közös nyelvként használna. Nos, nem rajta múlt,
hogy nem így történt. Az 1887-ben megjelent első eszperantó nyelvkönyv fogadtatása
arra ösztönözte Zamenhofot, hogy a nyelvet szélesebb körben elterjessze, miután –
nem kis adag romantikával – úgy gondolta, a közös nyelv az emberiség jobbulását
fogja elősegíteni. A dolog érdekessége, hogy egy hivatása szerint nem nyelvész
(Zamenhof szemorvos volt), diákként egy olyan nyelvet talált ki, amely a mai napig működik.

Az írott formájában latin és germán szavakra épülő, kiejtésében olaszos és néhol
szlávos hangzású nyelvnek 1887 óta változatlan a nyelvtani rendszere: az igen egyszer?
szisztéma a szó- és mondatképzés rendkívül nagy számú variációját teszi lehetővé.
Az eszperantó, a létező nyelvek mintegy "prototípusaként" igen plasztikus nyelv,
s mint ilyen, élő társaihoz képest meglepően eredetien tolmácsolja a legkülönbözőbb
kultúrák képviselőinek gondolatait: ez különösen a m?fordítások területén érzékelhető.

Hányan is beszélnek ma eszperantóul? Ertl az eszperantó szervezetek taglétszámát,
az eladott könyvek és újságok példányszámát alapul véve 500 ezer és 2 millió közé
teszi ezt a számot. Az eszperantó helyzete Európában (régebben Közép-Európában) a
relatíve legjobb, habár az utóbbi években jelentősen nőtt a nem európai
eszperantisták száma: főként Vietnamban, Indiában, Brazíliában, Japánban és Kínában.
(Magyarország nem ismeretlen a külföldi eszperantisták között: az eszperantó
irodalom egyik mindmáig legnagyobb hatású literátora Kalocsay Kálmán volt, míg a
hazánkban működő, egyetemi diplomát adó eszperantó szak a maga nemében egyedülálló
a világon.)

A legelső elképzelésekkel és vágyakkal szemben az eszperantó nem robbanásszerűen
terjed, hanem lassan, de fokozatosan. Ebben szerepet játszik egyrészt az, hogy a vele
kapcsolatos kulturális intézményeket és termékeket is szinte teljes egészében az
eszperantisták finanszírozzák, ismertsége tehát szerényebb anyagi bázisától is függ.
Másrészt, ahogy Ertl István fogalmaz, az eszperantó egyre inkább elvesztette
mozgalmi, helyenként messianisztikus jellegét, és ehelyett a pragmatikus oldal kerül
előtérbe.

Arra a kérdésre, hogy miért, illetve milyen haszon reményében kezd el valaki az
eszperantóval foglalkozni, válaszul a főszerkesztő olyan áruhoz hasonlítja ezt a
nyelvet, amelynél csak a birtokba vétel után jön rá az illető, mire is jó az. (Egy
előnye azonban már a tanulás kezdetén biztos: a nyelv – mivel beszélői
gyakorlatilag minden földrészen megtalálhatók – széleskör? kapcsolatteremtési és
információszerzési lehetőséget tesz lehetővé.) Statisztikai adatok alapján
elmondható: az átlagos eszperantista legfeljebb középkorú, férfi, tanár, esetleg
alkalmazott, viszonylag jómódú és általában nyitott személyiségű.

Közbevetem, hogy általában mégis ellenérzés kíséri az eszperantót. Ertl István
ennek okát legfőképp abban látja, hogy az emberek nem tudják, mi az eszperantó. Másrészt
az eszperantóról szinte mindenkinek az ugrik be, hogy az mesterséges dolog. Egy csecsemőnek
viszont minden nyelv mesterséges – állítja Ertl – és csak egyéb tényezőktől függ,
melyiket kezdi el megtanulni. Az sem igaz, hogy az eszperantisták minden nyelvet el akarnának
törölni. Az angollal mint lehetséges közös nyelvvel szemben pedig az az eszperantisták
ellenvetése, hogy nem demokratikus egy nyelvet a többi fölé helyezni, hiszen az adott
ország kultúrája is a többi fölé nő, befolyása pedig egyre nagyobb lesz a többin.

Ertl István egyébként eszperantótudásának köszönheti, hogy megismerte francia
feleségét, és két gyerekük így többnyelv? környezetben nevelkedhet. "Egymás közt
eszperantóul beszélünk, de munkám során sokszor azon kapon magam, hogy eszperantóul
is gondolkodom" – teszi hozzá mosolyogva.

Megkérdezem tőle, hogy szerinte lesz-e az Európai Uniónak közös nyelve (ahogy a középkori
Európának a latin volt). Ertl úgy véli, hogy már most, a közép-európai országok
csatlakozása előtt is nagy gondokat okoz a tolmácsolás, hiszen az unióban minden
nyelv munkanyelvnek számít. Nagyok a fordítási költségek is, azonban maga Ertl is úgy
látja, hogy a fennálló helyzet a demokrácia velejárója. És különben is, Svájc egész
jól elboldogul közös nyelv nélkül.

Furcsa mód az a nyelv, amely az emberiség közötti megértést, szolidaritást, egymás
jobb megismerését tűzte zászlajára, a történelmi tanulságok szerint leginkább a
puha diktatúrákban virágzik, ugyanis Ertl István meglátása szerint ebben az esetben
tölti be az egyik leghasznosabb funkcióját: nyitott ablak a világra.

Olvasson tovább: