Kereső toggle

Egérutak a középosztálynak

Pokorni a PDSZ- kerekasztalnál

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

1990 és 2010 között példátlan konszenzus volt Magyarországon az összes számottevő politikai erő között abban, hogy mit kell kezdeni a közoktatással- hangzott el egy oktatási fórumon.

2019 szeptemberében kezdi el működését a Debreceni Nemzetközi Iskola (ISD), amely óvodától egészen az érettségiig 14 évfolyamon biztosít nemzetközi rendszerű, korszerű angol nyelvű oktatást. A közpénzből létrehozott és üzemeltetett magániskola honlapjáról kiderül, hogy Debrecen Pallag nevű városrészében zajlik mát az ultramodern komplexum építése, ami 3,8 milliárd forintos állami beruházás, a Modern Városok Program keretében valósul meg. Az elitintézmény fenntartója a nonprofit Debreceni Nemzetközi Oktatási Központ, aminek főleg a debreceni önkormányzat, részben az állam és a Debreceni Egyetem a tulajdonosai.

A képzést 2019 szeptemberéből indítják el felmenő rendszerben, először az óvodát és az alsó tagozatot, 2020. szeptemberétől pedig a középiskolát. A tandíj más nemzetközi iskolák tarifáihoz hasonló, a különböző évfolyamokon sávosan növekvő, évi 2,4 milliótól 4,7 millióig terjed. Maga a jelentkezési díj is külön tétel, 100 ezer forint, s mindebben nincs benne más szolgáltatás, például étkezés (napi 1500 forint) vagy iskolabusz sem.

„A minőségi oktatás minden ember alapvető szükséglete és joga, és kulcsfontosságú befektetés a jövőbe” – a mondat, ami a „magán köznevelési intézmény” angol nyelvű bevezetőjében olvasható, a magyar verzióból hiányzik. Az előjelentkezések már tavaly megindultak, és állítólag nagy az érdeklődés az intézmény iránt, amely deklaráltan a hazánkba települő nagyvállalatok (BMW, Krones) külföldi dolgozóinak, illetve a tágabb régió lakosainak igényeire épül. Az iskola épp az ellentettjét kínálja annak, ami az állami rendszer más iskoláiban oktatás címen zajlik: kiscsoportos, személyre szóló oktatást, komplex készség-, képesség- és személyiség-fejlesztést, 9 órai iskolakezdést, korszerű, 21. századi, nemzetközi tanterv alapján működő iskolát, családokkal való szoros együttműködést, magasan képzett, anyanyelvi tanárokat, nemzetközileg elismert érettségit, külföldi elitegyetemeken való továbbtanulást. A Nat-hoz való kapcsolódás mikéntjéről, a bérezésről vagy a beígért önkormányzati ösztöndíjakról még nincs információ. Hosszú távon 500 diákkal, 50-60 tanárral, 30 főnyi kisegítő személyzettel kalkulálnak, s az ISD-nek elvileg 2025-re önfenntartóvá kellene válnia a befolyó tandíjakból.

„Mindenben úttörők vagyunk, a jogi háttér megteremtésében, a pénzügyi tervezésben, a pedagógiai program kidolgozásában, de még a marketingben is” – mondta a Forbes Magazinnak az ISD igazgatója. Ez érthető is, mivel 2017 óta teljesen megszűnt hazánkban az iskolák önkormányzati fenntartása, mivel a közoktatásban teret nyert az egységes, központosított állami irányítás, s ilyen keretek között sajátos képződmény az önkormányzati fenntartású nemzetközi elitiskola.


Az állami magániskola létesítésének híre – ami egybeesik a Budapesti Corvinus Egyetem közalapítványi fenntartásba való átadásának és nemzetközi elitegyetemmé fejlesztésének tervével, illetve a CEU távozásával – arra utal, hogy a kormány a hazai elitképzést minden szinten állami vagy egyházi fennhatóság alá szeretné vonni. Ez azt jelenti, hogy közpénzből biztosít a tehetősebb társadalmi rétegeknek minőségi oktatást, immár fizetős intézmények létesítésével is, holott az államnak épp az lenne a feladata, hogy mindenki számára hozzáférhető, minőségi oktatást teremtsen – erősítette meg lapunknak Mendrey László, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) korábbi elnöke.

 Egérutak a középosztálynak

„Az állami rendszer lepusztítása és a középosztály menekülési útvonalainak a lezárása együtt nem megy, és ezt az oktatásirányítók nagyon pontosan tudják. Emiatt szerintem az egyházi iskolák és a korábban zsugorodó, majd 2016-17-től újra növekvő magánszektor az oktatásban meg fog maradni” – vélekedett Radó Péter oktatáskutató az állami rendszerből való menekülési lehetőségekről azon a kerekasztal-beszélgetésen, amit Mendrey kezdeményezésére rendeztek meg a PDSZ 30 éves jubileuma alkalmából. Sikerült egy asztalhoz ülnie Pokorni Zoltánnak, Horn Gábornak és Mendreynek, mint egykori PDSZ-alapítóknak, valamint Radó Péternek és a Nemzeti Pedagóguskar elnökének, Horváth Péternek is. A minisztériumi meghívottak nem jöttek el, a jelenlévők pedig minden nézetkülönbségük ellenére is egy platformra kerültek azáltal, hogy egyformán negligálja őket a jelenlegi vezetés.

A 30. évforduló kapcsán Horn Gábor egykori szdsz-es szakpolitikus kijelentette: 1988-ban hasonló problémákkal küzdött az ország, mint most, hiszen az akkor alakult PDSZ-nek, amelyben Pokornival, Mendreyvel együtt indultak, olyan követelései voltak, mint a központosított állami rendszer felszámolása, a politika száműzése az iskolákból, a tanszabadság, a szabad tankönyv- és iskolaválasztás.  Horn emlékezett arra is, hogy Hoffmann Rózsával együtt akkoriban vettek részt egy akadémiai kutatásban is, aminek a célja a közoktatás megújítása volt, tehát akkor még az „abszolút progressziót képviselték”.

Pokorni Zoltán szerint a 80-as évek végén még minden alakulófélben volt, az egész szakszervezetesdi is egy viccnek tűnt. A lengyel Szolidaritás volt a minta, egyúttal – az akkor hivatalos Pedagógus Szakszervezettel szemben – a PDSZ-nek kétségtelenül volt egy erős antikommunista irányultsága. „Amikor 2010 után a konzervatívok kezdtek úgy viselkedni, mint a kommunisták, akkor a PDSZ identitászavarba került” – tette hozzá Radó Péter.

Pokorni felhívta a figyelmet arra is, hogy 1988-ban a korosztályok mindössze 11 százaléka szerezhetett diplomát – jelenleg ez az arány 23-24 % –, miközben a fiatalok több mint fele ipari tanuló volt, ami a teljes kilátástalanságot jelentette. Radó szerint is sokat fejlődtünk a 80-as évekbeli elvárásokhoz képest, 21. századi mércével nézve viszont katasztrofális a helyzet.

Horn szerint a középosztálytól felfele egy viszonylagos jólétet biztosítva ki lehet húzni mindenféle ellenállás problémáját. Vigasz, hogy ma több a kiút-lehetőség, mint a 80-as években, szerinte „lehet jó magániskolákat csinálni, ameddig hagyják, sőt a meglévő iskolákon belül is lehet jó iskolát csinálni”. Ugyanakkor többen megerősítették azt is, hogy míg a 80-as években még megvolt a remény egy szebb társadalmi jövőt illetően, „abban voltunk benne, hogy tudunk és akarunk változtatni”, addig a mai, „újfent megszilárdult állampárti rendszerben” már nem látni az alagút végét. Radó szerint vannak kis szigetek az állami közoktatási rendszeren kívül, amelyekre a tanárok egy része elmenekülhet, ilyen például az AKG új általános iskolája is, de összességében – miként Mendrey is kifejtette – a közoktatási helyzet javulására a jelenlegi politikai felállásban nem sok esélyt látnak.

A közmegegyezés vége

A kerekasztal szereplői egyetértettek abban, hogy 2010-ig a lényegi kérdéseket tekintve – ilyen volt a felsőoktatás kiterjesztése is – volt egy folytonosság az oktatáspolitikában. Radó úgy fogalmazott: azokban a strukturális alapokban, amelyek 1993-ra létrejöttek – önkormányzatiság, decentralizált rendszer, normatív finanszírozás, érettségit adó képzés expanziója stb. – elképesztő stabilitás volt 2011-ig, a köznevelési törvény megszületéséig. A kérdés az, hogy miért tört meg ez a folytonosság 2011-ben, amikor a miniszterelnök a törvény parlamenti vitájában azt találta mondani Pokorninak: „Zolikám, hagyjuk a számokat, én másképp látom a világot”.

„1990-től 2010-ig azért volt egy áldott állapot ebben az ügyben, mert ugyanazok csináltuk az oktatáspolitikát. Volt közöttünk egy közmegegyezés, amit a 80-as évek végén kötöttünk, mikor ezek a viták lefolytak, ezért hasonlókat gondoltunk az iskola világáról” – mondta Horn Gábor, aki Radóval ellentétben úgy gondolja, hogy a mostani oktatásirányítás legfőbb problémája nem a rosszindulat, hanem a hozzá nem értés. Mendrey szerint viszont a kormány a hatalmát az oktatás lezüllesztése, tudatlan tömegek kibocsátása révén akarja megerősíteni.

„Én sem érzékelek izzó gyűlöletet, rosszindulatot egyik politikusban sem – másban hisznek, és a magyar társadalom jelentős része osztja az álláspontjukat. Bár az igazság nem mennyiségi kérdés. (…) A rendszerváltás első 20 évében kormányok váltották egymást, de ez nem jelentett kurzusváltást, mert a demokratikus keretek ismertek voltak. Ezzel szemben a Kádár korszak egy államelvű, bürokratikusan szervezett társadalmat gondolt jónak, és ez a magyar társadalomban nagyon mélyen gyökerezik. Most újból ez tűnik erősnek. Nem tudom egyébként, hogy Európának ezen a részén melyik az eredményesebb? Nem az volt-e illúzió, amiben mi hittünk 88-ban? ” – tette fel a kérdést Pokorni. Szerinte a tömegdemokrácia korát éljük, és a mostani kormány tökéletesen ért a tömegek nyelvén. „Mi nem ebben nőttünk fel, mi egy elitista demokráciában szocializálódtunk, ahol azt gondoltuk, hogy van jó, meg van igazság, és próbáljuk meggyőzni erről a barátainkat, meg a választóinkat. Hát nem nagyon sikerült” – jegyezte meg Pokorni, aki szerint ennek jele az oktatáskutatás intézményrendszerének a szétesése is.

Szerinte az előző kormányoknak is megvolt a felelősségük a mai állapotokért, például a Horn kormány és az utána jövők, amelyek felmenő rendszerben bevezették a 18 évig tartó tankötelezettséget, nem adtak érdemi segítséget ahhoz, hogy a szakmunkásképzőkben a cigánygyerekek integrálását meg lehessen oldani. Hoffmann Rózsáék visszaállították a 16 éves korhatárt, amit örömmel fogadtak a pedagógusok. „Ennek ára az, hogy évente tízezer gyerek megy a lecsóba, mert aki nem tanul meg olvasni, annak előbb-utóbb nem lesz munkája, és a többieknek kell eltartaniuk őket.”    

Horn Gábor – a zömmel történelem szakos beszélgetőpartnerek egyetértésével – Spiró Györgyöt idézte, aki szerint máig feudális, rendies a magyar társadalom, s a többség – ideértve a 160 ezres pedagógustársadalom 80 százalékát is – örömmel segédkezik ennek újraépítésében. Ezt erősítette Horváth Péter észrevétele is, miszerint a mai pedagógustársadalmat a legkevésbé szakmai kérdések háborítják fel: főleg a bér- és óraszámkérdés foglalkoztatja őket. Arra a kérdésre viszont, hogy miért érdemes ma tanári pályára menni, Horváth – aki egyben a patinás győri Révai Gimnázium igazgatója is – úgy reagált: szerinte minden nehézség ellenére tanítani, gyerekek között lenni „az egy nagyon jó dolog”.

 

 

Olvasson tovább: