Kereső toggle

Cionizmus magyar módra

Trendfordulás Izrael-kérdésben

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Gyökeresen átalakulni látszik a magyar jobb- és baloldali pártok Izraelhez fűződő viszonya. Benjamin Netanjahu tavalyi, történelmi budapesti látogatása komoly változást hozott a magyar jobboldalnak a zsidó államhoz fűződő viszonyában – miközben a baloldal belebonyolódott a migráció és a jobbik-probléma csapdáiba.

A 20. század világháborús tragédiái és a rendszerváltást megelőző diktatúrák váltakozása súlyosan traumatizálta a magyar társadalmat. A Tanácsköztársaság statáriális kivégzései, a Horthy-féle fehérterror vérengzései, a nyilasok által elkövetett szörnyűségek és a kommunisták rémtettei mind-mind komoly sebeket ejtettek a nemzet testén. Voltak, akik az életükkel fizettek, voltak, akik hosszú éveken át raboskodtak munkatáborokban, másutt családok évszázados értékei lettek egy pillanat alatt semmivé.

A múltról azonban a rendszerváltásig nem lehetett őszintén beszélni, sokan évtizedeken keresztül hallgattak. A rendszerváltást követően zavaros ideológiai időszak köszöntött hazánkra, az immáron szabad társadalom hamar két részre szakadt, a jobb- és baloldali politikai erők pedig hamar az antiszemita vagy kommunista címkéket kapták vice versa egymástól, sokszor nem is alaptalanul. A főáramhoz tartozó, túlélésre játszó politikusok igyekeztek mindig kellő távolságtartással kezelni a kérdést – évtizedek távlatából kijelenthető, hogy a legtöbben egyszerűen kerülték a témát.

Az elmaradt Bush-találkozó legendája

Erős ideológiai kohézió (és azonosítható ellenségkép) nélkül lehetetlen összetartani az egyes pártok politikai bázisát. A rendszerváltás utáni két évtizedben gyakran előfordult a balliberális médiában, hogy összemosták a nacionalizmust a kirekesztéssel, sőt a nácizmussal, és a nemzeti érzelmű embereket ex cathedra leantiszemitázták. Kétségtelen tény, hogy a kilencvenes évek elejének politikai vitáiban a nemzeti érzelmeket sok esetben szélsőséges és antiszemita erők sajátították ki. Ennek következtében tabuvá vált a magyarság eredetéről történelmi vitákat folytatni, mint ahogy a Trianon okozta valós fájdalmakat sem illett baloldali körökben felemlegetni, mert az ember rögtön megkapta a náci bélyeget.

A MIÉP 1998-as parlamentbe jutása alkalmat adott a frissen hatalomra került jobbközép kormány ellefeleinek, hogy összemossák az Orbán-kabinetet a szélsőjobboldali ellenzéki párttal. A törekvés nem volt eredménytelen. Ma már nehezen hihető, de Orbán Viktor amerikai kapcsolatai kifejezetten biztatóan alakultak a Clinton-adminisztráció idején. 1998-as kormányra kerülése után a fiatal miniszterelnököt az atlantista európai vezetők új generációjának reménységeként fogadták Washingtonban. Ehhez képest meglepő módon az első Orbán-kormány a jobboldali Bush-adminisztrációval kezdettől képtelen volt megtalálni a közös hangot. 2001 őszén ismét a MIÉP okozott fejfájást Orbán Viktor első kormányának: az amerikai-magyar kapcsolatok rendszerváltás utáni első mélypontjaként Orbán Viktort amerikai látogatása során Bush elnök nem fogadta a Fehér Házban, miután Csurka István 2001. szeptemberében az Egyesült Államokat tette felelőssé a New York-i és washingtoni terrortámadásokért. Az amerikai kormányzat kevesellte Martonyi János külügyminiszter elhatárolódását a MIÉP-elnök kijelentéseitől.

A Fidesz politikusai ezt az időszakot úgy élték meg, hogy a nyugati sajtóorgánumok magyarországi tudósítói jórészt a balliberális oldalhoz köthető újságírók voltak, akik a saját szájízük szerint tájékoztatták a világ polgárait a hazánkban zajló eseményekről, időnként heves antiszemitizmust vizionálva hazánkba, miközben Orbán Viktor már első ciklusa alatt pozitívan beszélt a zsidóságról, mondván, hogy nagy tisztelettel várja mindazokat, akik hazánkkal szeretnének kölcsönös tiszteleten alapuló szövetséget kötni, ám nagyon kevesen vették a fáradságot, hogy egyáltalán megismerjék a jobboldal álláspontját a témában. Tény, hogy a Fidesz-bázis bővülésének időszakában kevéssé látszott kontúrosnak a mérsékelt és radikális jobboldal szavazótábora közötti határ, és a Fidesz 2002-ben mindent megtett azért, hogy elhódítsa a MIÉP szavazótáborát. Ám azt legmegveszekedettebb ellenségei sem állíthatják, hogy a Fidesz legfelső vezetése, élén Orbán Viktorral, akár ebben az időszakban is antiszemita lett volna.

Tudatosan kerülték az antiszemitizmus látszatát is

Gyurcsány Ferenc 2006 őszén kiszivárgott balatonőszödi beszédét követően szélsőséges zavargások kezdődtek Budapest utcáin. Ezen időszakban egy új, a MIÉP-hez képest jóval hatékonyabb és agresszívabb szélsőjobboldali mozgalom volt születőben, amely később a Jobbik táborába integrálódott. A Fidesznek ebben az időben történelmi lehetősége kínálkozott tehát, hogy elfoglalja a centrális erőteret, melynek lényege, hogy a jobboldali néppárt áll középen, tőlük jobbra az ebben az időszakban valóban náci szólamokat hangoztató Jobbik, balra pedig a „nemzetellenes” balliberális oldal. Ebben a politikai felállásban pedig a napnál is világosabbá vált, hogy az antiszemitizmusnak még a látszatát is kerülni kell, hiszen egy-egy rosszul sikerült félmondat hónapokra elegendő muníciót ad a politikai ellenfeleknek. Márpedig a Fidesz az őszödi beszédet követően tudatosan készült a 2010-es választási győzelemre. A helyi fideszes önkormányzatok vezetői éppen ezért igyekeztek jó kapcsolatot ápolni a vidéki városok zsidóságával, részt vettek a holokauszt-megemlékezéseken, és erőteljes beszédeket mondtak, melyekben elítélték az antiszemitizmust.

Egy nemrég készült felmérés szerint a magyarországi zsidóság elsősorban a baloldali pártokkal szimpatizál, miközben a Fidesz támogatottsága körükben mindössze 1 százalék. A Fidesz ennek ellenére kínosan ügyel arra, hogy jó kapcsolatot ápoljon a zsidó vezetőkkel, és ne érje őket az antiszemitizmus vádja. Benjamin Netanjahuval, Izrael miniszterelnökével ráadásul a közös tanácsadókon keresztül kiváló kapcsolata van a Fidesznek – tavaly az izraeli miniszterelnök látogatott hazánkba, néhány héttel ezelőtt pedig Orbán Viktor látogatott a Szentföldre.

Benjamin Netanjahu megvédi a kormányt

Mint láttuk, a Fideszt korábban számos kritika érte, amiért kritikusai szerint nem tartott kellő távolságot a szélsőjobboldaltól. Ám tény, hogy a Jobbik és az amtiszemitizmus nagy előretörése nem a Fidesz, hanem az MSZP-SZDSZ kormányzásához, konkrétan a 2006-2010 közötti ciklushoz köthető. A Jobbik néppártosodási próbálkozását követően a magát radikálisnak mondó párt visszavett a zsidózásból.

A 2018-as választási kampányban a Fidesz újra megkapta az antiszemita jelzőt, méghozzá a Soros György-féle plakátok miatt, ám a segítség nem várt helyről érkezett. Benjamin Netanjahu ugyanis kiállt a magyar kormány mellett, kijelentve, hogy Izraelben is komoly kritikával figyelik Soros György munkásságát – az antiszemita lufi így egy pillanat alatt kipukkadt.

Miközben a jobboldal igyekszik konszolidálni a helyzetét a zsidósággal és Izraellel, a balliberális oldalon elképesztő folyamatok zajlanak. Világszerte elterjedt, hogy a korábban nácinak bélyegzett szélsőjobboldali pártok (melyek sok esetben valóban azok voltak) egyfajta fordulatot vettek, és sokkal inkább az iszlám és a migráció veszélyeire hívták fel a figyelmet. Ezzel párhuzamosan a nyíltan bevándorlás- és iszlámpárti baloldal folyamatosan hangoztatja anticionista retorikáját. A CEU-n három évvel ezelőtt előadást tarthatott az Izrael elpusztítását propagáló Massad professzor (Akadémiai intifáda a CEU-n Hetek, 2015. június 5.), ami érdekes módon nem váltott ki általános felzúdulást a baloldali értelmiség körében. És akkor még nem is beszéltünk azokról a hangokról, amelyek a 2018-as választás kampányában a baloldal és a Jobbik együttműködését szorgalmazták.

Olvasson tovább: