Kereső toggle

Hatalmi harcok – Technokraták vs. „populisták”

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A politikai elit legitimitása egyre gyengébb a választók körében, és ezért a mainstream média olyan, „populistának” bélyegzett politikusokat tesz felelőssé mint Donald Trump, Geert Wilders, Marine Le Pen vagy Orbán Viktor.

Bár a magyar közélet még mindig a jobb- és bal tengely mentén mozog, az 1980-as évektől Európa-szerte csökken a két oldal közötti különbség, egyre kevesebbet mutatnak a tényleges egyéni politikai preferenciáról (gondoljunk csak arra, hogy a német kereszténydemokraták többsége lazán megszavazta a melegházasságot a Bundestagban). Egyre többen igyekeznek új dimenziókba helyezni a jelenleg működő demokratikus politikai rendszereket. Ami állandó, hogy itt is új ellentétpárokban gondolkoznak, például globalista–szuverenitás pártiak, technokraták–populisták, liberális–illiberális stb.

Ezen új rendszerek közül az egyik legdivatosabb napjainkban a populizmus-vita, amelyet a politikatudósok nagy része a balliberális sajtónál sokkal árnyaltabban közelít meg.

A szakma szerint a nyugati világ polgárai egyre távolabb érzik magukat saját kormányaiktól, legyenek azok akár konzervatív, akár liberális beállítottságúak. Annak ellenére, hogy jelenlegi európai berendezkedésünk történeti gyökerei a második világháborúig nyúlnak vissza, már a 21. század elején felmerült a rendszer kifulladása, mivel nélkülözi azokat az intellektuális és kulturális tartalékokat, amelyekkel képes lenne a megújulásra.

Technokrácia

Azt látjuk, hogy a választók egyre nagyobb tömegekben ábrándulnak ki a hagyományos politikai elitből, és támogatnak a mainstreammel szembemenő, „populistának” címkézett politikusokat. Ennek egyik okaként a technokráciát jelölik meg, ahol az ideológiai és politikai elveket felváltotta a „szakértők” kormányzása (a döntéseket nem politikai, hanem tudományos-szakmai alapon hozzák meg).

Ez a politikai berendezkedés sokáig csak elméleti szinten létezett, míg vegytiszta formában létre nem jött az Európai Unió intézményeiben. Az elittel való szembenállás hazánkban leginkább a Brüsszellel szembeni bizalmatlanságban érhető tetten.

A technokrácia egyik legnagyobb problémája, hogy önmagán kívülről próbálja igazolni cselekedeteit, ehhez pedig a jobboldal piacgazdaságról vallott eszméit, míg balról az identitást használja fel. Hosszú távú életképességéhez szükséges, hogy a közélet depolitizált legyen, a polgárok többsége pedig passzív. A technokrata kormányzás nem képes lelkesíteni és megmozdulásra késztetni a szavazókat, cserébe a legmagasabb szakértelmen alapuló döntéshozatalt ígéri. Ám a politika évszázadok óta nem az észre, hanem a szívre gyakorolt hatással tud célt érni, azaz kormányzati hatalmat szerezni. Ezért lett elege a népnek szakértő és egyetlen alkalmas alternatívának tartott vezetőiből napjainkra.

A politikai elit viszont nem így látja: szerintük az embereket már nem érdekli az igazság (az ő igazságuk valószínűleg nem is), és a választói elutasításért nem önmagukat, hanem a populizmust okolják. De mi is ez a sokak által veszedelmesnek tartott populizmus?

A populizmus mint mumus

A populizmus szó szerinti fordítása annyit tesz, mint népszerűség. A populista politikus a nép többségi akaratával összhangban cselekszik, ezért akár kivitelezhetetlen dolgokat sem rest megígérni.

A populizmus-vita nulladik pontja, hogy egyáltalán ideológiáról van-e szó vagy valami másról. Bár a kifejezés végén található „izmus” ideológiát sejtet, Paris Aslanidis politikatudós szerint nem az, mivel nem ad átfogó képet politikáról és társadalomról, mint akár a konzervativizmus, liberalizmus vagy marxizmus. Szerinte sokkal inkább tükröz egy szemléletmódot, amit a felmerült problémák megoldására lehet alkalmazni.

Merőben más állásponton van Federico Finchelstein, aki a dél-amerikai populizmust kutatta elsősorban.

Ő ideológiának tartja az irányzatot, amely folyamatosan a népszuverenitást használja hivatkozási alapként, hatalmon viszont már a politikai részvétel minimalizálására törekszik.

A közhiedelemmel szemben a populizmus rendkívül sokszínű, teljesen más formában van jelen Európában vagy az Egyesült Államokban, mint mondjuk Dél-Amerikában (az itteni formáját szokás baloldali populizmusnak nevezni). Az egyetlen közös pont az elittel szembeni elégedetlenség, az erre adott válaszok viszont rendkívül változatosak.

Paul Taggart, a Sussexi Egyetem politikatudományok professzora vizsgálata során arra jutott, hogy populizmus minden, ami a „népszuverenitást helyezi előtérbe az intézményi szuverenitással szemben, illetve ami hajlamos kritikusan fellépni az emberi jogok intézményesített eszméjével és általában az intézményekkel szemben”.

Populizmus és demokrácia

Az egyik legnagyobb kelet-európai gondolkodó, a bolgár Ivan Krastev szerint a „populizmus antiliberális, de nem antidemokratikus”. A Kelet-Közép Európában tapasztalható politikai átalakulás (a lengyeleket és a magyarokat hozza fel példaként) nem demokratikus krízis a szerző szerint, hanem egy átmeneti időszak, a „demokratizálódás” folyamata. Úgy véli, hogy a modern populista mozgalmak nem járhatnak diktatúra kialakulásával, mivel mindig választási legitimációhoz kötik saját létüket és cselekedeteiket. Krastev a 21. századi populizmust ezért nem a ‘20-as, ’30-as évek mozgalmaival, hanem a ‘68-as diáklázadásokkal állítja egyrészt párhuzamba, másrészt ellentétbe. A második világháború utáni, már jóléti demokráciában felnövő fiatalok akkor is demokratikus reformot akartak, holott ők már jogállamban szocializálódtak. A diák-tüntetésekben részt vevő Gilles Lipovetsky szociológus jellemzése szerint az időszak „egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit”. A felelős polgárokká szelídült lázadók (nem mellékes, hogy a 68-as generáció adja a mostani nyugati elit nagy részét), „másokért” éreztek elsődlegesen felelősséget. A jelen populistái a globális szolidaritás helyett a nemzeti kivételezésre és saját közösségük védelmére helyezik a hangsúlyt. Krastev szerint az a populizmusnak bélyegzett jelenség, amit most látunk a keleti blokkban, egyenesen a ‘68-as generáció politikai elitjének értékei és szimbólumai elleni lázadással is leírható.

Olvasson tovább: