Kereső toggle

Magyar elit

Kasztosodó társadalom

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Jóllehet, Magyarországon a társadalmi egyenlőtlenségek fő meghatározója az iskolai végzettség, sem a felnőttekben, sem a gyerekekben nincs igény a tanulásra. Az iskolázottság csökkenése egy szűk és zárt elit kialakulásának kedvez.

 

Úgy tűnik, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek terén ma az igazán markáns törésvonal a társadalom felső 10-20 százaléka és a többség között húzódik. Az úgynevezett „felső középosztály” és a társadalom többi rétege között növekvő jövedelmi egyenlőtlenséget és csökkenő átjárhatóságot figyeltek meg az utóbbi évtizedekben amerikai társadalomkutatók. A legfelső réteg vagyonosodása megnőtt, a többiek anyagi helyzete érdemben nem változott, a társadalmi előmenetelben a származás felülmúlta az érdemet. Szelényi Iván és Tóth István György tanulmánya (Társadalmi riport 2018) szerint az újfajta születési arisztokrácia kialakulásának jelei nemcsak a versenyre épülő amerikai piacgazdaságban, hanem az állami beavatkozásokkal terhelt posztkommunista magyar kapitalizmusban is felfedezhetők.

Miként arra a kutatók felhívják a figyelmet, a magyar társadalom jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségei nemzetközi viszonylatban nem nagyok, a társadalmi mobilitás mértéke mégis alacsony. (A magyar társadalom felső egytizedénél koncentrálódik a háztartási jövedelmek 30, a vagyonok mintegy 50 százaléka.) Ezzel meglehetősen kirívunk az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet)-mezőnyből, ahol alapvetően az érvényesül, hogy minél kisebbek a különbségek, annál nagyobb a társadalom átjárhatósága.

A kutatók a magyar társadalom kasztosodásáról, a nagyobb csoportok közötti átjárás folyamatos gyengüléséről írnak. Azt, hogy ki hol helyezkedik el ma a társadalmi ranglétrán, minden eddiginél inkább az iskolázottság és a kapcsolati tőke határozza meg, méghozzá meglehetősen átörökített formában. Úgy tűnik tehát, hogy az alacsony mobilitás fő okai között elsődleges helyen áll az erősen szelektív magyar iskolarendszer.

Bezáruló körök

Az elemzők utalnak arra, hogy anno a rendszerváltás nyertesei is főként egy olyan diplomás réteg tagjai közül kerültek ki, akik képesek voltak a végzettségükre „rátanulni”. Előtte, a 60-as évektől egészen a 80-as évek közepéig alacsony mobilitás, zárt oktatási rendszer volt jellemző: az „átkosban” a társadalom egytizede volt diplomás. Aztán a kilencvenes évek felsőoktatási expanziója egy időre kiszélesítette a társadalmi felemelkedés útját.

A diplomások aránya mindenhol növekedett, nálunk 2005 óta 17-ről 24 százalékra, amivel az EU sereghajtói között vagyunk – az élen Anglia áll 46 százalékkal. A társadalom kasztosodása szempontjából is intő jel, hogy 2006–2016 között 140 ezer fővel csökkent a felsőoktatási hallgatók száma. Ennek hátterében – a demográfiai okokon és a növekvő külföldi továbbtanuláson túl – főként az állami férőhelyek csökkentése áll.

Bár a felsőoktatásban – különösen egyes egyetemeken, illetve karokon – felülreprezentáltak a jómódú, diplomás családok gyermekei, a TÁRKI elemzői szerint a felső középosztályon belül a csúcsgazdagokat elválasztó határvonal sokkal inkább a hazai és a rangos külföldi egyetemeken továbbtanuló diákok között húzódik.

Az USA-ban a mai felső középosztálynak mint „privilegizált rendnek” az egyre zártabb újratermelődése a szakértők szerint a vagyon koncentrációján és átörökítésén, az elitegyetemi végzettségen, valamint az egymás közti házasodáson keresztül valósul meg. A magas iskolázottság és a kapcsolati tőke, illetve a vagyon (ingatlan) átörökítése hazánkban is megragadható folyamat, nem beszélve arról, hogy – mint a szerzők kiemelik – a kormány családpolitikája is főleg a felső középosztályt erősíti.

Ugyanakkor hazánkban a felső tized, illetve a csúcsgazdagok világa nem tűnik annyira zártnak. A kutatók szerint a hazai leggazdagabb top 100 szereplőinek zöme első generációs, akik mostanában adják át majd a stafétabotot utódaiknak, miközben jelentős számban kerülnek be „alulról” is szereplők. A szupergazdagoknak egy olyan köre jön létre, aminek egyre stabilabb az újratermelődése: kiesni onnan nehéz, bekerülni viszont egyre nehezebb. 

Az egyenlőtlenségeket jól mutatja a TÁRKI egy 2005-ös számítása, mely szerint a társadalom mindössze 5 százaléka tekinthető vagyonosnak (a vagyonosság határát mintegy hetvenmillió forintnál húzva meg), miközben a társadalom mintegy fele gyakorlatilag vagyontalan (maximum hétmilliós értékű vagyonnal rendelkezik, beleértve a lakott ingatlant is).

A társadalom szerkezetében nem zajlik érdemi változás. A Tárki szerzői egy friss OECD-tanulmány eredményeit közlik, miszerint hazánkban a generációk közti – apák és gyermekek közti – kereseti, foglalkozási és iskolázottsági eltérés kicsi, a mobilitás kifejezetten alacsony. A társadalom alján és csúcsán különösen nehéz az elmozdulás, az alsó középosztály gyermekeinek pedig nagyobb esélye van a lefelé csúszásra, mint a felemelkedésre. Az OECD adataiból az is kiderül, hogy Magyarországon és az Egyesült Államokban a legerősebb az iskoláztatás hatása a generációk közti mobilitásban.

Visszahúzó iskola

A szerzők ennek kapcsán kiemelik, hogy erősödött a hátrányok átörökítése az iskolában, a felfelé irányuló mobilitásban a válság óta még tovább nőtt a származás hatása. Erős összefüggés van a gyermekek és a szülők iskolázottsága között, a szülők társadalmi-gazdasági helyzete nálunk alapvetően meghatározza a gyerekek iskolai teljesítményét és jövőjét. A családi háttér hatása a korai iskolai szelekción keresztül érvényesül, mivel a középosztály a magán- és egyházi iskolákba menekíti a gyerekeit. Róbert Péter megállapítása szerint a magyar iskolarendszer szelektív, a származási hátrányokat nem csökkenti, s mindebben nincs javulás, bizonyos mértékben inkább a helyzet rosszabbodásáról lehet beszélni.

Lannert Judit elemzése, amely a 21. század kihívásainak tükrében elemzi a magyar oktatás helyzetét, a Nem gyereknek való vidék címet kapta. „Számos ország tanterve a magyaréhoz hasonló problémával küzd, túl sok ismeretet akarnak átadni viszonylag rövid idő alatt, amivel lecsökken a valódi elmélyülésre szánható időkeret, és felerősödhetnek a kevésbé hatékony tanulási módszerek, mint a memorizálás használata. Vannak országok, amelyek radikálisan átalakítják a tanterveiket. Az egyik ilyen a finn rendszer, ahol a pedagógiai kutatások eredményeit felhasználva teljesen újragondolták a tananyagot. A folyamat középpontjába a tanulót és annak jóllétét helyezték. (…) A deklarált cél, hogy szeressen tanulni, és boldogan éljen” – olvasható a tanulmányban.

Lannert a PISA-felmérések adatai alapján kimutatta, hogy a romló magyar matematikai kompetencia eredményei mögött a motiváltság és a hatékony tanulási stratégiák hiánya áll. A magyar tanulók sokat és fegyelmezetten tanulnak, csak rosszul, aminek oka a túlzsúfolt tananyag rövid idő alatt való leadása. Nem hisznek abban, hogy hatékonyan meg tudják oldani a feladatokat. Nem kedvelik a matematikát, és egyre kevésbé gondolják, hogy számukra hasznos ez a tudás az iskolán kívüli boldogulásukban – derül ki az elemzésből.

A hagyományos tanárcentrikus, frontális oktatás, amely a típusfeladatok begyakoroltatására koncentrál, nem fejleszti a legfontosabbat, a kreatív problémamegoldási képességet. Ez tükröződik abban is, hogy a 21. századi sikeres munkavállaláshoz elengedhetetlen digitális kompetenciák terén a magyar diákok a legrosszabb teljesítményt hozták Európában.

 

A Pygmalion-hatás

Lannert Judit egyik legfontosabb megállapítása, hogy a családi háttér mellett legalább annyira számít a diákok önbizalma, motivációja, amit a tanulási környezet, illetve a pedagógusok elvárása rendkívül meghatároz. Kimutatható, hogy az oktatásban úgynevezett Pygmalion-hatás érvényesül, azaz a tanár elvárása a diákkal szemben önbeteljesítő jóslatként működik. Az országos kompetenciamérések eredményei alapján kimutatták, hogy a tanulók év végi osztályzatai meghatározták a későbbi teszteredményeiket – ha a teszthez képest felülosztályozták őket, akkor javult a következő teszteredményük, ha alul, akkor romlott.

A pedagógus hozzáállása a családi háttér hatását is képes felülírni: a matematika-teszteredmények alakulásánál a hatodik évfolyamon felülértékelt, de nem iskolázott szülő gyermeke a 10. évfolyamra túlszárnyalta az alulértékelt, diplomás szülő gyermekét. „Az alulértékelés minden gyermek fejlődését lelassítja, de a hátrányos helyzetű, kevésbé iskolázott szülők gyerekeire van a legnegatívabb hatással” – figyelmeztet a szakember. Mint írja, az alulértékelt diákok többsége szisztematikusan a hátrányosabb helyzetű tanulók azon csoportjából kerültek ki, akiknek a szülei ritkábban jártak szülői értekezletre, azaz a pedagógus értékelése gyakran kulturálisan befolyásolt. S ami a legfontosabb: a tanári értékelés a tanulók továbbtanulási szándékait is erőteljesen, hosszú távon befolyásolja.

Lannert elemzéséből kiderül az is, hogy az elavult oktatási rendszer már gyerekkorban kiöli az emberekből a tanulási kedvet, ezért a felnőttekben sem teng túl a tanulási vágy: 2012-ben a felnőtt lakosság 18, 2015-ben már csak a 11 százaléka tanult. A többség – beleértve az iskolázottabbakat is – akkor sem tanulna, ha alkalma nyílna rá, jóllehet, a folytonos tanulási és változási képesség a 21. századi versenyképesség egyik alapfeltétele.

Az elemzés szerint a „jövősokkos” magyar társadalom többsége leragadt a múltban, és az iskola legfőbb feladatának a rendre, fegyelemre nevelést és a szakmaszerzést tartja. A játék, szórakozás, élményteli tanulás számít a legkevésbé fontosnak, holott a játékkal fejleszthető kreativitás és más képességek jelentik a kulcsot a gyorsan fejlődő, ismeretlen világ kihívásaira, amelyben azt sem tudni, milyen foglalkozások lesznek a jövőben.

Az oktatásügy helyzete kihatással van mind az elvándorlás, mind a visszatérés alakulására is. Hárs Ágnes tanulmánya alapján a jövőben is folytatódik a fiatal, képzett és vállalkozó szellemű munkaerő elvándorlása a gyengébb gazdaságú európai országokból. Bár Magyarország a mérsékeltebb kivándorló országok közé tartozik, komoly strukturális problémát jelent a diplomások átlagot meghaladó ütemben növekvő elvándorlása.

 

Olvasson tovább: