Kereső toggle

Győri példa vs. országos valóság

Kiszabadulnak-e a szakszervezetek a pártok befolyása alól?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hogyan lettek Magyarországon a szakszervezetek előbb a kommunista diktatúra, majd a rendszerváltás utáni pártok játékszerei? Hogyan tudott Győrben mégis megerősödni a munkavállalói érdekképviselet?

„Európa szempontjából Magyarország egy tesztüzem. A győri Audi-gyár munkásai nemcsak magukért, de egy igazságosabb Európáért is harcoltak” – nyilatkozta a győri Audi-dolgozók sikeres sztrájkja után a német társszakszervezet IG Metall vezetője a HVG-nek. Wolfgang Lemb elismerte, hogy tanácsokkal is segítették az Audi Hungária Független Szakszervezet (AHFSZ) akcióját.

Az Audi dolgozói azért szüntették be egy hétre a munkát, mert a gyár által két évre ajánlott 10+10 százalékos béremeléssel szemben 18 százalékos, de legalább 75 ezer forintnyi emelést akartak már erre az évre, valamint azt, hogy minden dolgozónak legyen havonta legalább egy teljes szabad hétvégéje. Az AHFSZ sikere mögött az erő áll: a gyár 13 ezer dolgozója közül 9 ezren tagjai a szakszervezetnek. Ez a közel 70 százalékos szervezettségi arány kiugróan magas, hiszen az országos érték 10 százalék alatt van. 

Kritika jobbról és balról 

Érdekes, hogy az Audi-dolgozók sztrájkját olyan, egymástól távol eső politikai szereplők is bírálták, mint Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, illetve Bauer Tamás, egykori szabaddemokrata képviselő és DK-alapító. A kormánnyal jó kapcsolatot ápoló Parragh szerint a győri audisokkal „elszaladt a ló”, a munkabeszüntetés pedig, függetlenül attól, milyen gyártóhoz kötődik, az „egész országra nézve káros, hiszen Magyarországon az elmúlt években jelentősen nőtt a nemzeti jövedelem, nőttek a bérek, nőtt a fogyasztás, minden mutatónk pozitív irányba megy, ezért egy ilyen akció mindenképpen megzavarhatja ezt a folyamatot”.

Bauer hasonlóan érvelt: szerinte a győri szakszervezeti vezető azért nem mondta meg konkrétan, hogy mekkora béremelést követelnek, mert annak ismeretében „talán kevesebben tartanák jogosnak a sztrájkot”. Bauer szerint az, hogy más régiós országokhoz képest itt kisebb a fizetés, nem ok egy elhúzódó sztrájkra, mert nálunk az általános bérszínvonal is alacsonyabb, mint a szomszédos országokban. Bauer ugyanakkor az ellenzéknek is üzent: szerinte nem lenne szabad lelkesedniük a munkabeszüntetések miatt, a pártoknak – ellenzékinek és kormányoldalinak egyaránt – semlegesnek kellene maradni a sztrájk ügyében.

Utóbbi mondatával Bauer lényeges pontra tapintott: a politika és a szakszervezetek viszonyára. Logikus, hogy a dolgozók érdekképviseletére alakult szervezetek valamilyen módon kapcsolódnak a dolgozók politikai képviseletére szerződött pártokkal – a kérdés csak az, hogy milyen mértékben, és hogy ez a kapcsolódási mérték milyen hatással van a működésükre. Ha vázlatosan végigvesszük a magyar szakszervezeti mozgalom történetét, talán érthetővé válik, miért áll 10 százalék alatt a munkavállalói szervezettség, és miért nem értek el a közelmúltban olyan átütő sikereket más szakszervezetek, mint az AHFSZ. 

Szakszervezet-őstörténet

Az általánosan elfogadott meghatározás szerint a szakszervezet bérkeresők folytonos egyesülése, amelynek célja, hogy fenntartsák vagy javítsák alkalmazásuk feltételeit. Magyarországon az első szakszervezetet a nyomdászok hozták létre 1862-ben, a cipészek 1868-ban, a szövőmunkások és a zsinórkészítők 1871-ben, a vasasok 1877-ben, a szabósegédek és szabómunkások 1890-ben hoztak létre szakegyletet, olvasható Lux Judit A magyarországi szakszervezetek történetéből című könyvében.

Az érdekképviseletek életében az 1890-es években következett az újabb fellendülés: a századforduló előtt a gyorsan fejlődő iparban – vas-, gép-, építőipar – és a bányászatban összesen 860 ezerre emelkedett a munkavállalók száma, ez a jelentős tömeg pedig új szakszervezet-politikát követelt. „Miután a szakipari és más, mindennapi életben okvetlenül szükségeltető tudnivalók elsajátítása a munkásosztályra nézve kiváló fontossággal bír, ajánlja a pártgyűlés az elvtársaknak a szakegyesületi országos egyesületek alakítását, vagy legalább helyi egyletek alakítását az ipari központokban, belevonva úgy a férfi, mint a női segédmunkásokat is” – idézi Lux Judit a Magyarországi Szociáldemokrata Párt (MSZDP) első kongresszusán elhangzottakat.

1899-ben már több mint 20 ezer tagot számlált a tucatnyi szakszervezet, 1917-ben pedig 217 ezer szakszervezeti dolgozót tartottak nyilván országszerte. A Tanácsköztársaság bukása után 1919 augusztusában alakult Peidl-kormányban szociáldemokrata szakszervezeti vezetők kaptak helyet, de az érdekképviseletek részt vettek az ország román és csehszlovák megszállása elleni harcban is, Budapesten 40 ezer munkást állítottak fegyverbe.

Az 1921-es Bethlen–Peyer-paktum értelmében a szakszervezetek legálisan működhettek, ám politikával továbbra sem foglalkozhattak. Az MSZDP vezetői azt is elfogadták, hogy a vasutasok, postások és közalkalmazottak szakszervezete „nem állítható vissza”, és abba is belenyugodtak, hogy a mezőgazdasági dolgozók között nem agitálhatnak. Bethlen és társai ugyanis – az 1918 őszi tapasztalatokból – tudták, hogy a szociáldemokrácia a polgári és paraszti erőkkel együttműködve lehet igazán veszélyes.

A szakszervezeti mozgalom addigi legnagyobb demonstrációjára 1930 szeptemberében került sor, amikor százezres tömeg tüntetett a gazdasági válság miatt súlyosbodó munkanélküliség és a romló életszínvonal miatt. A tüntetést végül a csendőrség verte szét, több száz sebesültet és egy halálos áldozatot hátrahagyva. 1938-ban Imrédy Béla miniszterelnöksége idején ismét napirendre került a szakszervezetek felszámolásának gondolata, és bár erre törvény is született, a mozgalmat nem sikerült teljesen letörni. Sőt, a második világháború idején a szakszervezetek a baloldali pártokkal együtt részt vettek az antifasiszta erők szervezésében. 

A kommunista diktatúra darálójában

A második világháború után megszilárduló kommunista egypártrendszer és államosítás idején a szakszervezeti mozgalomból előbb kiszorították a „jobboldali szociáldemokratákat”, majd helyüket olyan fiatal vezetőkkel töltötték fel, akik nem tudták – vagy nem is akarták – megakadályozni, hogy 1948-49-re a szakszervezetek elveszítsék önállóságukat. Rákosiék úgy tekintettek a kommunista párt alá gyűrt szakszervezetekre, mint a párt és a nép közötti összekötőre, és mint a párt gazdaságpolitikáját érvényre juttató szervezetre. Miután 1948-ban a szociáldemokrata pártot erőszakkal beolvasztották a kommunista pártba, megalakult a SZOT, a Szakszervezetek Országos Tanácsa is, amely a rendszerváltásig együttműködött a kommunista hatalommal. És mint ahogy az egykori MSZMP-ből indult politikusok, a SZOT vezetői is megtalálták helyüket az új világban.  

A SZOT helyén alakult MSZOSZ tagszervezetei az MSZP holdudvarába kerültek a rendszerváltás után, míg az 1989-ben alulról szerveződő Liga vagy a Munkástanácsok nyíltan a jobboldali kormányokkal szimpatizálnak. Részben ebből a kétoldali elköteleződésből fakad a szakszervezetek gyenge érdekérvényesítő képessége, hiszen sokszor lavírozniuk kellett a mindenkori kormány és a munkavállalók között. És ezen a ponton visszakanyarodhatunk az Audi-sztrájkhoz: úgy tűnik, az ottani szakszervezet nevében szereplő „Független” szó valódi tartalommal bír, a hitelesség 70 százalékos tagságot eredményez, az ebből származó erő pedig képes jobb belátásra bírni még az Audit is.

Olvasson tovább: