Kereső toggle

Mi lett az SZDSZ- ből?

30 éve jött létre a rendszerváltásban fontos szerepet játszó párt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

30 éve, 1988. november 13-án jött létre a Szabad Kezdeményezések Hálózatából a rendszerváltás kulcsszereplőjévé váló Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ). Mennyiben lett volna más a rendszerváltás, ha nincs SZDSZ? Volt-e és ha igen, mi volt az SZDSZ történelmi érdeme a demokrácia kiépülésében? És hol kezdődött az SZDSZ történetének kisiklása? Törvényszerű volt-e a rendszerváltó párt megroppanása, majd megszűnése?

Az z SZDSZ megalakulásának 30. évfordulójára jutott néhány megemlékezés és számos kárörvendő írás, amelyek rövidebben-hosszabban sorolták az SZDSZ egykori vélt vagy valós bűneit. A következőkben a Hetek főszerkesztő-helyettese, Hack Péter, az SZDSZ egykori ügyvivője és Mészáros István László, az SZDSZ egykori országgyűlési képviselője segítségével tekintünk vissza az SZDSZ történetére.

Kiknek a szövetsége volt?

„1988-ban az SZDSZ a Szabad Kezdeményezések Hálózatából alakult, mint ahogyan a nevében is szerepel, »szövetségként«. Ez azt jelenti, hogy többféle irányzat képviseltette magát – a baloldali autonóm szakszervezetei mozgalomtól a környezetvédőkön keresztül a kommunizmus alatt üldözött vallási kisebbségekig” – mondta a Heteknek Hack Péter. Hozzátette: „Ebben az időben a demokrácia megteremtése, a szabad versenyre alapuló piacgazdaság, és a nyugati értelemben vett jogállam megteremtése volt a közös cél”. Mint fogalmazott: „az SZDSZ-ben szövetségre lépő egyének és csoportok nem akarták átmenteni a szocialista-kommunista hagyományokat, amelyeket ekkor az MSZP képviselt, de nem akarták a háború előtti korszakot sem rehabilitálni, amit a történelmi pártok és a jobboldal képviselt.”

Ehhez Mészáros István László korábbi SZDSZ-es országgyűlési képviselő, az Országgyűlés emberi jogi bizottságának egykori tagja hozzátette: a nyolcvanas években az emberi jogok védelmének és a hatalmi önkény elleni fellépésnek a szándéka vezette a Független Jogvédők, majd a Magyar Helsinki Bizottság soraiba. „Később, az SZDSZ-be pedig a korábbi személyes ismeretség, az illegalitásban kialakult sorsközösség mellett az, hogy akkor egyedül az ennek alapításában részes korábbi demokratikus ellenzék prominensei mondták ki feketén-fehéren, hogy a szocialista rendszer megreformálhatatlan, azt le kell váltani a szabadságjogok védelmét garantáló demokratikus jogállamra” – tette hozzá a Heteknek nyilatkozva Mészáros István László, aki szerint az SZDSZ hirdette meg a legkövetkezetesebb antikommunista programot: a „rendszerváltás” programját. „Akkor az MDF a korábbi MSZMP tagok hálójában volt, a háttérben összejátszott a reformszocialistákkal, így Pozsgay Imrével. A Fidesz pedig, bár a szimpátiámat bírta, ellenzéki múlt nélküli egyetemistákból, főiskolásokból, fiatalokból állt, velük szemben a tapasztalat szólt az SZDSZ mellett” – emlékezett erre az időszakra Mészáros István László.    

Paktum vs. rendszerváltás

Arra, hogy a kommunista utódpárt hatalomátmentésére nagyon is reális esély volt 1989-ben, abból is következtetni lehet, hogy lengyel kommunisták és a Szolidaritás paktuma Lengyelországban például garantálta az első „szabadon” választott törvényhozásban a kommunista képviselők relatív többségét – más kérdés, hogy a kommunista párt egykori szatelitjeinek, a Parasztpártnak és a Demokrata Pártnak az átállása nyomán 1989 nyarán végül mégis a Szolidaritás alakíthatott kormányt.

Itthon is megvolt a törekvés arra, hogy a kommunista állampárt legalább részben átmentse hatalmát az új rendszerbe. Miután 1989 szeptemberében a Nemzeti Kerekasztalnál az ellenzéki pártok tárgyalóinak (a teljesség igénye nélkül: Antall Józsefnek, Tölgyessy Péternek, Szabad Györgynek, Orbán Viktornak) sikerült egy –a lengyellel ellentétben teljesen szabad – országgyűlési választás feltételeiben megállapodniuk az MSZMP delegációjával, a (csak októberben MSZP-vé alakult) állampárt az országgyűlési választás előttre kiírt közvetlen köztársasági elnökválasztásban látta annak lehetőségét, hogy legalább Pozsgay Imre révén az államfői tisztséget megtartsa a szabad Magyarországon.

Ezt a manővert végül az SZDSZ által kezdeményezett, a Fidesz, a kisgazdák és a szociáldemokraták által támogatott népszavazási kezdeményezés buktatta el. A november 26-i népszavazáson a magyar választók minimális különbséggel úgy döntöttek, hogy a köztársasági elnököt csak a tavaszi országgyűlési választás után válasszon Magyarország. Ezzel voltaképpen a szabadon választott Országgyűlés kezébe került az államfő megválasztásának módjáról szóló döntés, amely meg is tartotta a saját hatáskörében azt, 1990 augusztusában Göncz Árpádot választva köztársasági elnöknek.

Hack Péter szerint ebben az időszakban a szabaddemokraták a jogállami intézményrendszer létrehozásában, az 1990 és 2000 között nagyon fontos szerepet betöltő Alkotmánybíróság létrehozásában, a bírói függetlenséget garantáló 1998-as igazságszolgáltatási reform tető alá hozásában, az ombudsman intézményének a létrehozásában játszottak olyan szerepet, amelyre a szereplők utólag is büszkék lehetnek. Összességében úgy látja: az SZDSZ a hatalmi ágak – a törvényhozó, a végrehajtó és az igazságszolgáltatási hatalom – elválasztásában és a fékek és az ellensúlyok rendszerének megteremtésében játszott szerepére lehet büszke. Ám – tette hozzá – „sajnos ezek a vívmányok nem bizonyultak elég szilárdnak, nem sikerült ezek támogatására a társadalom többségét megnyerni”.

Szintén fontos szerepe volt az SZDSZ-nek a gyülekezési, egyesülési és vallásszabadságot biztosító 1989-90-es törvények, valamint az egyházak és civil szervezetek önfenntartását biztosító egyszázalékos jogszabály megalkotásában 1997-ben.

Az „ősbűn”: koalíció az utódpárttal

Ugyanakkor 1994-ben az SZDSZ tulajdonképpen egész saját addigi történetét zárójelbe tette, amikor (jelentős részben a Demokratikus Chartába tömörült baloldali és liberális értelmiségiek nyomásának engedve) úgy döntött, koalícióra lép azzal az MSZP-vel, amelynek részleges hatalomátmentését 1989-ben éppen a szabaddemokraták által kezdeményezett népszavazás hiúsította meg. Hack Péter ezzel kapcsolatban elmondta a Heteknek, miért nem támogatta 1994-ben a koalíciókötést. „A szocialistáknak a parlamenti logikában nem volt szüksége az SZDSZ-re, csak politikai legitimáló szerepe volt az egykori ellenzékiek bevonásának a kormányba. Ez olyan helyzetet eredményezett, hogy az SZDSZ a koalícióban nem sok mindent tudott elérni, és kevés dolgot tudott megakadályozni.”

Ráadásul az 1994-es év őszén az SZDSZ más tekintetben is elveszítette „ártatlanságát”. Többek között az alapító-pártelnök Kis János, továbbá Hack Péter tiltakozása ellenére hozzájárult ahhoz, hogy a kétharmados többséggel rendelkező kormánykoalíció egyoldalúan, az ellenzék tiltakozása ellenére közvetlenül az önkormányzati választás előtt módosítsa annak szabályait. (Az SZDSZ egyik alapítója, Petri György költő ennek nyomán jelentette be kilépését a pártból a Beszélőnek küldött olvasói levelében.)

Hack Péter erről most azt nyilatkozta a Heteknek, hogy „az 1994. őszi önkormányzati választások előtt a választási rendszer megváltoztatása (közvetlen polgármester- és főpolgármester-választás, a képviselői és a polgármesteri tisztség összeférhetetlenségének megszüntetése) amely az akkori kormánypártoknak kedvezett, a hatlommal való olyan visszaélés volt, ami rossz precedenst teremtett”. Úgy látja: „Ebben a tekintetben ami most történik, éppen ennek a rossz gyakorlatnak a folytatása és intézményesítése, ami a demokrácia gyengítését jelenti, hiszen a választók 51 százalékának támogatásával hatalmat gyakorló pártoknak nem lenne szabad úgy tenniük, mintha a lakosság 49 százaléka nem ellenük szavazott volna”. „A demokrácia a többség uralmát, de a kisebbség jogainak tiszteletét is jelenti” – tette hozzá Hack Péter.

A lejtő

Arra a kérdésre, hogy mi volt az a pont, amikortól az SZDSZ útja visszafordíthatatlanná vált a balliberális kispárti szerep felé, számtalan válasz született az elmúlt években. Logikus válasz az 1994-es koalíciókötés, az önkormányzati választás szabályainak említett, egyoldalú megváltoztatása, vagy akár az 1996-ban kirobbant Tocsik-ügy is. Hack Péter mindenesetre arra hívja fel a figyelmet, hogy az SZDSZ 1994 és 1998 között elvesztette szavazóinak kétharmadát. „Míg az 1990 és az 1994-es országgyűlési és önkormányzati választások során több mint egymillió választó támogatásával az ország második legnagyobb pártja volt, 1998-ban már kispárttá vált, és 2002-ben és 2006-ban már éppen csak be tudott jutni a parlamentbe” – fejtette ki kérdésünkre Hack Péter. Hozzátette: azon lehet vitatkozni, hogy a ’94-es koalíciókötés, vagy a koalícióban nyújtott teljesítmény állította-e a végzetes pályára a pártot, de hogy innen nem volt már visszaút az tény. „1996-ban, két évvel a választás előtt még lett volna szerintem lehetőség arra, hogy az SZDSZ önmagát a szocialistáktól markánsan megkülönböztetve független utat járjon és akár harmadik erővé váljon, de addigra már a párt vezetői és meghatározó politikusai azok maradtak, akik mindig is inkább a baloldalon látták az SZDSZ helyét, és ezek maradtak ’98 után a szavazók között is többségben”.

Mészáros István László szerint szintén az MSZP-vel való 1994-es koalíciókötés volt az SZDSZ félresiklásának döntő mozzanata, de ő ehhez hozzátesz még egy eseményt, a párt Liberális Internacionáléba történt belépését. Szerinte ez a két esemény „lökte visszafordíthatatlanul balliberális irányba a pártot, számolta fel fokozatosan a belső pluralizmust, nyitott utat fokozatosan az öngyilkos szélsőliberális trendeknek. Ekkorra ugyanis a nyugati liberalizmus már messze eltávolodott a ma már konzervatívnak számító klasszikus liberalizmus értékeitől”.  

Szövetségből liberális kispárt

A Mandinernek néhány hete adott nyilatkozatában Hack Péter azt mondta, hogy 2002-ben azért távozott az SZDSZ-ből, mert addigra eltűnt a pártnak az a „jobbszéle”, amin ő maga elhelyezkedett, és amely 1992-től a Liberális Konzervatív Unióban tömörült. A Heteknek a jogászprofesszor ehhez hozzátette: „Tölgyessy Péter pártelnökké választása után, azok, akik az SZDSZ-t eredendően szívesen látták volna baloldalon, megalakították párton belüli platformként a Szabadelvű Kört, arra számítva, hogy ez a platform egyesít mindenkit, akik ellenzik a Tölgyessy Péter által szorgalmazott politikai irányt. Már ekkor feszültséget váltott ki, hogy ehhez a körhöz nem mindenki csatlakozott Tölgyessy ellenzékéből, hanem többen megalakítottuk a Liberális Konzervatív Uniót. Ebben akkor még részt vett Tamás Gáspár Miklós (ez még markáns baloldali fordulata előtt volt) Szent-Iványi István, Soós Károly Attila, Világosi Gábor, Kóródi Mária, Freund Tamás és még többen mások is”. Ehhez Mészáros István hozzátette: az SZDSZ „polgári jobbszéle” nemcsak ebből a platformból állt, hanem olyanok is megtestesítették, „mint például Tarlós István, Derce Tamás, Tellér Gyula, Somogyi János, sőt Tölgyessy Pétert is ide sorolom, Göncz Árpádról nem is szólva”.

Mészáros István arra a kérdésre, hogy meddig érezte politikai otthonának az SZDSZ-t, azt válaszolta: „Mivel én alapvetően konzervatív-keresztény értékrend alapján állok, inkább együttműködésről, mint politikai otthonról lehetett beszélni. Ezt pedig az tette lehetővé egy ideig, hogy kezdetben az SZDSZ kifejezetten több politikai irányzat közös nevezőjén, a következetes rendszerváltás célján nyugvó politikai szövetség volt, amiben egyaránt voltak liberálisok, nemzeti liberálisok, liberális-konzervatív keresztények, radikálisok és szocdemek is. A szövetségi jellegbe a magamfajták konzervativizmusa is belefért, így például az is, hogy nemmel szavazzak az abortusz-törvényre, védjem a hagyományos családmodellt, helyeseljem, hogy Antall József miniszterelnök lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tartja magát.”

 

Olvasson tovább: