Kereső toggle

Honnan jöttünk, hová megyünk?

Őstörténet mint politikai eszköz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Komoly felhördülést váltott ki a miniszterelnök kijelentése, aki arról beszélt Kirgizisztánban, hogy „mi Magyarországon élünk, magyarok vagyunk, magyarul beszélünk, ez egy egyedülálló és különös nyelv, amely a türk nyelvekkel áll rokonságban.” A nyelvrokonság és ezzel együtt az őstörténet kérdése elsősorban nem politikai, hanem szakmai kérdés, melyről szükséges lenne széles körben vitatkozni.

 

A józan párbeszédet jelentősen nehezíti, hogy a mindenkori hatalmak a maguk szája íze szerint próbáltak identitást adni a nemzetnek. Az őstörténet ugyanis jelentősen meghatározza egy-egy nemzet jövőképét is. Történészek szerint az eredetkutatás sok esetben pont a politikai okok miatt nem lehet objektív: meghatározó az egyes hatalmi viszonyok szellemi, ideológiai gondolkodásmódja, és sok esetben külső elvárásoknak is meg kell felelni. Mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy a nyelvrokonság és az őstörténet különbözhet egymástól. Vitathatatlan ugyanis, hogy a jelenlegi magyar nyelv a finnugor nyelvcsalád tagja. Ezt a nézetet osztja a Magyar Tudományos Akadémia is. Ugyanakkor arról, hogy ennek a kétségtelen finnugor nyelvi közösségnek „vérrokonság” vagy inkább egy időközbeni nyelvcsere, felülrétegződés, vagy éppen a közlekedőnyelv használata az oka, már nincs konszenzus. Mindenesetre az ősi krónikák azt sejtetik, hogy a magyar nép nem finnugor, hanem eurázsiai eredetű.

Azt azonban érdemes figyelembe venni, hogy a nyelvünk és a népünk eredete nem szükséges, hogy egybeessen, és jelen esetben vélhetően nem is azonos. A népvándorlás és a hódítások ráadásul jelentős keveredést eredményeztek, emiatt viszont a türk nyelvcsaládhoz szintén erős szálak kötik a magyar nyelvet: számos szavunk megegyezik, ráadásul a türk népcsoportok esetében a történeti krónikák szerint is több az összekötő kapocs.

Attila népe, Árpád népe

 

A legnépszerűbb teória, mely sokak szerint több mint hipotézis, a hun–magyar azonosság. Ezt támasztják alá a közös mítoszok, az átörökített legendák és a korai krónikások művei is. A középkori krónikások teljes mértékben osztották azt a nézetet, miszerint a hun és a magyar nép teljesen azonos volt. Így gondolta III. Béla jegyzője, aki Anonymusként vonult be a történelembe, de Antonio Bonfini, olasz történetíró is teljes meggyőződéssel hitt az elméletben. Szerintük Árpád fejedelem Attila egyenes ági leszármazottja, pedig a magyar honfoglalás az Attila halála után hazáját vesztett hun nép örökség-visszaszerző hadjárata. Bár látszólag ezt a teóriát támasztja alá a kettős honfoglalás (egyáltalán nem az extrém érdekességek kategóriájába tartozó, hanem széles körben elfogadott) elmélete, a valóság az, hogy a László Gyula professzor által kidolgozott elmélet szerint a magyarok első hulláma 670 körül, tehát jó 200 évvel Attila uralkodása után érkezett a Kárpát-medencébe.

Ennek ellenére a magyarokat már a honfoglalás időszakában, azaz a 9. században sokan azonosították a hunokkal: Henrik német császár 1052-ben „contra Hunnorum” vezette a seregét, Szent László királyt egy korabeli forrás a „hunok királyaként” aposztrofálta, ahogy II. Béla királyt is rex Hunnorumként emlegették. Az ismert krónikás, Heltai Gáspár 1575-ben nemes egyszerűséggel a következőket írja: „az hunok, kiket mostan magyaroknak nevezünk”, míg J.W. Valvasor 1689-ben kijelenti, hogy „a hunok a magyarok egy népének tekintendők”.  Sokáig, egészen a 19. századig, a finnugor nyelvrokonság elméletének kidolgozásáig (ami együtt járt a „vérrokonság” elméletének elterjedésével) evidenciának számított a hun és a magyar nép közötti azonosság, vagy legalábbis valamiféle rokonság.

A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható. Keresse az újságárusoknál vagy rendelje meg online a https://digitalstand.hu/hetek felületen.

Olvasson tovább: