Kereső toggle

48 és a nemzetiségi kérdés

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1848 a nemzetek öntudatra ébredésének éve is volt. De vajon szükségszerű volt-e a magyarság és a magyarországi nemzetiségek háborúja, amely hét évtizeddel később tragikus következményekkel járt hazánkra nézve?

 

Hazafiságról, nacionalizmusról és birodalmi gondolkodásról sok szó esett a Hetekben az elmúlt időszakban (lásd: Patriotizmus és nacionalizmus, 2019. február 15.; illetve Nemzet és birodalom 2019. március 1.). 1848-ban mindennek a sűrítménye mutatkozott meg Magyarországon: egy birodalomba tagolt nemzet ébredt öntudatára, és küzdött szabadságáért – ám korántsem csupán a birodalmi központtal, hanem a hozzá hasonlóan nemzeti azonosságra ébredő, Magyarországon élő nemzetiségekkel is.

A modern nacionalizmus születése

 

A 19. század a nemzeti ébredések időszaka volt Európában. A több mint 200 éve egekig magasztalt és a sárga földig lehordott francia forradalom egyszerre lett a liberalizmus (szabadság), szocializmus (egyenlőség) és nacionalizmus (testvériség) születésének pillanata. A francia forradalom és a napóleoni háborúk kora nem csupán a francia nemzet, hanem a jakobinus és császári Franciaországtól rettegő európai nemzetek öntudatra ébredését is elhozta.

Bár a Magyar Királyság formálisan önálló állam volt, a nacionalizmus korszaka valójában egy a bécsi birodalmi politika által kormányzott Magyarországot ért a 19. század első évtizedeiben. Hogy érzékeltessük ennek fontosságát: miközben Franciaországban 1789-ben, Poroszországban pedig a Napóleon-ellenes felkelés meghirdetésekor, 1813-ban uralkodóvá vált a nacionalista politika, Magyarországon tartósan csak 1867-től érvényesült, akkor is a kiegyezés által létrehozott Osztrák-Magyar Monarchia által meghatározott (egyébként meglehetősen tág, de mégiscsak korlátokat jelentő) keretek között.

A politikai-hatalmi színtéren tehát a nemzeti gondolat évtizedeken át ellenzékben volt, ám az 1790-es évektől egyre fontosabb szerepet töltött be a kulturális nacionalizmus. Ennek egyik jele volt, hogy felértékelődött a nemzeti nyelv fontossága. Kazinczy Ferenc és a nyelvújítók munkájának hála, az 1810-es évekre a magyar nyelv alkalmas lett a kor bármely eszméjének és jelenségének kifejezésére, egyenrangú európai nyelvvé vált.

Ehhez képest a politikai nacionalizmus évtizedes lemaradásban volt. Szekfű Gyula szerint (lásd: Hóman-Szekfű: Magyar Történet. Budapest, 1936., V. kötet) Széchenyi István színre lépéséig nem folyt érdemi vita Magyarországon a modern nemzetfogalomról, nemzeti múltról és jövőről, a magyarság szerepéről Európában, miközben a francia és német gondolkodók már régen azon versengtek, hogy melyik nemzet adta a legtöbbet Európának – legyen szó városi kultúráról, reformációról vagy éppen a felvilágosodásról. Széchenyiig a rendi nemzetfelfogás uralkodó maradt mind az irodalomban, mind a politikában. A költők a törökellenes harcok emlékét idézték, vagy a Napóleon elleni háborúkban játszott magyar szerepet messze túlértékelve énekelték meg a magyar vitézek dicsőségét (ezt a rendi nemzetfelfogást gúnyolta ki Petőfi A nép nevében című versében: „Majd elfeledtem győri vitézségtek / Mikor emeltek már emlékszobort /A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?”).

Magyarországon – szemben Franciaországgal – a nemzeti ébredés nem kötődött forradalomhoz, de – ellentétben Németországgal – nemzeti felszabadító háborúhoz sem. A nacionalizmus elterjedésének időszakát itthon a rendi társadalom status quója jellemezte. Ebbe a rendies nemzeti ébredésbe még a Habsburg-ház egyes tagjai is becsatlakoznak, mint József nádor, aki több mint fél évszázadon át, 1796-tól 1847-ig képviselte a bécsi udvart Magyarországon.

Mindez nem jelenti azt, hogy okunk lenne lebecsülni a modern magyar nemzeti öntudat megszületésének jelentőségét. A magyar nemzet öntudatra ébredése nem kevésbé fontos, mint más nemzeteké, pusztán attól, hogy itthon a felvilágosodás, majd a reformkor is a rendi társadalom terméke volt. A keszthelyi Georgikon mintagazdaság vagy Széchenyi életművének megannyi gyümölcse semmivel nem kisebb jelentőségű attól, hogy azok, akiknek köszönhetjük őket, arisztokraták voltak.             

Nemzeti ébredés egy birodalom részeként

 

I. Ferenc császár és király uralkodása (1792–1835) hatalmas korszakot ölelt fel. Az ifjú Ferencet még császárrá sem koronázták, amikor (a kettős játékot folytató XVI. Lajos javaslatára) a forrongó Franciaország hadat üzent neki (ekkor még mint Magyarország és Csehország királyának). Innentől 23 évnyi folyamatos háború következett a forradalmi, majd a napóleoni Franciaországgal, amelynek során a magyar rendek (amelyek legalább annyira megrettentek a Franciaországban történtektől, mint a bécsi udvar; pláne, hogy 1795-ben Magyarországon is jakobinus összeesküvést lepleztek le) lojális szövetségesnek bizonyultak.

Szekfű ezzel kapcsolatban megjegyzi: bár Ferenc uralkodása alatt végig abszolutista és alkotmányos törekvések váltották egymást az udvarban, a király (egyetlen, 1812 és 1825 közötti hosszabb szünetet leszámítva)  végig tartotta magát ahhoz, hogy háromévente összehívta a magyar országgyűlést. Az udvar és a magyar rendek közötti viszony normalizálásában kulcsszerepet játszott József nádor, aki igyekezett gátat vetni az abszolutista törekvéseknek, és inkább az osztrák örökös tartományokban is a magyar rendi alkotmányhoz hasonló berendezkedést, azaz az uralkodói hatalom korlátozását sürgette. Alapvetően neki köszönhető, hogy a modern magyar nemzeti öntudat egy békés, virágzó reformkorban születhetett meg, és nem háborús körülmények között.

Nemzetiségek és nacionalizmus

 

A nemzeti ébredések európai hullámából természetesen a Magyarországon élő nemzetiségek sem tudták kivonni magukat. Ahogy a magyar nacionalizmus is évtizedek alatt jutott el a kulturális emancipációtól a politikai követelések megfogalmazásáig és sikerre viteléig, a nemzetiségi mozgalmak esetében is megfigyelhető ez a dinamika.

Az 17. század utolsó évtizedeiben a kultúra szférájából indult magyar nemzeti ébredés az 1830-as, ‘40-es évekre, mire Széchenyi, majd Kossuth színre lépett, már politikai-hatalmi jelenség volt, azaz politikai célok érvényesítésének követelésénél tartott az udvarral és a nemzetiségekkel szemben is. A Magyarországon élő nemzetiségek még nem tartottak itt. A Habsburg Birodalom területén élő szláv népek közül ebben az időszakban a csehek követeltek nem csupán kulturális, de politikai önállóságot is maguknak, méghozzá a pánszláv testvériségre apellálva az orosz birodalomtól remélve segítséget németellenes céljaikhoz.

Az 1830-as években ehhez a törekvéshez csatlakozott a felvidéki szlovákok (szintén pánszláv érzelmekre hivatkozó) elsősorban kulturális jellegű mozgalma, amelynek Ján Kollár volt az elindítója. A felvidéki szlovák értelmiséget a 19. század első felében (cseh kortársaikhoz hasonlóan) részben a pánszláv eszmék tüzelték, részben viszont (a felvidéki lutheránus gyülekezeteket befolyásoló, magyar területre menekült cseh-morva huszita prédikátorok révén) cseh hatás érvényesült köreikben. Szekfű Gyula számol be róla, hogy a pozsonyi lutheránus líceumban már 1803-ban cseh-tót, azaz cseh-szlovák nyelvi képzés (!) indult – annak pedig, hogy a szlovákságra a cseh irodalmi nyelv és kultúra ilyen komoly hatással volt, döntő következménye lett a 20. század elején.

Bár a szlovákok nemzeti öntudatra ébredése ekkor még tisztán kultúrnacionalizmust jelentett politikai követelések nélkül, Szekfű felidézi: Kollár költészetében már megjelent a tisztának, romlatlannak ábrázolt szlávság és az azt elnyomó agresszív németség

és magyarság sztereotip képe. Szintén messzeható következményekkel járt, hogy Ján Holly plébános-költő a magyarok ősei által „földjétől megfosztott” Szvatopluk morva fejedelemben fedezte fel a szlovák nemzeti öntudat korai, romantikus hősét.

Hasonló folyamat zajlott le a 19. század első évtizedeiben a magyarországi román és szerb kulturális életben. A szerbek lakta területeken (és magában az ekkor még törökök által megszállt Szerbiában is) komoly pánszláv hatás érvényesült; a szerb egyházi és világi tekintélyek egyaránt a cári Oroszországtól várták, hogy segítse elő Szerbia függetlenedését a Portától (arra ekkor még csak a legmerészebbek gondoltak közülük, hogy a szomszédos országok, így Magyarország szerbek lakta területeit is a még nem is létező Szerbiához csatolják).

Az ugyancsak török megszállás alatt álló egykori román fejedelemségekben, Havasalföldön és Moldvában, valamint Erdély románok lakta területein szintén a 18-19. század fordulóján zajlott le a román nemzeti ébredés, és (ahogy a szerb közösségben) itt is az ortodox egyház játszotta a kulcsszerepet benne. A „román Kazinczy” szerepét azonban egy görög katolikus szerzetes, Klein Sámuel töltötte be, aki 1780-ban a román nyelv latin gyökereire támaszkodva kidolgozta a modern román nyelvtant, alkalmassá téve a nyelvet az orosz liturgikus nyelvtől történő elszakadásra.

A török és orosz birodalmi törekvésekkel szemben az éledező román nemzeti mozgalom ekkor kifejezetten élvezte a magyar nemesség és írástudók támogatását. Klein és a korabeli román értelmiség jelentős része ekkor Budán és más magyar városokban töltött be felelős pozíciót. Az erdélyi román értelmiségnek kulcsszerepe lett a Portára nehezedő orosz nyomás hatására mind nagyobb autonómiát élvező két román fejedelemség éledező kulturális életének beindításában is, ám a két fejedelemség függetlenségéig és Románia néven történt egyesüléséig (vagyis 1862-ig) nem került napirendre a valamennyi, románok által lakott terület egy államban történő egyesítésének követelése.

A nemzeti nyelvhasználat kérdése

 

Eldönthetetlen kérdés, hogy a magyar nemzet és a Magyarország területén élő nemzetiségek törekvéseinek összeütközése szükségszerű volt-e 1848-ban, aztán pedig 1918–19-ben, vagy pedig – ahogy ez a különböző nemzetiségi narratívákban áll – a magyar nyelv kizárólagos államnyelvvé tétele és az egy politikai nemzet kossuthi koncepciójának erőltetése mintegy kiprovokálta a nemzetiségi összecsapásokat, amelyek soha nem múló törést okoztak Magyarország és nemzetiségei viszonyában.

Fontos azonban látni, hogy a magyar nyelv államnyelvként történő elismerése hosszú küzdelem eredménye volt, és mire bekövetkezett, több mint fél évszázados nemzeti sérelmet orvosolt. A korabeli magyar politika türelmetlensége e téren tehát akkor is érthető volt, ha (a mából visszanézve) nem feltétlenül tekinthető szerencsésnek.

A magyar rendi alkotmányosságot tíz évre befagyasztó, birodalmára a német nyelv hegemóniáját kiterjeszteni próbáló II. József halálát követően négy évtizeden át (azaz 1790-től 1830-ig) egyetlen lépés sem történt

a magyar nyelv hivatalossá válása terén, bár a hivatalos nyelv továbbra is a latin (!) maradt, ekkortól legalább jelképesen elrendelte az Országgyűlés, hogy az állami hivatalnokoknak tudniuk kell magyarul is. Pedig a felvilágosodás és a francia forradalom óta Európában evidencia volt, hogy egy-egy nemzetállam területén egyetlen hivatalos nyelv van.

Mint arra Szekfű felhívja a figyelmet, ebben a korban, amikor a franciák valamennyi, Napóleon által elfoglalt területen a franciát tették meg hivatalos nyelvvé, amikor a porosz király a meghódított lengyel területeken igyekezett a protestantizmust és a német nyelvet tűzzel-vassal elterjeszteni, nonszensz lett volna azt várni, hogy a magyar nemzeti törekvések képviselői „önmérsékletet” tanúsítva figyelembe veszik a török hódoltság nyomán többnemzetiségűvé vált Magyarország valódi etnikai viszonyait, és többnyelvűvé alakítják Magyarországot – ez a korabeli európai trendekkel merőben ellentétes lépés lett volna.

Bécs és a horvát kártya

 

A részben német, részben cseh államférfiak (Metternich és Kolowrat) irányítása alatt álló bécsi udvar évtizedekig útját állta a magyar nyelv hivatalossá válásának és általában az erősödő magyar nemzeti törekvéseknek, ugyanakkor már az 1830-as években felismerte a soknemzetiségű Magyarország etnikai összetételében számára kínálkozó lehetőséget, és demonstratívan felkarolta a horvát autonómiatörekvéseket. 1830-ban például, amikor (mint arról már szó volt) a magyar országgyűlés törvényt hozott erről, a horvát törvényhozók elejét vették annak, hogy Horvátországban is kötelező legyen magyarul tudniuk az állami hivatalnokoknak, majd a következő, 1832–36-os reformországgyűlésen a horvát képviselők hevesen ellenezték, hogy a törvények és országgyűlési határozatok nyelve (!) a magyar legyen (a vitát végül a magyarbarát József nádor döntötte el; 1836-tól a továbbra is kétnyelvű, magyar és latin törvényszövegből a magyar lett az eredeti és irányadó).

A horvát nemzeti ébredés sajátos, de messzire ható mellékvágánya volt az „illír” identitás megalkotása, amely éppolyan komoly hatást fejtett ki a következő száz év történelmére, mint északon a cseh-szlovák kulturális együttműködés. Szekfű ráadásul megjegyzi, hogy a néhány évtizeddel a magyar után bekövetkező horvát nyelvújítás a Dubrovnik környéki, a szerbre leginkább hasonlító nyelvjárást terjesztette el Horvátország-szerte – és ezzel megnyitotta az utat egy egységes délszláv identitás kialakulása felé.

Mivel a magyarországi nemzetiségek közül a horvátok élveztek az adott időszakban korlátozott önállóságot, az ő vezetőik váltak Bécs ideális eszközévé a magyar nemzeti törekvések elleni harcban. Végül a magyar nyelv államnyelvvé válását a horvát ellenkezésnek sem sikerült megakadályoznia, 1844-től az országgyűlések hivatalos nyelve is a magyar lett, ám a horvát képviselők 1850-ig lehetőséget kaptak, hogy latinul beszéljenek a diétán. Mindenesetre az 1840-es évek közepére a Bécs által szított horvát nemzeti törekvések és az udvarral és a nemzetiségekkel szemben is  megfogalmazódó magyar nemzeti törekvések ütközése már előrevetítette az 1848-as magyar–horvát háborút, de azt is, hogy a horvát nemzeti törekvésekben benne rejlik egy Boszniát és esetleg Szerbiát is magában foglaló „illír” állam megalakulásának lehetősége is.

Erdély: a nemzeti nyelv kérdése és feszültség a szászokkal és a románokkal

 

A török kiűzése után Erdély is a Habsburgok uralma alá került, amit az 1690-ben kiadott Diploma Leopoldinum szentesített. A Habsburg uralkodók felvették az erdélyi fejedelmi (1765-től nagyfejedelmi) címet is, és Erdélyt továbbra is önálló tartományként kormányozták, egészen az 1867-es kiegyezésig. Mivel kívül maradtak

a rendi társadalmon, a románok (néhány nemest és egyházi vezetőt leszámítva) nem vehettek részt az erdélyi politikai élet döntési folyamataiban, az erdélyi országgyűlésen részt vevő szászok viszont, amennyire lehetett, akadályozták a magyar mint hivatalos nyelv kiterjesztését az erdélyi területekre, helyette a német hivatalossá tételét szorgalmazták.

Széchenyi, Kossuth és a nemzetiségi kérdés

 

Már az 1839–40-es országgyűlésen is akadtak küldöttek, akik óva intették a magyar mint hivatalos nyelv bevezetését teljes joggal követelő, nemzeti lelkesedéstől elragadott küldötteket attól, hogy ugyanúgy a nemzetiségekre próbálják kényszeríteni a magyar nyelvet, mint annak idején II. József próbálta a magyarságra a németet. A zalai megyegyűlésen a kiegyezés későbbi atyja, Deák Ferenc óvott a horvátlakta területek erőszakos „magyarosításától”, majd 1842-ben az Akadémián tartott beszédében Széchenyi István intette okosan a lelkesedő és radikalizálódó szabadelvű kortársakat. Széchenyi arra figyelmeztetett, hogy a saját hazájában kisebbségben (pontosabban csak relatív többségben) élő magyarság óriási bajba kerül, ha az országban élő nemzetiségeket maga ellen hangolja, és ezek valamennyien ellene fordulnak.

Széchenyi szomorúan állapította meg, hogy a „másnak soha olyat ne tégy, mit tőle sem fogadnál szívesen” alapelvről megfeledkeztek a nemzetek politikusai, majd kifejtette azt az alapigazságot, hogy a magyar nyelv kötelező államnyelvvé tétele nem teszi magyarrá az országban élő nemzetiségeket. Mint tudjuk, az 1840-es évek Széchenyi Kossuthtal szembeni vereségét hozták – nemzetiségi kérdésben is. Győzött a Kossuth által is képviselt egy politikai nemzet koncepció, messze ható következményekkel.

1848: ébredő nemzetek

 

Az 1848-as bécsi, majd pesti forradalom elsöpörte Metternich kancellár rendszerét, egyszersmind helyzetbe hozta a bécsi udvar magyarellenes szárnyát, élén a cseh származású Kolowrattal, aki néhány héten át miniszterelnökként a horvát és szerb nemzetiségi mozgalomban látta az udvar első számú szövetségesét a magyar nemzeti törekvések megfékezésében.

Zágrábban mindössze tíz nappal a pesti forradalom után Jellasicsot választották horvát bánná és (magyar területekkel megnövelt) önálló Horvátországot akartak, pusztán formálisan a Magyar Királyság részeként. A helyzet komolyságát jelezte, hogy küldöttségük egyenesen Bécsbe ment (míg a szerb delegáció a pozsonyi magyar országgyűléshez fordult először), majd Fiume elfoglalásával megkezdődött a nyíltan magyarellenes horvát felkelés.

Fontos megjegyezni, hogy 1848 tavaszán-nyarán a magyarországi nemzetiségek közül a zsidók, a németek és a szlovákok nem fordultak szembe a szabadságáért küzdő Magyarországgal.

Kolozsvár, Balázsfalva, Gyulafehérvár, 1848–1918

 

Ezzel szemben Erdélyben kiéleződött a magyar–román ellentét. A pozsonyi országgyűlés által az áprilisi törvények keretében kimondott uniót, vagyis Erdély és Magyarország egyesülését végül az utolsó erdélyi országgyűlés is jóváhagyta 1848 májusában.

Mint arra Erdély egyik legnagyszerűbb krónikása, Kós Károly felhívja a figyelmet 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott Erdély című kultúrtörténeti vázlatában, a kolozsvári szász követek durva nyomás (Kós szavai szerint „terror”) alatt szavaztak az unió mellett, amelyet az országgyűlés után sem ők, sem az általuk képviselt németek nem támogattak. Szintén megszavazta az egyesülést a románok képviseletében négy nemes és Ioan Lemeni görögkatolikus püspök (összesen ennyien képviselték a rendi országgyűlésben az erdélyi románságot), ám a balázsfalvi román népgyűlés már május 15-én azt követelte, hogy mindaddig ne tárgyaljon az unióról, amíg az erdélyi románoknak nem biztosítanak számarányuknak megfelelő képviseletet az országgyűlésben.

Kós nem kevesebbet állít, mint hogy a kolozsvári országgyűlés döntésével megszűnt Erdély mint politikai fogalom, és mint felhívja a figyelmet rá, a kiegyezés utáni magyar politikai elitnek „gondja volt arra, hogy nemcsak régi fogalmát, de még a nevét is kigyomlálja a magyarság tudatából”. „Erdély neve eltűnt az iskolakönyvekből, és e föld hivatalos neve geográfiailag »Délkeleti Felföld«, politikailag »Királyhágón túli kerület« lett.”

Paradox módon az unió, vagyis Magyarország és Erdély egyesülésének (végül 1868 és 1918 között megvalósult) fél évszázada hozta el a nemzetiségi viszonyoknak a magyarság számára kedvezőtlen, a románság számára kedvező megváltozását. Végül 1918 decemberében a gyulafehérvári román nemzeti gyűlés megismételte az 1848-as kolozsvári országgyűlésen történteket, csak éppen az ellenkező oldalról. Az itt történteket szintén Kós Károly foglalta össze a leglényegretörőbben: a gyűlés a magyarok részvétele nélkül döntött Erdély és Románia egyesüléséről. A szászok képviselői hozzájárultak a lépéshez, ám ehhez kellett a román részről rájuk nehezedő nyomás. Végül az erdélyi románság egésze sem tekinthető Erdély és a nála jóval szegényebb Órománia egyesülésének.

 

Olvasson tovább: