Kereső toggle

Támogatásokkal megállítható-e a népességfogyás?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Bármennyi pénzt is tesz bele a családtámogatási rendszerbe a kormány, a társadalom elöregedését és fogyását nemzeti keretek között nem tudja megállítani. A csökkenő gyerekszám oka ugyanis a közgondolkodás régóta tartó átalakulása – állítja egy friss elemzés.

A magyar társadalom túlnyomó többségé öt évtized óta nem vállal kettőnél több gyermeket. Sőt, mára már a kétgyermekes modell dominanciája is eltűnt, miközben stabilan emelkedő trendet mutat a gyermektelen, illetve egygyermekes nők aránya. A megállíthatatlan trend okait elemezve Mihályi Péter közgazdász nemrég publikált tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy kétséges, mennyire lehet a születésszámot bármilyen állami támogatással tartósan megnövelni. Elemzéséből a teljesség igénye nélkül emelünk ki néhány elgondolkodtató részletet.

Mihályi a családtámogatások eredménytelenségét elsősorban azzal indokolja, hogy a gyermekvállalási kedv alakulása alapvetően nem anyagi helyzet kérdése, hanem sokkal inkább a hagyományos értékrend felbomlását kísérő, a 20. századi modernizációs folyamatokhoz köthető: mindenekelőtt a fogamzásgátlás elterjedéséhez és a társadalom egészét lefedő nyugdíjrendszerek kialakulásához. A közgazdász emlékeztet arra: a garantált öregségi nyugdíjnak eleve van egy szülésellenes hatása, mivel lényegében megszünteti az idősek ráutaltságát az utódaikra.

A garantált nyugdíjnál is jelentősebb hatást tulajdonít a fogamzásgátló tabletták elterjedésének a ’60-as évektől, ami a női emancipáció katalizátorának számított a modern társadalmakban. Mint közismert, a korábbinál biztonságosabb és humánusabb családtervezés lehetősége megkönnyítette a nők tömeges munkavállalását, illetve mind jelentősebb beáramlását a felsőoktatásba, innen datálódik a gyerekvállalás életkorának kitolódása (a nőknél is, de a férfiaknál különösen), illetve a születésszám, majd a házasságkötések számának csökkenése is.

Döntés kérdése

A modern fogamzásgátlás elterjedése, párosulva az anya- és csecsemőhalandóság visszaesésével vezetett el oda, hogy a gyermekek születése – társadalmi értelemben a munkaerő újratermelődése – többé nem „természet adta adottság”, hanem a családok, még pontosabban a nők racionális döntésének az eredménye lett.

A gyermekvállalás egyéni és társadalmi hasznát összevetve Mihályi megállapítja, hogy a kétkeresős családmodell keretei között az egyéni érdek tartósan elvált a társadalmi érdektől: a munka és család összeegyeztethetőségének örök problémája csökkenő termékenységhez vezetett. Ezt támasztja alá az is, hogy a többedik gyermek vállalása egyértelműen a nők döntésén múlik, s ebben legerősebben az befolyásolja őket, hogy párjuk mennyire veszi ki részét az otthoni teendőkből.

Hogy a gyermekvállalás elsősorban nem anyagi kérdés, azt jól mutatja az is, hogy a gyerekszám és a szülők végzettsége között fordított a kapcsolat: a nagycsaládos modell ma a legalacsonyabb képzettségűek között a legelterjedtebb, míg a felsőfokú végzettségűeknél a két-, a középfokú végzettségűeknél pedig az egygyermekes modell jellemző. Más megközelítésben: minél fejlettebb egy régió, annál alacsonyabb a termékenysége; a TTA (teljes termékenységi arányszám – egy szülőképes korú nőre jutó átlagos gyerekszám) Budapesten 1,2, míg Észak-Magyarországon 1,8 volt 2017-ben.

A közgazdász emlékeztet arra is, hogy már a ’60-as évek családpolitikai intézkedései is a családok kedvezményes lakáshoz és autóhoz jutására fókuszáltak, ám kevés eredménnyel. Míg 1949–2011 között az ország lakásállománya közel duplájára nőtt, és az autók száma még jobban megugrott, az éves születésszám a felére (mintegy 88 ezerre) esett vissza.

Szegények baby boomja

Ez a fajta családtámogatási rendszer ma sem tűnik sokkal hatékonyabbnak, amit jól tükröz, hogy 2011 és 2017 között a legszámottevőbb, 25 százalékot meghaladó mértékben a 15–19 éves, nagyrészt képzetlen, hajadon, feltételezhetően roma származású nők termékenysége nőtt meg – valószínűleg a tankötelezettségi korhatár csökkentése és a közfoglalkoztatás kiterjesztése miatt. Ennek ellensúlyozását szolgálta a CSOK 2016-os kibővítése, ami leginkább a nyugati országrészben élő felsőfokú végzettségű, harmincas nők gyerekvállalására gyakorolt egy enyhe hatást. Mihályi szerint mindez azt mutatja, hogy hiába megy rengeteg költségvetési támogatás a tehetősebb családok felé, (leginkább) nem ott születnek a gyerekek.

A tapasztalatok szerint a gyermekvállalási szándékok akkor sem valósulnak meg feltétlenül, ha mögöttük anyagi érdek és szerződéses kötelezettségvállalás áll. 2001 és 2009 között mintegy 41 ezer szocpol szerződést kötöttek jövőben vállalandó gyerekekre, akiknek legalább a negyede nem született meg. A KSH elemzése is megerősíti, hogy az állami lakástámogatások az amúgy is betervezett gyermekek születését hozzák előbbre, de „pluszgyerekeket” már jóval kevésbé eredményeznek.

A közgazdász professzor elemzése többek között arra mutat rá, hogy a családpolitikai intézkedések által megcélzott középosztálytól, pláne az elittől meglehetősen távol áll a megélhetési gyermekvállalás, azaz a különböző állami támogatások miatt aligha fognak tömegesen több gyermeket vállalni. A középosztály számos más szempontot (is) mérlegel: a gazdag és fejlett társadalmaknak talán az egyik legjellemzőbb vonása, hogy a családok elsősorban azért korlátozzák a születendő gyermekeik számát, hogy több pénzük, idejük és energiájuk legyen minden egyes gyerekük nevelésére és taníttatására. Ezáltal a nők is jobban meg tudnak felelni a „jó anya” szerepnek. Viszont ez az egyéni stratégia társadalmi szinten nem túl optimális helyzetet eredményez.

A közgazdasági elemzés konklúziója, hogy az egyének szempontjából a második és a harmadik gyermek vállalása mellett rövidebb és hosszabb távon is kevés érv szól – kivételes helyzetet jelent például az erős vallási tradíciók megléte, illetve a háborús fenyegetettség, amire jó példa az izraeli nők igen magas, 2,9-es termékenységi arányszáma. „Békeidőben” azonban a több gyermek vállalását nem lehet társadalmi támogatásokkal teljesen kompenzálni.

Nem mellékes adalék az Állami Számvevőszék friss jelentése, amely beszámol egy 2017-es, felsőoktatási hallgatók körében végzett vizsgálatról. Ennek során a válaszadók 76 százaléka úgy vélekedett, hogy az otthonteremtési támogatások lényegesen nem, vagy egyáltalán nem befolyásolják a gyermekvállalási kedvet.

Más mentalitás

Mindennek tükrében izgalmas kérdés, hogy a magyarok által ideálisnak tartott gyerekszám miért nem realizálódik, és egyáltalán életre hívható-e családpolitikai ösztönzőkkel. Annál is inkább, mert 2001 és 2016 között mindkét nem minden korcsoportjában (22–49 év) nőtt az ideálisnak tartott gyerekszám, miközben mindegyik korcsoportban csökkent a születésszám. Mihályi ezt az ellentmondást sok egyéb mellett azzal magyarázza, hogy a „tét nélküli” válaszadás során mindenki hajlamos ideálképeket, többséginek tartott véleményeket megfogalmazni. A kormány születésösztönző intézkedései népszerűek, az emberek általában szeretnék, ha „másoknak több gyerekük lenne”, azaz gyarapodna az ország népessége és több adófizető lenne.

Más a helyzet viszont, ha konkrétan róluk van szó. Mihályi utal arra, hogy hazai demográfusok már az 1930-as években megfogalmazták, hogy a csökkenő születésszámot kevésbé az anyagi körülmények, sokkal inkább a közgondolkodás megváltozása, „az önzés, az individualizmus, a hitetlenség, a politikai viszonyok és az akarat, pontosabban a nemakarás” idézte elő. „Európa jövőjét a kis család (gyermektelen vagy egygyermekes család – a szerk.) fogalmának elterjedése fogja aláásni, vagy már alá is ásta” – írta a KKSH 1937-es kiadványa. A mentalitásváltásra csak ráerősített a megengedő abortuszszabályozás, majd a korszerű fogamzásgátló módszerek elterjedése, valamint a liberális társadalmak elfogadó viszonyulása a többség szexuális orientációjától eltérő, a gyermeknemzésről való lemondást jelentő életformák (LMBTQ, szinglilét, aszexualitás, önkéntes vallási tilalmak, stb.) iránt – emlékeztet a szakértő.

A közgazdász elemzése megerősíti a demográfusok álláspontját, miszerint a népesség reprodukciója (2,1-es TTA) a mai viszonyok között önerőből nem érhető el. A mégoly bőkezű családpolitikai intézkedések eredménye pedig különösen kétséges akkor, ha a népesedésről folyó közbeszéd erősen átpolitizált, és a szakpolitikai döntésekben elsikkadnak a szakmai szempontok.

Olvasson tovább: