Kereső toggle

Közösség vagy birodalom?

Az Európai Unió története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Európai Unió születése nem érthető meg sem az első, sem a második világháború okozta trauma nélkül. Ám kérdés, hogy a német–francia megbékélés, a gazdasági együttműködés és a szabad utazás mindenképp üdvözlendő fejleményei után az Unió mikor fordul egy új birodalom irányába.

Az első és a második világháborúban Németország célja kevésbé a gyarmatbirodalma kiterjesztése, sokkal inkább egy egységes (és természetesen német vezetésű) Európa kialakítása volt. Ebben az értelemben tehát a német birodalmi gondolat sajátos előképe mindannak, ami a 2. világháború után Európában történt. Ám mire az öreg kontinens a számos helyi fegyveres konfliktuson és két világháborún is átesett, erőforrásai kimerültek, a győztesek és vesztesek közötti normális viszony kialakítása pedig lehetetlen küldetésnek látszott. Ráadásul a második világháborút néhány év múlva a hidegháború követte, melynek főszereplői az Egyesült Államok és a Szovjetunió voltak, ám egyik fő színtere a vasfüggönnyel kettéosztott Európa lett. A szovjet befolyás alá eső területek birodalmi keretbe rendezésének nem volt alterntívája, a nyugati oldalon viszont kérdés volt, hogy mi lesz az Európa történelmét a 17. század óta meghatározó német–francia ellentét feloldása.

Franciaország a két világháborúban elszenvedett német vereség után vezető pozícióba került a kontinensen, ugyanakkor tartott a német revansvágytól. Biztosítékot kívánt, hogy a (nyugat-)német gazdaság fellendülése nem fog újabb háborút eredményezni idővel, mint ahogy az történt az 1. és 2. világháború esetében. Eközben az Európa újjáépítését támogató Marshall-terv elindítása után Amerika hivatalosan is megfogalmazta, hogy támogatja az európai katonai és kereskedelmi integrációt.

Az ekkor még csak bizonytalan koncepciót az elsők között konkrétumokkal Winston Churchill, volt brit miniszterelnök töltötte fel, aki az Európa integrációjáról vallott nézeteit a zürichi egyetemen 1946-ben elmondott beszédében ismertette. A 2. világháború́ból kiindulva Churchill, aki 1940-ben hazája kormányfőjeként szilárdan ellenállt a náci Németország által vezetett kontinentális birodalom terveinek, ekkor meg volt arról győződve, hogy a hosszú távú békét csakis egy egyesült Európa tudja biztosítani. „Létezik orvosság, amely (...)néhány év leforgása alatt Európa egészét (...)szabaddá és boldoggá teszi. Ez nem más, mint az európai népek – vagy legalábbis jórészük – közösségének újrateremtése és egy olyan otthon létrehozása számukra, amelynek oltalmában békében, biztonságban és szabadságban élhetnek. Egyfajta Európai Egyesült Államokat kell létrehoznunk” – vélekedett a volt (és újra leendő) brit miniszterelnök. Churchill szerint Európa új alapokra helyezéséhez az út Franciaország és Németország szövetségén át vezet, erre lehet felépíteni az európai családot, ám azt hangsúlyozta, hogy az egyesült Európa nem jelentheti azt, hogy a nagy nemzetek uralkodnak a kicsik fölött. „Az Európai Egyesült Államoknak, ha jól és hitelesen hozzák létre, úgy kell felépülnie, hogy ne az egyes államok anyagi ereje számítson mindenekelőtt. A kis nemzetek ugyanannyit érnek, mint a nagyok, és becsületüket a közös célhoz való hozzájárulásukkal vívják ki”– mondta Churchill az egyetemi közönségnek.

Megegyezés vagy háború?

Churchill Európa-koncepciója ellenére Németország helyzete továbbra is megoldatlan volt, viszont a kérdés mihamarabbi rendezést igényelt. 1949 őszén mind az NSZK, mind a keleti NDK önálló kormányt alakított. A nyugat és kelet között beinduló versengés egyértelművé tette, hogy a szövetségesek feloldják a korlátozásokat Németországgal szemben. 1949-ben az NSZK első kancellárjának Konrad Adenauert választották, akinek feladata nem kevesebb volt, mint Németországnak a nemzetközi közösségbe történő visszavezetése. Adenauer érdeme, hogy rendezte hazája kapcsolatát Franciaországgal és Izraellel is, kifejezetten baráti kapcsolatot alakítva ki De Gaulle francia államfővel és Ben Gurion izraeli miniszterelnökkel. A kancellár többször kifejezte, hogy hajlandó az együttműködésre Franciaországgal, de egyenlő félként, nem szolgaként. Éppen ezért a francia garanciális követeléseknek nem akart teljes mértékben eleget tenni, hiszen az ipari szempontból kiemelt jelentőségű Saar- és Ruhr-vidék francia felügyelet alá kerülése a német szén- és acélipar lenullázását jelentette volna.

Az NSZK-t megszálló hatalmak a probléma mihamarabbi rendezése érdekében megegyeztek, hogy rendszeresen találkozni fognak. A második ilyen találkozó alkalmával Dean Acheson, aki az Egyesült Államok akkori külügyminisztere volt, azt mondta, hogy: „Mi, amerikaiak, akárhogy volt is, szeretnénk segíteni, nem kezdeményezhetünk. Ha sikerre akarjuk vinni ezt a közös ügyet, az első lépést Franciaországnak kell megtennie.”

Schuman – terv

Robert Schuman francia külügyminiszter számára politikai öngyilkosságnak tűnt a német újjáépítés engedélyezése, viszont azt is tudta, hogy a németek nem mennek bele akármilyen alkuba.  Ebben a pattanásig feszült helyzetben állt elő javaslatával Jean Monnet francia közgazdász, akit azóta az európai integráció egyik legfőbb alakjaként tartanak számon. Monnet 1943-ban a Francia Nemzeti Felszabadítási Bizottmány tagja lett (ami az akkor Algírban működő francia emigráns kormányt jelentette), és ekkor fejtette ki: „Európában nem lesz béke, ha az államok a nemzeti szuverenitás mentén épülnek újjá. Az európai országok túl kicsik ahhoz, hogy népeiknek a szükséges jólétet és társadalmi fejlődést biztosítani tudják. Az európai államoknak ezért szövetségre kell lépniük egymással.”

Monnet 1944-ben a háború utáni francia gazdaság talpraállítása és az ország újjáépítése érdekében megfogalmazott nemzeti modernizációs és fejlesztési terv koordinátora lett. Tervének végrehajtása során azt tapasztalta, hogy Európa újjáépítése és egységesítése nem olyan tempóban és nem úgy halad, ahogy azt elképzelte. A fokozódó francia–német feszültség közepette Monnet meglátta a lehetőséget az egyesült Európa létrehozására, neki is látott az Európai Közösség koncepciójának kidolgozásához.

Ezen tervét juttatta el Robert Schuman francia külügyminiszterhez. A javaslat központi eleme egy egységes főhatóság megteremtése volt, ami teljes egészében felügyeli Németország és Franciaország szén- és acéltermelését. Ezzel kihúzták a német gazdasági felemelkedéstől félők méregfogát, ráadásul a szén- és acéltermelés közös felügyelet alá helyezése egyértelműen kifejezte a német–francia megbékélés iránti vágyat, és lehetővé tette a közös fejlődést. A francia oldal versenyt akart, de olyan esélyekkel,  mintha egy országon belül lennének, így már a Ruhr- és a Saar-vidék feletti felügyelet nem volt vita tárgya. A közös jövő érdekében azonban szükség volt egy egységes és cselekvőképes irányító szervre. A Schuman-terv újszerűségét az adta, hogy a tagállamok egy-egy döntést közösen, nemzetek feletti szerven keresztül hoztak meg.

A tárgyalások 1950. június 20-án kezdődtek el a francia külügyminisztériumban Franciaország, Németország, Olaszország és a Benelux-államok részvételével. A Schuman-terv megvalósulásaként alakult meg 1951-ben az Európai Unió első elődszervezete, az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK).

Európai Szén- és Acélközösség

A Schuman-deklaráció alapelveinek elfogadása után az ESZAK-kal létrejött  Európa első szupranacionális szervezete. A szerződés két ötéves átmeneti időszakot tűzött ki: az elsőben a tagállamok el kellett, hogy töröljék a szénre, vasra, kokszra és ócskavasra vonatkozó belső vámokat, egyéb korlátozásokat, vámuniót megvalósítva; míg a másodikban közös piac kialakítása volt a cél a megjelölt gazdasági területeken. Az ESZAK lett az Európai Gazdasági Közösség (később Európai Közösség)  és az Európai Unió alapja. Politikai szerepén túl fontos gazdasági előnyökkel is járt, mivel az 1940-es és ’50-es években a megnövekedett igények miatt mindkét fontos ipari alapanyagból hiány keletkezett, és az együttműködés keretein belül lehetőség nyílt a készletek koordinált felhasználására.

Az ESZAK szervezete sokban tükrözte a mai uniós struktúrát. Az Európai Bizottságnak megfelelő szerepet a Főhatóság töltötte be. A Tanácsot az első szervnél Miniszterek Tanácsának hívták, amelynek a hat ország szakminiszterei voltak a tagjai, a saját nemzeti érdekeiket képviselve. Politikai ellenőrző és gazdasági koordinációs feladataik voltak. Az Európai Parlamenttel a Közgyűlés azonosítható be, ami ekkor még csak tanácsadó funkcióval bírt és Strasbourgban ülésezett. Már ekkor is volt bíróság, ami panaszfórumi és jogértelmezési feladatokat látott el.

Útban a szorosabb integráció felé

A szorosabb együttműködést a közös piac kiterjesztése jelentette a hatok között: már nemcsak szén- és acél-, hanem más termékek forgalmazását és vásárlását is könnyebbé akarták tenni. Ezen felül az országok közötti utazás, tartózkodás és munkavégzés szabadságát is meg akarták teremteni. 1957-ben a római szerződéssel az ESZAK Európai Gazdasági Közösségé (EGK) alakult át, és megszületett a közös piac. Az EGK térségen belül pedig később a vámok is megszűntek. Az alapítók nyitottnak tartották szervezetüket, szabadon lehetett csatlakozni. Ehhez képest Nagy-Britannia kétszer is sikertelenül próbált betársulni a nemzetek feletti intézményhez (De Gaulle francia elnök fúrta meg mindkét esetben), míg 1973-ban Írországgal és Dániával együtt bővítették a tagállamok körét.

A következő nagy ugrást az Európai Parlament befolyásának növelése jelentette – 1979-ben tartottak először közvetlen választást, előtte a nemzeti törvényhozás képviselői által delegált képviselők vehettek részt a testület munkájában.

Határok nélküli Európa

A közép- és kelet-európai kommunista rendszerek bukásával leomlott Európában nyugat és kelet között a fal, és Németország is egyesült.

A megváltozott körülmények megnyitották az utat az európai integráció kiterjesztése felé – szó sem volt már pusztán gazdasági integrációról, de a „nemzetek egyenrangúságára” vagy annak látszatára még sokáig ügyeltek. Az Európai Unió napjainkban ismert nevét, formáját és szervezetrendszerét csak 1993-ban fogadták el a tagállamok a maastrichti szerződéssel. Egységessé vált a piac és rögzült az áruk, szolgáltatások, személyek és tőke szabad áramlása. A schengeni megállapodással fokozatosan megszűnt az országok közötti személyforgalomban az útlevél-ellenőrzés, fiatalok milliói előtt nyílt meg a külföldi tanulás lehetősége. Az integráció mélyítésével párhuzamosan az Unió bővítése is napirendre került: 2004-ben 10 ország (köztük hazánk) csatlakozott az Európai Unióhoz.

A gazdasági integrációból szorosabb politikai együttműködés irányába a lisszaboni szerződéssel mozdult el a szervezet. A főbb változtatások közé tartozott a minősített többségi szavazások számának növelése a Tanácsban, az Európai Parlament megnövelt szerepe a döntéshozásban, új tisztségek létrehozása (az Európai Tanács elnöke és az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője) egy egységes álláspont képviseletének megkönnyítésére. A szerződéssel továbbá jogilag kötelezővé tette az Alapjogi Chartát (amely az uniós tagállamokat kötelezi a szabadságjogok betartására).

Baljós árnyak

A történeti áttekintés alapján az európai integráció folyamatosan és szervesen fejlődött a csatlakozó tagállamokkal. A politikai integrációt kiterjesztéséig az európai integráció viszonylag harmonikusan zajlott, a nemzetek feletti döntéshozatal további térnyerését kritizálók szerint ezért kellene a csak gazdasági együttműködéshez visszatérni. Egy másik olvasat pedig úgy tartja, hogy a tagállami kör túlzott kiszélesítése a ludas, ezért az országok együttműködése szorosabb, de kisebb létszámban képzelhető el hosszú távon (ez lenne a kétsebességes Európa). Jelenleg éles a vita, bármelyik irányba eldőlhet a kérdés. De mindenképp érdemes a végeredmény kialakításakor figyelembe venni az alapításkori célokat és terveket. Pláne, hogy napjainkban nem csatlakozási kérelmekkel, hanem Nagy-Britannia kilépésével kell szembenéznie az Európai Uniónak.

 

Olvasson tovább: