Kereső toggle

Korszakalkotók

Kiktől tanulta Orbán a politikát?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Tisza Kálmán, Bethlen István, Orbán Viktor. E három személyben miniszterelnöki pozíciójukon kívül közös a hatalmon töltött idő hossza. Korszakalkotó jelentőségük elvitathatatlan, hatalommegtartási eszközeiket viszont saját korukban és a jelenben is számos kritika érte, éri.

Mióta Magyarországon létezik felelős kormányzat és miniszterelnöki pozíció (még az egypárti időszakokat is beleértve), Tisza Kálmán volt egyhuzamban a legtovább miniszterelnök: 1875-től 1890-ig, azaz tizenöt évig vezette az országot. Őt követi (ha figyelmen kívül hagyjuk az egypárti diktatúra körülményei között 1975 és 1987 között miniszterelnökösködő Lázár Györgyöt) Bethlen István a maga 10 évével, 1921-től 1931-ig. Amennyiben Orbán kitölti (és ilyen erős parlamenti hátszéllel ez nem kérdéses) mostani ciklusát, a dobogó második helyére kerül a folyamatos 12 évével.

Korszakalkotók klubja

Mindhárom politikus megítélése ellentmondásos a magyar közéletben. Egy biztos: mind Tisza Kálmánnak, mind Bethlen Istvánnak volt

saját receptje a hatalom megtartására és stabilizálására. Tisza Kálmánról Gratz Gusztáv 20. századi történetíró és politikus úgy nyilatkozott, hogy „érdemeit vízbe írták, hibáit kőbe vésték”.

Tisza karrierjét Orbán Viktorhoz hasonlóan – saját korában radikálisnak számító – liberális elveket valló ellenzéki politikusként kezdte. Viszont már korán egyértelművé vált, hogy ennyivel nem éri be, mindenképp hatalomra szeretne kerülni. Ezért környezetében nem okozott meglepetést, amikor létrehozta saját Balközép Pártja és a széthulló Deák-párt fúziójával a Szabadelvű Pártot, majd az ellenzékiként hevesen támadott dualizmus rendszerének leghosszabb ideig hatalomban lévő miniszterelnöke lett. Hosszú kormányzását pártja frakciói és a bécsi vezetés közt egyensúlyozva biztosította.

Frakciófegyelem

Tisza pártjának tagjaitól, különösen képviselőitől fegyelmet és engedelmességet követelt (egyfelé szavazás). Kiépített egy személyétől függő politikusi és hivatalnoki réteget (akiket akkoriban „mamelukoknak” hívtak). Hűségükért cserébe mamelukjai állami intézmények élén vezetői pozíciókat kaphattak. Ha kellett, fenyegetésekkel, emberi és közéleti gyengeségeik, mulasztásaik számontartásával, zsarolással tartotta őket kézben. Egy anekdota szerint egyszer egy parlamenti klubban, tarokkozás közben Tisza odaszólt egy főispánnak, hogy valamit el kellene intézni, mire a főispán azt válaszolta: nem tudja, sikerülni fog-e. Tisza erre felnézett a kártya mögül és azt mondta: „A »nem tudom« egy nagyon népes emberfajta, de egyik tagja sem való főispánnak.” A szilárd kormányzás biztosításában segítette az Európa-szerte kibontakozó ipari forradalom és a magyar gazdaság ennek köszönhető, példátlan fellendülése, saját kiemelkedő stratégiai képessége, sajátos vezetői stílusa, valamint szónoki képessége. Bírálói többször a szemére vetették, hogy bár híres a rend és fegyelem elvárásáról, mégis sok esetben elnézte emberei kisebb-nagyobb hatalommal való visszaéléseit.

Gerő András történész szerint Tisza és Orbán is tudja, miről szól a hatalom. „A hatalom, ahogy egyébként egy ellenzéki mondta, arra való, hogy cselekedjünk, és nem arra, hogy beszéljünk. Tisza pontosan tudta, hogy az ellenzéknek az a dolga, hogy beszéljen, neki pedig, hogy cselekedjen” – nyilatkozta a Mandinernek adott interjújában a történész.

Tisza emellett kiváló érzékkel ismerte fel az alkalmas embereket a különböző vezetői pozíciókba. Így kapta meg Trefort Ágoston a kultuszminiszteri, Baross Gábor a közlekedési, Wekerle Sándor (később Magyarország első polgári származású miniszterelnöke) a pénzügyminiszteri tárcát.

Belpolitikájában a fokozatos centralizáció híve volt, de szorgalmazta a korszerű ipartörvények, a cselédtörvény s a liberális jellegű büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex elfogadását. Korszaka az igazgatás kiépülésének és a nyugodt, kapitalista gazdaságfejlődésnek az időszaka volt.

Miniszterelnöksége alatt szervezték meg az adók adminisztrációját és a számvevőszéket, ekkor vezették be Trefort Ágoston iskolatörvényeit. A megyerendszer azonban nem alakult át modern közigazgatási szervezetté, ide áramlott a tönkrement közép- és kisbirtokos nemesség, amelyből később a dzsentriréteg kialakult. Tisza nemzetiségi politikáját a magyarosítási törekvések és a nem magyar ajkúak részleges jogfosztottsága (a választójog és az anyanyelvi oktatás korlátozása) jellemezte. A városokban a soha nem látott ütemű gazdasági fejlődés következtében növekedett az életszínvonal, a kistelepüléseken és falvakban azonban a helyzet változatlan maradt.

A Társadalom konzerválása

A maguk korának definíciói szerint főként Tisza Kálmán, de Bethlen István is konzervatív liberális politikusnak számítottak, egyek viszont biztosan nem voltak: demokraták. (Az első világháború előtt a magyarországi felnőtt népesség mindössze 6 százaléka szavazhatott az országgyűlési választásokon. Ez az arány a két világháború között 40 százalékig ugrott fel, majd 30 százalék alá csökkent, és ennél is kevesebben szavazhattak titkosan. Teljesen titkos választójog alapján először 1939-ben választott Magyarország – ez volt a Nyilaskeresztes Párt történelmi sikerét hozó voksolás.)

Az első világháború után Bethlen István miniszterelnökként nem kisebb feladatot kapott, mint a Horthy kormányzóságával létrejött rendszer és a politikai élet stabilizációját, a szélsőséges pártok visszaszorítását, valamint a trianoni békével megroppantott magyar gazdaság talpra állítását.

Bethlen ezek véghezviteléhez szilárd világnézeti alapokon állt, a konzervatív liberalizmusén. Ez a sajátos felfogás nem a 19. század közepén zajló polgári átalakulást és a korszakban uralkodó liberális ideológiát vetette el, pont hogy konzerválni akarta ezt a helyzetet – a fölbirtokosok érdekeinek figyelembevételével.

Erre tett törekvései leginkább a választójoghoz való viszonyában érhető tetten. Már Tiszánál is jelentkezett a parlamenti választásokon a különféle választási „fogások” (nyílt szavazás, etetés, itatás, a választói névjegyzékek meghamisítása, fegyveres erő) alkalmazása. Bethlen azt vallotta, hogy a választójog széleskörű kiterjesztése romba döntené az országot. Szilárd meggyőződéssel állította, hogy a tömegdemokrácia sehová sem vezet, egy ország csak akkor fejlődhet, haladhat előre minden téren, ha az „irányított demokrácia” valósul meg. A miniszterelnök politikai elvei szerint a tömegek szélsőségekbe viszik az országot, és a Nyugaton divatos liberalizmus kártékony lehet a magyar politikai életben.

Még egy 1910-es beszédében mondta, hogy az igazi nemzeti politikával szembemegy az általános választójog bevezetése, hiszen ezzel a „tömegek uralma” valósulna meg. „Csak az lehet az ország érdeke, hogy az az elem, amely a múltban is ez országban a kultúrai felsőbbségnél, anyagi erejénél és politikai iskolázottságánál fogva mindig a haladás barátja volt, megtartsa jövőben is azt a supremácziát és hegemóniát, mely mindenkor a nemzet összes polgárainak javára vált.”

Az 1920-as évek közepén a kormány kénytelen volt a korábbi 6 százalékos választásra jogosult réteg létszámát bővíteni. Bethlenék úgy oldották meg a választásra jogosultak számának „kellemetlen” növekedését, hogy Budapesten kívül mindenhol nyílt választásokat tartottak, ahol a kormánypárt emberei „segítették” a választókat a helyes döntésben. Levéltári iratokból ismert ebből az időszakból Gömbös Gyula (aki ekkor szélsőjobboldali ellenzéki politikus) 1925-ös hatvani időközi választásról szóló, Bethlennek címzett levele, melyben helyteleníti a választáson alkalmazott hatósági terrort. „Kedves István! Te tudod a legjobban, hogy az erő alkalmazása nekem is stílusom, ebben az esetben olyan elhibázottnak tartom, hogy kénytelen vagyok tégedet újból háborgatni.” Olyan visszaélésekre hívja fel Gömbös Bethlen figyelmét, minthogy a „templomból kijövő Lendvay Istvánnak a csendőr az anyja istenét szidta”, vagy hogy a csendőrség őt személyesen is megakadályozta a választókkal való kommunikációban.

Anyagi jólét = társadalmi béke

Bethlen, bár hatalma biztosítottnak látszott, kénytelen volt idővel újragondolni politikáját. Látta, hogy az orosz arisztokráciát hogyan sodorta el előbb az 1917-es februári forradalom, majd a zűrzavarból kiemelkedő bolsevikok puccsa. Ezért olyan gazdasági-szociális intézkedéseket vezetett be, amelyekből a társadalom alsóbb rétegei is profitáltak. A helyzetet megkönnyítette, hogy 1925-től a magyar gazdaság fellendülőben volt.

Szociálpolitikai intézkedéseivel (mérsékelt földreform, házhelyek juttatása és családi házak építését elősegítő intézkedések) a húszas évek végére jelentős eredményeket ért el. Egyik legnagyobb kritikusa, Madarassy Beck Gyula szerint ekkor „tényleg Bethlen-párti volt az országnak igen tekintélyes többsége”, továbbá szerinte ebben az időben egy „titkos és széles körű választás is Bethlen Istvánnak biztosított volna majoritást a parlamentben”. Bethlen rájött arra, hogy anyagi jólét idején a társadalmi feszültségek is tompábban jelennek meg.

Bethlen később is rendkívül szükségesnek tartotta a fejlesztést, ezen belül is az ipar elsőbbségét vallotta, korábbi agrárprotekcionista nézeteivel szemben. Ebben látta ugyanis a nagyarányú mezőgazdasági munkanélküliségből való kiutat, ráadásul úgy, hogy a földbirtokviszonyok is fenntarthatóak lettek volna az akkori struktúrában. A szélsőjobb szerint az ipar és nagytőke támogatása egyet jelentett a zsidóság támogatásával, ezért Bethlent a nemzeti érdekek elárulásával és a „zsidó plutokrata” érdekek kiszolgálásával vádolták (nem mellékes tény, hogy Bethlen kormányzása alatt helyezték hatályon kívül a numerus clausust, az első Teleki-kormány idején elfogadott „nulladik zsidótörvényt”).

Tisza, Bethlen és a sajtó

Tisza Kálmán politikai karrierjének elején hevesen ragaszkodott a ’48-as forradalom követeléseihez, amelyek része volt a sajtószabadság igénye is. Miniszterelnökként is tiszteletben tartotta a szólásszabadságot. Egyedül a király és az uralkodócsalád tagjai ellen agitáló lapokat tiltották be. Saját személyével kapcsolatban elég magas volt a tűrési küszöbe. Verhovay Gyula a Vékony hártya című cikkében jellemezte Tisza miniszterelnökségét, amit úgy kezdett, hogy a miniszterelnököt egy vékony hártya tartja a hatalomban: „a bőr a pofáján”.

Bethlen korában is számos napi- és hetilap működött, de létezett a cenzúra intézménye és a sajtótermékek listázására is volt példa. Bethlen titkos iratai között szereplő, a csendőrség felügyelőjének egy, a belügyminiszternek címzett leveléből elég világos képet kaphatunk a kormányzat és a független sajtó viszonyáról. „A nemzeti keresztény érzés megrontásának fő tényezője a destruktív irányú sajtónak mérgező hatása az egyes emberekre és így végeredményben a társadalomra” – írja a felügyelő. A levél fő célja a csendőrség védelme, nehogy a „legénység egy új megmételyezésnek legyen kitéve és ferde politikai nézeteket szívjon magába”. Éppen ezért a felügyelő szükségesnek tartotta egy miniszteri szinten ellenőrzött sajtólista kiadását, amelyen szereplő lapokat bátran olvashatják a legények, felszabadulva a „szennyes sajtó félrevezető erejétől”. A listát destruktivitás alapján megszámozták, első helyen szerepelt Az Est című napilap, melynek indokolásánál csak a lap alapítójának, Miklós Andornak neve volt feltüntetve. A Népszavánál az „Ismerjük. Veszedelmes.” jelző olvasható, a 8 Órai Újság például csak „féldestruktív, szabadkőműves érdekeltségű” volt. A Pesti Hírlapról az került rögzítésre, hogy „eléggé objektív, de végeredményben zsidó”.

Az érem másik oldala, amit a listán szereplő lapok nagy száma is mutat, hogy Bethlen nem korlátozta a sajtószabadságot, klasszikus értelemben legalábbis. Rengeteg sajtótermék volt a piacon, kormánypárti kevesebb, mint ellenzéki, utóbbiakban rendre lehetett támadni a hatalmon lévők politikáját.

Magyar utas megoldás

Közös pont a három politikusban az erős magyar identitás alapján álló kormányzás, és a sajátos magyar ügy keresztülvitele a vezetési stílusukban.

Bethlen ezt egyenesen úgy mondta, hogy: „Én tehát az ezeréves magyar tradíció alapján állok, és nem kérek a nyaklónélküli nyugati demokratikus fejlődésből, de nem kérek semmiféle diktatúrából sem.” Orbán Viktor hasonló gondolatokat pedzegetett 2014 júliusában elmondott tusnádfürdői beszédében. Az államról való nyilvános beszéd liberális felfogását igyekezett megváltoztatni a konzervatív értékekre alapozott politikai téziseivel. Szerinte egy újfajta magyar államszerveződésre van szükség a liberális (nyugati) demokrácia korszaka után, az illiberális demokráciára. A miniszterelnök beszédében azt mondta, hogy az illiberális demokrácia gyakorlatba ültetése a kereszténység, a szabadság és az emberi jogok értékeit tiszteletben tartva, ismét versenyképessé teheti a magyar közösséget.

Nemzetmentők vagy megalkuvók?

Mind Tiszával, mind Bethlennel kapcsolatban felmerült a kortárs és későbbi kritikusok köreiben is, hogy elárulták saját elveiket és hazájukat.

Tény, hogy az ország előtt álló legfontosabb kérdésről, a Bécshez fűződő viszonyról Tisza Kálmán másképp vélekedett ellenzéki politikusként, mint kormányon. Támogatói szerint ez nem a Béccsel való megalkuvásról szólt, hanem az ország érdekeinek elsőbbségéről személyes preferenciájával szemben. Bírálói viszont úgy vélték, feláldozza a nemzet érdekeit Bécs oltárán, míg Bécs őt tartotta a legveszélyesebb magyarnak. Ilyen örökös feszültségben nem kis teljesítmény volt hatalmon maradni, főleg 15 éven át.

Az első világháború által minden tekintetben megtépázott országot Bethlennek tíz év alatt sikerült konszolidálnia, ugyanakkor ott van elitista gondolkozása, amivel tömegeket zárt el a népképviseletben való részvételtől.

Azonos személy vagy párt hosszabb kormányzati időszakának egyaránt megvannak a maga előnyei és hátrányai. Az egyik legnagyobb előny, hogy nemcsak terveik megkezdésére, hanem azok végrehajtására is lehetőségük van. Legnagyobb veszélye pedig az, hogy az emberek megunják őket. Tiszánál és Bethlennél is ez történt, bár az elégedetlenséget kiváltó okok nagyon eltérőek. Tiszával szemben

a Horvátország jogállása ügyében Bécstől elszenvedett veresége miatt amúgy is bizalmi válság alakult ki, de konkrét bukását a véderőtörvény leszavazása hozta. Hatalmas stratéga voltát jól mutatja távozásának megkomponálása – a korban szinte mindenki azt hitte, Tisza azért mondott le kormányfői pozíciójáról, mert a király nem engedélyezte az emigrációba vonult Kossuth Lajos magyar állampolgárságának meghosszabbítását (melyről amúgy eleve tudta, hogy veszett fejsze nyele). Ezt követően bejelentette lemondását – a tömeg a ’48-as nosztalgiával emlékezett rá.

Bethlen stabilizációs politikája sikeresnek mutatkozott – egészen addig, míg a nagy gazdasági világválság el nem söpörte az anyagi biztonságot. Ebből a taktikus politikus már nem tudott kimászni, és látva a növekvő társadalmi feszültséget és elégedetlenséget, lemondott vezetői tisztségéről.

Olvasson tovább: