Kereső toggle

Honnan jöttünk, hová megyünk?

Őstörténet mint politikai eszköz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Komoly felhördülést váltott ki a miniszterelnök kijelentése, aki arról beszélt Kirgizisztánban, hogy „mi Magyarországon élünk, magyarok vagyunk, magyarul beszélünk, ez egy egyedülálló és különös nyelv, amely a türk nyelvekkel áll rokonságban.” A nyelvrokonság és ezzel együtt az őstörténet kérdése elsősorban nem politikai, hanem szakmai kérdés, melyről szükséges lenne széles körben vitatkozni.

 

A józan párbeszédet jelentősen nehezíti, hogy a mindenkori hatalmak a maguk szája íze szerint próbáltak identitást adni a nemzetnek. Az őstörténet ugyanis jelentősen meghatározza egy-egy nemzet jövőképét is. Történészek szerint az eredetkutatás sok esetben pont a politikai okok miatt nem lehet objektív: meghatározó az egyes hatalmi viszonyok szellemi, ideológiai gondolkodásmódja, és sok esetben külső elvárásoknak is meg kell felelni. Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy a nyelvrokonság és az őstörténet különbözhet egymástól. Vitathatatlan ugyanis, hogy a jelenlegi magyar nyelv a finnugor nyelvcsalád tagja. Ezt a nézetet osztja a Magyar Tudományos Akadémia is. Ugyanakkor arról, hogy ennek a kétségtelen finnugor nyelvi közösségnek „vérrokonság” vagy inkább egy időközbeni nyelvcsere, felülrétegződés, vagy éppen a közlekedőnyelv használata az oka, már nincs konszenzus. Mindenesetre az ősi krónikák azt sejtetik, hogy a magyar nép nem finnugor, hanem eurázsiai eredetű.

Azt azonban érdemes figyelembe venni, hogy a nyelvünk és a népünk eredete nem szükséges, hogy egybeessen, és jelen esetben vélhetően nem is azonos. A népvándorlás és a hódítások ráadásul jelentős keveredést eredményeztek, emiatt viszont a türk nyelvcsaládhoz szintén erős szálak kötik a magyar nyelvet: számos szavunk megegyezik, ráadásul a türk népcsoportok esetében a történeti krónikák szerint is több az összekötő kapocs.

Attila népe, Árpád népe

 

A legnépszerűbb teória, mely sokak szerint több mint hipotézis, a hun–magyar azonosság. Ezt támasztják alá a közös mítoszok, az átörökített legendák és a korai krónikások művei is. A középkori krónikások teljes mértékben osztották azt a nézetet, miszerint a hun és a magyar nép teljesen azonos volt. Így gondolta III. Béla jegyzője, aki Anonymusként vonult be a történelembe, de Antonio Bonfini, olasz történetíró is teljes meggyőződéssel hitt az elméletben. Szerintük Árpád fejedelem Attila egyenes ági leszármazottja, pedig a magyar honfoglalás az Attila halála után hazáját vesztett hun nép örökség-visszaszerző hadjárata. Bár látszólag ezt a teóriát támasztja alá a kettős honfoglalás (egyáltalán nem az extrém érdekességek kategóriájába tartozó, hanem széles körben elfogadott) elmélete, a valóság az, hogy a László Gyula professzor által kidolgozott elmélet szerint a magyarok első hulláma 670 körül, tehát jó 200 évvel Attila uralkodása után érkezett a Kárpát-medencébe.

Ennek ellenére a magyarokat már a honfoglalás időszakában, azaz a 9. században sokan azonosították a hunokkal: Henrik német császár 1052-ben „contra Hunnorum” vezette a seregét, Szent László királyt egy korabeli forrás a „hunok királyaként” aposztrofálta, ahogy II. Béla királyt is rex Hunnorumként emlegették. Az ismert krónikás, Heltai Gáspár 1575-ben nemes egyszerűséggel a következőket írja: „az hunok, kiket mostan magyaroknak nevezünk”, míg J.W. Valvasor 1689-ben kijelenti, hogy „a hunok a magyarok egy népének tekintendők”.  Sokáig, egészen a 19. századig, a finnugor nyelvrokonság elméletének kidolgozásáig (ami együtt járt a „vérrokonság” elméletének elterjedésével) evidenciának számított a hun és a magyar nép közötti azonosság, vagy legalábbis valamiféle rokonság.

„Elszakíthatatlan ezer szál köt a mai napig a Kelethez minket”

 

Vannak, akik nem azonosságról, hanem rokonságról értekeznek. Így tesz az évtizedeken át a BBC magyar adásánál dolgozó Szász Béla is, aki a Hunok története, Attila nagy király című több mint hatszáz oldalas könyvében a következőket írja: „Az előzőekben a hún nyelv tárgyalásánál végső következtetésként megállapítottuk, hogy a hunok a nagy török nyelvcsaládhoz tartoztak. A következő feladat a hunok ethnikai hovatartozandóságának a megállapítása lenne. Véleményünk szerint a hún és magyar eredetproblémát nem szabad egymással a priori kapcsolatba hozni. Nem lehet elsősorban módszertani okokból, mert amennyiben e két nép között rokonság áll fenn, úgy ezt későbbi, rendszeres vizsgálódásunk amúgy is igazolja. Finnugor és törökös irányú kutatóink egyformán megegyeznek abban a negatívumban, hogy a magyarság nem közvetlenül a húnságból származik. Ez azonban a két nép rokonságának a kérdését nem érinti, mert az viszont kétségtelen, hogy úgy a bolgár, mint a magyar népbe jelentős hún elemek olvadtak bele, és ha a hún karaktert e két nép teljességgel nem is örökítette át, annyi bizonyos, hogy a húnság maradványai ebben a két népben éltek tovább. Egy nép mindig a fajilag és a kulturális szempontból legközelebb álló rokonnépbe olvad bele a legkönnyebben, így fel kell tételeznünk, hogy a hún maradványok nem a fajidegen déloroszországi szarmata rétegbe, hanem a bolgárokba és a magyarokba olvadtak bele.” Szerinte ugyanis mi magyarok hoztunk és átmentettünk keletről is hagyományt, népi hivatásérzetet és kulturális formakincset, melyek kitörölhetetlenek, és amiknek tudatos elpusztítása bűn és esztelenség lenne. „A magyar lélek krízise azért oly mély, mert formában javarészt nyugatiakká lettünk, de lelkileg és túlnyomórészt fajilag is ezer elszakíthatatlan szál köt ma is Kelethez, és emiatt egyedül maradtunk. Végzetünk, hogy előbb ék voltunk nyugat felé, aztán védőbástya kelet felé” – olvashatjuk Szász Béla könyvében.

Az eszperantó nyelv magyarországi elterjesztésében is kulcsszerepet játszó Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvész kaukázusi utazásai során jutott arra a következtetésre, hogy a magyar nyelv a kabard nyelvvel rokonítható. A honfoglalás revíziója című művében azt próbálta meg bebizonyítani, hogy a hunok a történelem során nem olvadtak fel teljesen az Európába vándorló nomád népekkel, hanem egy részük a Kaukázus környékén maradt, másik részük pedig később ismét megjelent a Kárpát-medencében. Szerinte a hunoknak két leszármazottjuk volt, a kazárok és az avarok, a Kaukázusban élő kabardok pedig a kazárok közvetlen leszármazottai, akiket ő nem tartott kaukázusi őslakóknak. Podhorszky Lajos, akinek munkásságát 1858-ban levelezői tagsággal ismerte el a Magyar Tudományos Akadémia, szintén a hun–magyar őstörténet mellett tört lándzsát, ám felvetéseit többször is gúny tárgyává tették. A nyelvész kapcsolatot talált a magyar és a kínai nyelv között, és szóegyezésekkel próbálta bizonyítani a két nyelv rokonságát. A témában jegyzett 344 oldalas kötete Párizsban jelent meg.

A Finnugor őstörténet elterjedése

 

Az Osztrák–Magyar Monarchia idején ténykedő Hunfalvy Pál és Budenz József akadémikusok a magyarországi finnugrisztika megalapozóinak tekinthetők. Ők voltak azok, akik kidolgozták a gyűjtögető-halászó finnugor népekhez való kötődést, rokonságot, méghozzá nyelvi alapon. Azok, akik kritikával illetik ezen nézetet, azt mondják, hogy az alapvető hiba az, hogy a magyarságot tudománytalanul és teljesen indokolatlanul a finnugor népektől származtatják (miközben, mint láttuk, a nyelvi közösség nehezen vitatható, de ez egyáltalán nem jelent feltétlenül „vérrokonságot”). Márpedig a magyar nyelvben valóban előfordulnak finnugor szavak és nyelvi fordulatok, ám a nyelvtudományból, mint ahogy arra a fentiekben is felhívtuk a figyelmet, nem következik egyenes ágon a nép története is. A Monarchia időszakától ez az eredettörténet tekinthető hivatalosnak, miközben kritikusai szerint nem más, mint az osztrák, illetve szovjet időszak nemzeti identitás gyengítésére irányuló kísérleteinek eredménye.

Ősmagyaroktól a sumerokig

 

A két legismertebb eredetelméleten túl egyre több alternatív megoldással is találkozhatunk. Az elméletek megalkotóit a szakma jóindulatú laikusoknak, vagy éppen veszélyes dilettánsoknak nevezi, és a legtöbb esetben nem a nyelvtudomány volt a kiindulópontjuk. Az egyik ilyen extrém elmélet szerint a magyarok kezdettől fogva mindenkit megelőzve a Kárpát-medencében laktak. Ezen tan egyik képviselője Magyar Adorján, aki a Kárpát-medence őslakosságát magyarnak képzelte. Ugyancsak extrém, szürrealitásba hajló teória Csicsáky József véleménye, miszerint a magyarok egy elsüllyedt földrész műveltséget teremtő lakóitól származnak, és a magyar az alapja a világ összes nyelvének. Ezt aztán mások továbbfejlesztették az úgynevezett „Tamana” tanával, miszerint a magyar az ezerszer is legősibb nyelv. Egyes műkedvelők ezt bizonygatva földrajzi atlaszokból összesen háromezer, a magyarhoz hasonló földrajzi nevet gyűjtöttek össze. Egy másik nézet szerint már a Kr.e. 5. évezredben megjelentek a „magyar–ősszabír” népek a Kárpát-medencében. Az inkább szórakotató, mint érdekes tan képviselője, Bíró József szerint a honfoglaló magyarok többsége, élükön Árpád fejedelemmel, szabír eredetű volt.

Voltak, akik a Bibliát sajátosan értelmezve próbálták meg megfejteni a magyarok eredetét. Belitzky János és Pálfi Károly 1941-ben arról értekezett, hogy a magyarság turáni, szíriai és egyiptomi származású. Ők úgy vélték, hogy „a magyar népek államalkotó minőségben uralkodó jellegben szerepeltek, és ők alkották meg csodálatos géniuszukkal az emberiség első magas kultúráját”.

Vannak olyan, szintén inkább a szórakoztató irodalomhoz sorolható nézetek, melyek az etruszk–magyar rokonságot, míg mások az ősi szkíta–hun eredetet preferálják. Néhány évtizeddel ezelőtt vette kezdetét a sumer–magyar rokonság nézetének elterjedése, ennek egyik leágazása volt az a keresztény szempontból kifejezetten eretnekségnek tekinthető elmélet, amely Jézust az iráni pártus néppel és (!) a magyarokkal hozta rokonságba.

 Az őstörténet tehát igencsak izgalmas kérdéseket vet fel, a magyar társadalomnak pedig vélhetően lenne is igénye a józan, értelmes szakmai vitára, mely sok esetben érdekes összefüggéseket tárna fel. A múlt tanulsága azonban az, hogy érdemes az eredettörténet-vitát szakmai körökben meghagyni, semmint politikai csaták eszközévé tenni.

Olvasson tovább: