Kereső toggle

Seregszemle zajlik Európában

Választási előszél

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Európai Unió egy új korszak küszöbén áll. A jelenlegi, status quón alapuló rendszere 2019-től egészen biztosan fel fog bomlani. Az európai politikát irányítani akaró szereplők ezzel messzemenőkig tisztában vannak. Mindenki megpróbálja saját elképzelése szerint alakítani Európát. Azonban ehhez egy fontos csatát meg kell nyerni: az Európai Parlamenti választást.

 

A politikai versenyt gyakran szokás katonai hasonlatokkal leírni. Nem véletlenül, hiszen ez egy olyan világ, amiben a küzdelem leginkább egy állandó háborúhoz hasonlítható. Ezáltal a politika világának működési mechanizmusai a katonai szóhasználattal írhatóak le, értelmezhetőek talán legjobban. Ehhez az eszközkészlethez nyúlva azt mondhatjuk, egy hatalmas léptékű „háborút” látunk kibontakozni a szemünk előtt. A részt vevő felek célja pedig nem más, mint Európa jövőjének megszerzése és alakítása.

Enumeráció

 

Ha az igen összetett képet a „Ki kivel van? Ki kivel nincs?” kérdésekre akarjuk leszűkíteni, akkor alapvetően két egymással szemben álló tábort látunk magunk előtt. Az egyik tábor szeretné megőrizni Európa eredeti értékeit. Úgy látja, Európa akkor erős, ha a tagországai erősek, szuverenitásuk teljében vannak. Nevezzük őket egyszerűen csak szuverenistáknak.

A másik oldalon azokat találjuk, akik szerint Európa akkor erős, ha egy birodalmat, szuperállamot hozunk létre belőle. Akkor igazán erős, ha a lényeges döntések egyetlen központban dőlnek el. Ők azok, akik az Európai Egyesült Államokat akarják létrehozni, ezért nevezhetjük őket föderalistáknak.

Miért most?

 

Ez a már-már unalomig ismételgetett és sulykolt kettősség valóban fennáll. Sőt, a vetekedésük szinte végigvonult az Európai Unió egész eddigi történelmén.

Ez oké, de akkor mi itt az újdonság? Miért kell ennyit beszélni egy évtizedek óta ismert folyamatról? – tehetné fel a kérdést az, aki kicsit is érdeklődik a közéleti események iránt, s az utóbbi időben sokat hallotta, hogy a küzdelem csak erősödik. A kérdés abszolút jogos, így választ is igényel...

Az Egyesült Királyság 2019. március 30-án hivatalosan is elhagyja az Európai Uniót. Túl azokon a szokásos mondatokon, hogy „ilyen még nem történt”, „az EU történetében még senki nem lépett ki”, „nem tudjuk pontosan, milyen lesz”, érdemes megnézni, mit is eredményez a brit kilépés. Ugyanis, ha ezt megértjük, akkor megértjük azt is, hogy az Európa jövőjének alakításáért folyó küzdelem miért lett talán minden eddiginél erősebb. Az Egyesült Királyság az EU történetében hagyományosan az erős nemzetállamok pártján állt. Ezzel tulajdonképpen egyfajta ellenerőt, ellensúlyt is képzett a jellemzően német és francia törekvéseknek, amelyek az unió működésének centralizálását igyekeztek előmozdítani. Ennek az egyébként többnyire békés szembenállásnak volt az eredménye az a „status quo”, amely mind a mai napig fennáll. A status quót azért tettem idézőjelbe, mert ez nem egy változatlan egyensúlyi állapot. A „több Európa” hívei az Európai Bizottsággal karöltve fokozatos hatáskörbővítést vittek végig szép csendben, amit lopakodó föderalizációként ismerhetnek az EU-s hírekben jártas olvasók. Ez nagyon egyszerűen fogalmazva lényegében nem más, mint Brüsszel hatalmának és befolyásának folyamatos, apró lépésekkel történő növelése.

Az Egyesült Királyság kilépése tehát egy olyan, talán soha vissza nem térő pillanatot jelent a föderalisták számára, amikor végre egy nagyot lendíthetnek az általuk vágyott centralizáció folyamatán. Hatalmas lépést tehetnek céljuk, az Európai Egyesült Államok elérése irányába. Olyan folyamatokat indíthatnak el, amelyek később már nem lesznek visszacsinálhatóak, s Európa az általuk rajzolt úton halad majd –  vagy inkább talán az általuk kiválasztott meredek lejtőn zuhan lefelé.

Folytatva a katonai hasonlatot...

 

Visszatérve a cikk elején megkezdett gondolatmenetre: a „háború” Európa jövőjéről szól. Ennek pedig egy igen jelentős csatatere a 2019-es európai parlamenti választás. Aki ezen a csatatéren győzedelmeskedik, az hatalmas lépést tesz a „háború” megnyerésének irányába. Mint minden klasszikus csata, ez is egy igen konkrét terület birtoklásáról szól. Jelen helyzetben nem földrajzi terület, hanem a bevándorlás megítélésének gondolati tere az, amelyért a szemben álló felek küzdenek. A képlet egyszerű: a föderalisták a bevándorlás mellett állnak, mert ez olyan mértékű változásokat hoz a kontinensen, ami segíti őket a régi rend, nevezetesen az erős szuverenitással bíró nemzetállamok felszámolásában. A szuverenisták a tagországok erejének megőrzése érdekében a bevándorlás megállításában érdekeltek. A harcok emellett számos más csatatéren is zajlanak, de a fő rendezőelv ezeknél is a szuverenisták és föderalisták szembenállása. Ilyen csatateret jelent egyébként az Európai Unió költségvetése, ahol a föderalizáció zászlóvivői pénzügyi eszközökkel akarnak a szuverenitást védők fölé kerekedni. De ilyenek a különböző „jelentések” is, ahol a csatát a jog eszközeivel vívják.

A migrációs lakmuszpapír 

 

A fenti, kissé hosszúra nyúlt bevezető szükséges volt ahhoz, hogy világosan lássuk, mi is az a nagy kép, amibe a napi szintű európai politika illeszkedik. Ami most zajlik, ugyanis nem más, mint a főszereplők megjelenése és színvallása az Európa jövőjéről szóló küzdelemben. A főszereplők pedig nem mások, mint az európai politikusok, akik bennünket, állampolgárokat hivatottak képviselni. De mit is képviselnek ők? Kit támogassunk? A biztos pont az EP-választás előttünk álló harci kavalkádjában és csatazajában a bevándorlás kérdése lesz. Nevezhetjük ezt indikátornak is. Ez ugyanis egy olyan kérdés, amiben minden egyes tagország minden egyes listát jelölő pártja és politikusa színt kell valljon. Aki a bevándorlást ellenzi, az az Európai Egyesült Államok szuperbirodalmát is ellenzi. Aki támogatja, vagy legalábbis nem foglal el határozott fellépésről szóló álláspontot, az fel akarja gyorsítani a birodalommá válást.

A főszereplők színre lépnek

 

Bár a hivatalos EP-választási kampány szeptember 6-án, csütörtökön startol csak el, az igazi kampánynyitó már megtörtént. Ugyanis a két egymással szemben álló oldal legerősebb képviselői már kiálltak és megfújták kürtjeiket. Kezdetben Emmanuel Macron francia államfő és Heiko Maas német külügyminiszter, akik egyértelműen kijelentették: az Európai Egyesült Államok minél előbbi létrehozása a céljuk. A másik oldalon szintén két erős politikus: Orbán Viktor magyar miniszterelnök és Matteo Salvini olasz belügyminiszter állnak. Ha ebből a szögből tekintünk az ő fellépésükre, akkor megértjük, miért okozott ekkora európai felhajtást a francia elnök aktuális nagyköveti értekezleten elmondott beszéde, a német külügyminiszter egy újságban megjelent cikke, illetve a két hasonlóan gondolkodó politikus, Orbán és Salvini egyszerű találkozója.

Ez utóbbi igen erős kritikákat váltott ki, ami – ha nem a fenti szempontok alapján értelmezzük a helyzetet – érthetetlen volna, hiszen a politikusok rendszerint találkozni szoktak egymással. Ők már csak ilyenek. A politika már csak ilyen. Miért ne találkozhatnának? Mi volt ezzel a gond? Úgy látszik, ez elsősorban azokat zavarta és zavarja, akik az ellenoldalt képviselik.

De most akkor tényleg: ki kivel van?

 

A tisztánlátást akadályozza, hogy nem két nagy, egymással szemben álló tömböt látunk az EP-választáson egymásnak feszülni, hanem számos európai pártcsalád vág neki a kampánynak. Ezt csak tovább bonyolítja, hogy Macron épp egy új európai pártot próbál megszervezni, amely meghaladja a jobb- és baloldali politizálást, és egy tömbbe tömöríti azokat, akik Európa jövőjéről hozzá hasonló módon gondolkodnak. Salvini szintén egy új oldal létrehozását kísérli meg, amely a bevándorlással szemben álló erőket tömörítené egy nagy egységbe. Ez a két szerveződés már egy jövő kihívásainak megfelelő, a brit kilépéssel létrejövő, 2019 utáni új európai politikát vetít előre. Mindkét szerveződésről elmondható, hogy nem egészen kiforrott. Ugyanakkor – akár létrejönnek, akár nem – döntési helyzetbe kényszerítik a már meglévő és évek, évtizedek óta működő európai pártcsaládokat: a 20. századi politizálás mellett maradnak, tehát szükségszerűen a múltban ragadnak, s ezzel a darabokra szakadást és a jelentéktelenné válást választják, vagy adaptálódnak a jövő kihívásaihoz, és újraértelmezik európai politikai szerepüket. Ez az előttünk álló hónapok nagy kérdése. Ami azonban érdekessé teszi a helyzetet, az az, hogy a változások most nem évek, évtizedek során mehetnek végbe, hanem akár néhány hónapon belül. 2019 májusában tehát már egy új korszak első európai parlementi választására kerül sor, a napi politikai történéseket pedig érdemes ebből a szögből nézni, tehát arra törekedni, hogy inkább a jövő alapján próbáljuk értelmezgetni, mintsem a múltban megszokott keretek között gondolkodjunk. Ez utóbbi esetben teljesen félresiklanánk, érdemes tehát inkább a kihívást választani, s az új korszak törvényszerűségeit lépésről lépésre felfedezgetni.

 

Olvasson tovább: