Kereső toggle

Magyarország a neoliberális dogmák totális cáfolata

Hetek-interjú Pogátsa Zoltán közgazdásszal

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mitől volt sikeres a győri Audi dolgozóinak sztrájkja? Miért ítélték el a győri akciót a kormánypártok holdudvarából és a balliberális táborból is? Hogyan próbálják az ellenzéki pártok lenyúlni a túlóratörvénnyel szembeni szakszervezeti megmozdulást? Többek között erről beszélt a Heteknek adott interjújában Pogátsa Zoltán közgazdász, az Új Egyenlőség magazin alapítója.

Levonhatók országos következtetések az Audi-gyári dolgozók sztrájkjából?

– Szerintem két tanulság is levonható. Egyrészt remélhetőleg végre rájön a magyar társadalom, hogy nem csak a pártok számítanak – túlságosan pártközpontú volt a magyar politika harminc éven keresztül. Ez kifulladt. Semmi értelme annak, hogy az állampolgárok egy – kicsi – része most már lassan hetente tüntetget; egyre kevesebb ember egyre enerváltabban föl-le vonulgat Budapest utcáin, majd természetesen nem történik semmi, hiszen a 28 ellenzéki törpepárt megválaszthatatlan, kormányképtelen, így nincs kire szavazniuk a vonulgatóknak. A nyugat-európai demokráciák sokkal többől állnak, mint pártpolitikából. Vannak civil szervezetek, regionális szervezetek, valódi önkormányzatok, szakszervezetek és munkaadói kamarák.

Az elmúlt 30 évben a magyarok nem tudták, mire jó a szakszervezet. Ez érthető is, hiszen a pártállamban a szakszervezet nem volt más, mint a kommunista párt gumipecsétje. Nem csoda, ha a rendszerváltás után az embereknek fogalmuk sem volt, mire jók a kapitalizmusban a szakszervezetek. Ennek következménye volt a szakszervezetek 30 évig tartó szereptévesztése, amelyet egyes szakszervezeti vezetők végtelen romlottsága és korruptsága is súlyosbított.

 

Az Audi-sztrájk napjaiban furcsa volt látni, ahogy Parragh László és Bauer Tamás együtt ítélik el az akciót. Mi lehet ennek a szokatlan koalíciónak a magyarázata?

– Egyfajta neoliberális konszenzus. Az SZDSZ története utolsó éveiben vállaltan neoliberális párt volt – bár első évtizedében ennél jóval szélesebb gondolati mezőből merített, és helye volt benne a baloldali gondolkodásnak is, gondoljuk csak Solt Ottiliára –, és ahogy egyre markánsabban neoliberális párt lett, úgy veszítette el a szavazóit.

Ami a Fideszt illeti: főként ellenzékből szívesen fogalmaztak meg már-már baloldali kritikát a baloldali szavazók körében hitelét vesztett MSZP–SZDSZ koalícióval szemben, de hogy valójában mennyire nagyra tartják a ’80-as évek neokonzervatív-neoliberális irányzatát, azt jelzi, hogy Orbán Viktor egyetlen hivatalban lévő külföldi kormányfőként vett részt Margaret Thatcher temetésén 2013-ban, akit több ízben példaképének nevezett. Amihez természetesen joga van, csak nehezen fér össze a neoliberalizmussal szembeni itthoni kritikájával. De az egykulcsos adó, a jóléti rendszerek és a felsőoktatás átalakítása is tipikusan Thatcher és Reagan társadalom- és gazdaságpolitikáját idéző reformok.

Magyarországon akárki került kormányra 1994 óta, valahogy egy idő után neoliberális politikát kezdett el folytatni. Most éppen a szocialisták ígérnek ellenzékből visszatérést saját baloldali gyökereikhez, de nem véletlen, hogy a kutya se hisz nekik: mindannyian emlékszünk rá, hogy kormányon ők is neoliberális politikát folytattak 2004 és 2010 között.

 

Várható-e hasonló sztrájk vagy éppen egy hasonló eszközökkel kikényszerített béremelési hullám más, akár multinacionális szervezeteknél?

– Amióta megszűnt a munkanélküliség, sőt munkaerőhiány van az országban, a munkavállalók és ezáltal a szakszervezetek pozíciói lényegesen megerősödtek a korábbiakhoz képest. Nem az Audi-sztrájk volt ennek az első jele: a Mercedes dolgozói kétórás figyelmeztető sztrájkkal is komoly eredményeket értek el 2016-ban, olyannyira, hogy tavaly év végén már sztrájk nélkül is engedett nekik a munkáltató. De nemcsak a versenyszférában, hanem a közszférában is értek el eredményeket sztrájkfenyegetéssel munkavállalók az elmúlt években.

 

Ehhez képest fura hallani, hogy ellenzéki politikusok és országos szakszervezeti konföderációk vezetői arról beszélnek, hogy Magyarországon a munka törvénykönyve és a sztrájktörvény gyakorlatilag ellehetetleníti az érezhető következményekkel járó sztrájkokat. Alibizés zajlik a részükről vagy valóban nehéz vagy, lehetetlen sztrájkolni bizonyos területeken?

– A szakszervezeti vezetők évtizedek óta azt mondják, hogy a munkavállalók érdektelensége miatt lehetetlen Magyarországon az érdemi érdekképviselet, a munkavállalók pedig azt mondták, hogy azért nem lépnek be a szakszervezetbe, mert az úgysem csinál semmit. Volt egy ilyen egymásra mutogatás. A Mercedes és Audi dolgozóinak sikeres akciói óta ezek az érvek egyik oldalon sem működnek tovább. Igenis lehet nagy szervezettségű szakszervezetet alakítani Magyarországon, és lehet eredményesen sztrájkolni is.

 

A győri sztrájkkal szemben mind kormányoldalról, mind balliberális oldalról az volt a legfontosabb tartalmi ellenérv, hogy ha drágább lesz a munkaerő, akkor a multik elmennek az országból. Reális veszély ez?

– Ha a tőke számára a bérszínvonal lenne az egyetlen releváns kritérium, vagyis ha a tőke oda menne, ahol olcsó a munkaerő, ahol pedig drága, onnan menekül, akkor az Európai Unió tagországai közül Bulgáriába kellene a legtöbb működő tőkének áramolnia, míg Svédországból menekülnie kellene a tőkének. Ehhez képest a tőke messze elkerüli Bulgáriát, míg Svédországba özönlik a tőke, mert magas hozzáadott érték előállítására képes jól képzett munkavállalókat talál ott.

De hazai példa is van: az első Orbán-kormány idején, 2001–2002-ben drasztikus minimálbér-emelést hajtottak végre az országban. (25500 forintról 2001 januárjában 40000, majd egy évvel később 50000 forintra nőtt a minimálbér – a szerk.) Ennek közvetlen vagy közvetett folyományaként nagyjából egymillió ember bére növekedett jelentősen. A (neo)liberális közgazdászok drámát és tragédiát vizionáltak, sőt elképesztő módon vannak köztük, akik utólag is ezt mondják, miközben a valóságban a minimálbér-emelésnek az egymillió nyerteshez képest csupán elhanyagolható negatív hatása volt.

Az elmúlt években ismét radikális minimálbéremelés történt, amit ezúttal komoly, évente 4-5 százalékos reálbérnövekedés is kísért. A neoliberális dogmák alapján ennek az kellett volna hogy legyen a következménye, hogy a foglalkoztatás visszaesik, ehhez képest semmilyen negatív hatást nem látunk, a foglalkoztatás folyamatosan bővül. Ugyanez figyelhető meg a visegrádi övezet többi országában is. Ebben az értelemben Magyarország (és a visegrádi régió) a neoliberális dogmák totális cáfolata. Az egész OECD-ben Magyarországon volt a legmagasabb béremelkedés, ehhez képest nemhogy visszaesett volna a foglalkoztatás, de egyenesen súlyos munkaerőhiány van ezekben az országokban. Arról már nem is beszélve, hogy a minimálbér-emelkedés és a bérnövekedés miatt megélénkülő belső kereslet bizonyítottan jótékony hatással van a GDP-re, hiszen növeli a kisvállalkozások keresletét, és ezáltal munkahelyeket teremt.

 

Furcsa, hogy az Audi sikeres sztrájkjának nem volt köze a túlóratörvényhez, amire a parlamenti ellenzék és a szakszervezeti vezetők jelentős része is rácsavarodott. Egyáltalán valódi probléma a túlóraszabályozás? Nem inkább a bérharcba kellene beállnia a többi szakszervezetnek is?

– Én nem úgy látom, hogy ne lenne összefüggés a túlóratörvény és a béremelésért küzdő dolgozók sztrájkja között. A már említett 2016-os kétórás Mercedes-sztrájk például alig kapott figyelmet (pedig ugyanolyan eredményes volt, mint a mostani Audi-sztrájk), mert akkor nem volt olyan országos ügy, amely a munkavállalók helyzetére olyan figyelmet irányított volna, mint most a túlóratörvény.

A Fidesz azzal indokolta a törvényt, hogy a munkavállalók szeretnének többet dolgozni, hogy többet kereshessenek. Az emberek nem többet szeretnének dolgozni, hanem tisztességesen szeretnének keresni.

Az autógyárakra jellemző, hogy vannak olyan munkavállalóik, akik hajlandók nonstop dolgozni – mert adósságuk van, mert romokban hever a magánéletük vagy mert nagyobb házba szeretnének költözni. Ám ez nem való mindenkinek: a háromműszakos, adott esetben havi egy szabad hétvégét sem engedélyező munkarend tönkreteszi azoknak a munkavállalóknak az életét, akik családban élnek és szeretnének időt tölteni a családjukkal – teljesen érthetően. Ők nem túlórázni szeretnének, hanem tisztességes béreket. Ha a munkaadók megemelik a béreket, az emberek nem kényszerülnek túlórázásra.

 

Én nem látom az általános munkavállalói felháborodást. A tüntetéseken zömmel az elmúlt években folyamatosan az utcán tiltakozó értelmiségieket és pártpolitikusokat láttuk, a munkavállalók tömegeit kevésbé. Nem lehet, hogy a szakszervezeti vezetők éppen előreszaladnak, és kiderül, hogy a munkavállalók egyáltalán nem annyira elégedetlenek, mint amilyennek a szakszervezeti vezetők vagy az ellenzéki pártok beállítják őket?

– Szerintem a szakszervezeteknek akkor is kötelességük meghirdetni az országos sztrájkot, ha úgy érzik, hogy a munkavállalói jogok olyan mértékű csorbításáról van szó, ami ellen ez az adekvát fegyver. Az már nem Kordás László és a többiek hibája lesz, ha a munkavállalók végül mégsem mozdulnak meg. Mikor hirdetnének a szakszervezetek országos sztrájkot, ha nem most? Egy, a túlóratörvényhez hasonló brutális jogszabály mind Nyugat-, mind Dél-Európában azonnal általános sztrájkot eredményezett volna.

 

Jó, de a szakszervezeti vezetők mintha mégis attól tartanának, hogy nem tudják megszervezni az országos sztrájkot. Ennek mi lehet az oka? A munkavállalók elégedettek a helyzetükkel az elmúlt évek – ön által is elismert – nagymértékű béremelései miatt, vagy a munka törvénykönyve és a sztrájktörvény „bedarálta” az érdekképviseleteket?

– Szerintem egyik sem igaz. A reálbér-emelkedést a munkavállalók nem ajándékba kapták a munkáltatóktól, hanem kiharcolták. Egyáltalán nem igaz, hogy ne akarnának kiállni magukért, akár szükség esetén sztrájkolni is. A közszolgálati szakszervezetek sztrájkot hirdettek. A kirúgandó MTA-alkalmazottak, akiknek nagy része az elmúlt 30 évben liberálisként valószínűleg úgy gondolkodott, hogy sztrájkokra, de még szakszervezetekre sincs szükség, most, hogy bajba kerültek, szakszervezetet szerveznek, ahogy az újságírók is. Ha az Audit párbeszédre lehet kényszeríteni sztrájkkal, akkor szinte bárkit.

 

Okozhat-e törés az Orbán-kormány és a vele stratégiai partnerségben lévő német ipari tőke kapcsolatában az Audi-sztrájk?

– Tény, hogy az Orbán-kormány kapcsolata a német nagytőkével szorosabb, mint bármelyik elődjéé. Elképesztőnek tartom, ahogy a naiv liberálisok azt várják, hogy majd Angela Merkel „megrendszabályozza” Orbán Viktort – miért tenné? A Merkelt támogató német ipari tőke elemi érdeke, hogy az Orbán-kormány helyzete stabil maradjon. A liberális közgazdászok csalódottan figyelik, hogy a magyar politikai és a német gazdasági elit között olajozott az együttműködés – enélkül sem uniós pénzek, sem maga a német működő tőke nem özönlött volna az országba. A tőke nem kényszerít ki demokráciát vagy korrupciómentességet. Jól megvan Orbánnal is, a kínai kommunista párttal is.

Lássunk tisztán: Audi-sztrájk ide vagy oda, a német nagytőke számára Magyarország még mindig rendkívül kedvező befektetési célpont. Uniós ország vagyunk, így az itteni befektetéseket az uniós jog is védi, és nincsenek vámok. Ugyanakkor rendkívül alacsony a társasági nyereségadó (a németországinak kevesebb mint a harmada), és elképesztő mértékűek az állami támogatások is. Ráadásul a bajorországi Inolstadt, az Audi központja közelebb van Győrhöz, mint például Hamburghoz. Nincs oka a német tőkének elmenni az országból.

 

Példát mutathat a magyar és nyugat-európai szakszervezetek együttműködésére az Audinál tapasztalható magyar–német érdekképviseleti együttműködés?

– Több helyen már létezik is ez az együttműködés. A legnagyobb német szakszervezet, a fémipari dolgozókat tömörítő IG Metall rájött arra, ha nem akarja, hogy a német autógyárak tokkal-vonóval eltűnjenek az országból, akkor segítenie kell a méltányos munkafeltételekért küzdő kelet-európai kollégáknak. Ahogy a nagyvállalatok transznacionalizálódtak, úgy a szakszervezeteknek is transznacionalizálódniuk kell, hogy észszerű kompromisszumokra kényszerítsék a munkaadókat. Nyilván nem arról van szó, hogy a magyar vagy a szlovák munkahelyi körülmények holnap ugyanolyanok legyenek, mint a bajorországiak, de hogy az ollónak szűkülnie kell, és lehet is, az bizonyos.

Szemben azzal, amit Bauer Tamás gondol, Németországban vagy Svédországban sem maguktól vagy a „piacnak” köszönhetően lettek olyanok a munkahelyi körülmények, amilyenek. Svédországban a ’30-as években folyamatosan állt az élet, annyi sztrájk volt, egészen addig, míg a szakszervezetek ki nem harcolták a magas standardokat a bérek, a munkahelyi biztonság vagy a cafetéria terén. Érdemes látni azzal, hogy Közép-Európa az Unió része lett, és hozta magával az itteni munkavállalókat sújtó alacsony béreket és egyéb munkahelyi standardokat, az nemcsak a kelet-európai munkaerőnek volt rossz, de rongálta azokat az eredményeket is, amelyeket a nyugat-európai munkások korábban évtizedeken át kivívtak maguknak.

Nem árt a szakszervezeti mozgalomnak, hogy vezetőik közös színpadra kerültek az ellenzéki pártok politikusaival?

– Az Új Egyenlőséggel nemrég szerveztünk egy rendezvényt szakszervezeti vezetők részvételével, és ott a szakszervezeti vezetők nagyon nyíltan elmondták, hogy hogyan telepedtek rá az általuk szervezett tüntetésre az ellenzéki törpepártok politikusai. Azt mondták: meg volt beszélve a pártokkal, hogy részt vehetnek a tüntetésen, de a menet elején a szakszervezeti vezetők haladnak a molinójukkal, ám mielőtt a menet elindult, konkrét, fizikai közelharc indult meg, hogy a molinóhoz közel tudjanak férkőzni a politikusok. Gyakorlatilag párttüntetéssé tették a munkavállalók megmozdulását, akiknek a saját molinójukért kellett harcolniuk az ellenzéki politikusokkal. Nagyon nehéz ezt a magas fokú inkorrektséget kezelni. Pláne nehéz mit kezdeni a macronista Momentum szelektív szociális érzékenységével, hiszen az ő testvérpártjuk az, amely Franciaországban mindent megtesz a munkavállalói jogok minél drasztikusabb megnyirbálásáért, rendőrei pedig sokkal keményebben lépnek fel a sárgamellényes tüntetőkkel szemben, mint a magyar rendőrség lépett fel decemberben. 

Olvasson tovább: