Kereső toggle

Nehezen születő szövetség

A magyar-izraeli viszony története

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Hogyan lett Izrael barátjából annak ellensége a kommunista Magyarország? És milyen fordulatok vezettek a két ország szövetségessé válásáig a szovjet tömb összeomlása után?

Történelmi látogatásra érkezett Magyarországra Izrael miniszterelnöke 2017. július 18-án. Benjamin Netanjahu személyében első ízben látogatott Budapestre hivatalban lévő izraeli miniszterelnök; ráadásul Orbán Viktor magyar miniszterelnök a kétoldalú tárgyalás mellett összehozta a visegrádi négyek és Izrael kormányfőinek találkozóját is.

A látogatás körülményei jelezték a magyar–izraeli viszony bonyolultságát: a jeruzsálemi külügyminisztérium néhány nappal a vizit előtt utasította vissza, hogy Magyarország kormányának Soros-ellenes plakátkampánya antiszemita lenne. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a magyar és izraeli kapcsolatok javulását részben a közös ellenségként meghatározott Soros-birodalommal szembeni hasonló érzelmek is elősegítik: a DC Leaks-iratokból 2016-ban kiderült, hogy a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítványok dollármilliókat áldoztak az Izraelt a nemzetközi közösség előtt delegitimálni igyekvő, a zsidó államot háborús bűnökkel, illetve apartheidpolitikával megvádoló NGO-k támogatására.

Hosszú volt azonban az út odáig, amíg Netanjahu Budapesten, majd idén júliusban Orbán Viktor Jeruzsálemben folytatott – az előzmények fényében feltűnően szívélyes hangú – tárgyalásokat.

Magyarország mint a Szovjetunió foglya

A magyar állam tevékeny részvétele a holokausztban kezdettől megterhelte Magyarország és a frissen megalakult Izrael Állam kapcsolatát – érthető módon, hiszen a frissen létrejött zsidó államban rengeteg, Európából érkezett holokauszttúlélő talált otthonra. Ám az 1948 utáni első években a két ország viszonyát nem ez, és nem is a szovjet tömbben időről időre ismétlődő, anticionista kampányoknak nevezett antiszemita gyűlölethullámok határozták meg. A sztálini Szovjetunió ugyanis az ENSZ közgyűlésének 1947. novemberi ülésén, „a brit imperializmus reakciós cinkosainak” tartott arab monarchiák gyengítése érdekében még támogatta a független zsidó állam megalakulását. Az ekkor már az önállóság legkisebb jelét sem mutató magyar diplomácia ennek megfelelően egy héttel annak megalakulása után, 1948. május 21-én elismerte Izrael Államot.

Amint arról a Hetekben 2000, májusában már írtunk, Izraelnek a zsidó állam budapesti képviseletével is megbízott prágai nagykövete, Ehud Avriel 1949. január 31-én adta át megbízólevelét Szakasits Árpád köztársasági elnöknek; a legmagasabb, Budapesten szolgálatot teljesítő izraeli diplomata pedig Péterfi Endre főkonzul lett. Az 1948/49-ben bekövetkezett szovjet-jugoszláv szakításig Magyarország tel-avivi képviseletét a jugoszláv nagykövetség látta el, majd Magyarország 1950 májusában nyitotta meg saját nagykövetségét. (Hullámzó barátság. Hetek, 2000. május 13.)

Ám a sztálini Szovjetunióban kezdődő újabb „anticionista” tisztogatás, a Kremlhez tartozó kórház orvosainak letartóztatása törvényszerűen a magyar külpolitika Izrael-ellenes fordulatához vezetett. Itthon – szolgaian másolva az előkészületben lévő orvospert – „cionista kémpert” tervezett a Rákosi-féle Központi Vezetőség; a per fővádlottja Péter Gábor egykori ÁVH-vezető lett volna, ám erre a perre végül Sztálin halála és a moszkvai antiszemita kampány leállítása miatt végül nem került sor (ahogy a moszkvai orvosperre sem). Ám a magyar forradalommal egy időben Izrael és Egyiptom között kirobbant szuezi konfliktus után az ötvenes évek végére fagyossá vált a magyar-izraeli viszony.

Ahogy a Hetek már idézett, 18 évvel ezelőtti cikkéből kiderül: a két ország közötti viszony 1959-ben valamelyest javult, miután az ENSZ közgyűlésén találkozott egymással Sík Endre és Golda Meir külügyminiszter, közel egy évtizedre stabilizálva a kétoldalú kapcsolatokat, amelyek az 1967-es hatnapos háborút követően szakadtak meg teljesen. Ezt Zádor Tibor egykori külügyminisztériumi főosztályvezető egy, a két ország kapcsolatairól szóló dokumentumfilmben annak tulajdonította, hogy a Szovjetuniót és csatlósait sokkolta a keleti tömb közel-keleti politikájának látványos kudarca, vagyis a sajátos arab szocializmust követő szíriai és egyiptomi rezsim katonai veresége.

A magyar diplomácia természetesen ezúttal is szolgaian követte a moszkvai irányvonalat – csakúgy, mint a zsidó állam elismerésekor, majd az ötvenes évek „anticionista kampányai” idején, és június közepén megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel.

Olvadás

Ekkortól egészen a gorbacsovi reformidőszakig gyakorlatilag nem létezett diplomáciai viszony Magyarország és Izrael között, majd a Szovjetunióban 1985-ben megkezdődött változások nyomán 1987-ben előbb Bécsben, majd Bernben találkozott egymással a két külügyminisztérium küldöttsége, és megállapodtak arról, hogy bár nagyköveti szinten még nem állnak helyre a diplomáciai kapcsolatok, de képviseleti irodát nyitnak egymás fővárosában (a kapcsolatfelvétel történetéről a Hetek már idézett cikkében olvashatnak) – ezek végül 1988 tavaszán nyíltak meg. Másfél évvel később Budapesten találkozott egymással Mose Arensz izraeli és Horn Gyula magyar külügyminiszter, és ekkor emelték nagyköveti szintűre a két ország diplomáciai kapcsolatait.

A rendszerváltás pillanatára tehát az izraeli–magyar diplomáciai kapcsolatok helyreálltak, de innen még hosszú út vezetett odáig, hogy a két ország szövetségesként tekintsen egymásra. Bár Magyarországon sem jobb-, sem baloldali kormányok idején nem lett uralkodó irányzat az antiszemitizmus, kétségtelen, hogy az első ciklus kormánypártján belüli belharcok és az akkori kormánypárt alelnökének emlékezetes, párizsi, New York-i és tel-avivi összekötőket emlegető tanulmánya, majd közel 10 évvel később a szeptember 11-i támadásokat akkor már ellenzékből mentegető MIÉP parlamenti jelenléte megterhelte a viszonyt a két ország kormányai között.

Egy szövetség kezdete

A két ország közötti viszony látványos javulásának közvetlen előzménye a magyar és az izraeli jobboldal közötti váratlan közeledés volt, amely 2005-ben indult meg. Ekkor Budapesten járt Szilvan Salom izraeli külügyminiszter, aki az akkor ellenzéki Orbán Viktorral is találkozott. A Fidesz elnöke ekkor nem kevesebbet mondott vendégének, mint hogy a Fidesz számára „természetes ideológiai partner” a Likud, amely épp abban az évben esett át története legsúlyosabb válságán a gázai kivonulás és Ariel Saron miniszterelnök pártból való távozása miatt.

Orbán Viktort kijelentéséért útszéli hangon támadta az ekkoriban még marginális, parlamenten kívüli pártként jegyzett Jobbik és az azt megelőző évben elindult kuruc.info, de a Likud és a Fidesz vezetői közötti kapcsolatok szemmel láthatóan tovább mélyültek a következő évtizedben.

Ebben a közeledésben komoly szerepe volt a legendás kampánytanácsadónak, Arthur Finkelsteinnek, akinek – mint arról a róla megemlékező cikkünkben részletesen írtunk – a szabad világ elsősorban Reagan elnökségét köszönheti, de a mából visszatekintve legalább ekkora hatású fejlemény volt, hogy 1996-ban az ő irányításával került kormányra Izraelben a Benjamin Netanjahu vezette Likud. Finkelsteinnek abban is döntő szerepe volt, hogy a Likud élére 2005-ben visszatérő Netanjahu szorosabbra fűzte pártja és a tőle jobbra álló politikai erők kapcsolatát, egy új jobboldalt hozva létre Izraelben, amely 2009 után stabilitást hozott a kormányválságok és palesztin terrorhullám sújtotta zsidó állam számára. Mint az közismert: hasonlóan nagy hatással volt Finkelstein a magyar politikára, amelybe – mint arról évekkel később az Index, majd a Magyar Narancs is beszámolt – 2008-ban lépett be, így a Fidesz már az ő tanácsait is felhasználva érte el a 2010-es és a 2014-es kétharmados győzelmeit, és alakította ki a „centrális erőteret”.

Finkelstein szinte azonos receptet ajánlott két, hasonló problémával küzdő jobboldali pártnak: mind a 2009 előtti Likud, mind a 2010 előtti Fidesz saját politikai oldaluk megosztottságától és az őket ért szélsőjobboldali kihívástól szenvedett – és a mindkét országban sikerrel alkalmazott recept a teljes jobboldalt lefedő, a szélsőségeseknek levegőt nem hagyó, és ennek érdekében jobbra tolódó kormánypárt és a hagyományos jobboldal kezelhető erőinek stratégiai szövetsége lett. Néhány évvel később a migrációs krízis és a Soros-féle NGO-k problémája tovább erősítette az immár kormányzati szintre emelt együttműködést.

(Az idézett, korábbi Hetek-cikkek szerzői: Lukács András, Fülöp Ottilia és Gavra Gábor.)

Olvasson tovább: