Kereső toggle

48 és a nemzetiségi kérdés

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1848 a nemzetek öntudatra ébredésének éve is volt. De vajon szükségszerű volt-e a magyarság és a magyarországi nemzetiségek háborúja, amely hét évtizeddel később tragikus következményekkel járt hazánkra nézve?

 

Hazafiságról, nacionalizmusról és birodalmi gondolkodásról sok szó esett a Hetekben az elmúlt időszakban (lásd: Patriotizmus és nacionalizmus, 2019. február 15.; illetve Nemzet és birodalom 2019. március 1.). 1848-ban mindennek a sűrítménye mutatkozott meg Magyarországon: egy birodalomba tagolt nemzet ébredt öntudatára, és küzdött szabadságáért – ám korántsem csupán a birodalmi központtal, hanem a hozzá hasonlóan nemzeti azonosságra ébredő, Magyarországon élő nemzetiségekkel is.

A modern nacionalizmus születése

 

A 19. század a nemzeti ébredések időszaka volt Európában. A több mint 200 éve egekig magasztalt és a sárga földig lehordott francia forradalom egyszerre lett a liberalizmus (szabadság), szocializmus (egyenlőség) és nacionalizmus (testvériség) születésének pillanata. A francia forradalom és a napóleoni háborúk kora nem csupán a francia nemzet, hanem a jakobinus és császári Franciaországtól rettegő európai nemzetek öntudatra ébredését is elhozta.

Bár a Magyar Királyság formálisan önálló állam volt, a nacionalizmus korszaka valójában egy a bécsi birodalmi politika által kormányzott Magyarországot ért a 19. század első évtizedeiben. Hogy érzékeltessük ennek fontosságát: miközben Franciaországban 1789-ben, Poroszországban pedig a Napóleon-ellenes felkelés meghirdetésekor, 1813-ban uralkodóvá vált a nacionalista politika, Magyarországon tartósan csak 1867-től érvényesült, akkor is a kiegyezés által létrehozott Osztrák-Magyar Monarchia által meghatározott (egyébként meglehetősen tág, de mégiscsak korlátokat jelentő) keretek között.

A politikai-hatalmi színtéren tehát a nemzeti gondolat évtizedeken át ellenzékben volt, ám az 1790-es évektől egyre fontosabb szerepet töltött be a kulturális nacionalizmus. Ennek egyik jele volt, hogy felértékelődött a nemzeti nyelv fontossága. Kazinczy Ferenc és a nyelvújítók munkájának hála, az 1810-es évekre a magyar nyelv alkalmas lett a kor bármely eszméjének és jelenségének kifejezésére, egyenrangú európai nyelvvé vált.

Ehhez képest a politikai nacionalizmus évtizedes lemaradásban volt. Szekfű Gyula szerint (lásd: Hóman-Szekfű: Magyar Történet. Budapest, 1936., V. kötet) Széchenyi István színre lépéséig nem folyt érdemi vita Magyarországon a modern nemzetfogalomról, nemzeti múltról és jövőről, a magyarság szerepéről Európában, miközben a francia és német gondolkodók már régen azon versengtek, hogy melyik nemzet adta a legtöbbet Európának – legyen szó városi kultúráról, reformációról vagy éppen a felvilágosodásról. Széchenyiig a rendi nemzetfelfogás uralkodó maradt mind az irodalomban, mind a politikában. A költők a törökellenes harcok emlékét idézték, vagy a Napóleon elleni háborúkban játszott magyar szerepet messze túlértékelve énekelték meg a magyar vitézek dicsőségét (ezt a rendi nemzetfelfogást gúnyolta ki Petőfi A nép nevében című versében: „Majd elfeledtem győri vitézségtek / Mikor emeltek már emlékszobort /A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?”).

Magyarországon – szemben Franciaországgal – a nemzeti ébredés nem kötődött forradalomhoz, de – ellentétben Németországgal – nemzeti felszabadító háborúhoz sem. A nacionalizmus elterjedésének időszakát itthon a rendi társadalom status quója jellemezte. Ebbe a rendies nemzeti ébredésbe még a Habsburg-ház egyes tagjai is becsatlakoznak, mint József nádor, aki több mint fél évszázadon át, 1796-tól 1847-ig képviselte a bécsi udvart Magyarországon.

Mindez nem jelenti azt, hogy okunk lenne lebecsülni a modern magyar nemzeti öntudat megszületésének jelentőségét. A magyar nemzet öntudatra ébredése nem kevésbé fontos, mint más nemzeteké, pusztán attól, hogy itthon a felvilágosodás, majd a reformkor is a rendi társadalom terméke volt. A keszthelyi Georgikon mintagazdaság vagy Széchenyi életművének megannyi gyümölcse semmivel nem kisebb jelentőségű attól, hogy azok, akiknek köszönhetjük őket, arisztokraták voltak.             

Nemzeti ébredés egy birodalom részeként

 

I. Ferenc császár és király uralkodása (1792–1835) hatalmas korszakot ölelt fel. Az ifjú Ferencet még császárrá sem koronázták, amikor (a kettős játékot folytató XVI. Lajos javaslatára) a forrongó Franciaország hadat üzent neki (ekkor még mint Magyarország és Csehország királyának). Innentől 23 évnyi folyamatos háború következett a forradalmi, majd a napóleoni Franciaországgal, amelynek során a magyar rendek (amelyek legalább annyira megrettentek a Franciaországban történtektől, mint a bécsi udvar; pláne, hogy 1795-ben Magyarországon is jakobinus összeesküvést lepleztek le) lojális szövetségesnek bizonyultak.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: