Kereső toggle

Hajléktalanok és bérlakások

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Magyarországon harmincezer hajléktalan ember él, miközben 380 ezer lakás üresen áll. Támogatott bérlakás programmal jelentősen csökkenhetne az utcán élők száma, de adódik a kérdés is: kinek a felelőssége és a költsége megmenteni olyan embereket, akik saját hibájukból kerültek nehéz helyzetbe?

 

Meglepő, de a számok alapján úgy tűnik, az állam még nyerhetne is azon, ha a hajléknélküli embereket lakáshoz juttatná. Mielőtt azonban kifejtenénk a részleteket, ismerkedjünk meg az alapvető adatokkal.

Az első kérdés – hányan vannak? – mindjárt elbizonytalanít, ugyanis a hajléktalanok számát illetően nagyon nagy a szórás: egy idei felmérés szerint a magyarok úgy vélik, hogy hazánkban harmincezer hajléktalan él.

A 2011-es népszámlálás szerint a nem lakásban élő népesség túlnyomó többsége, 235 ezer fő intézeti lakó, a fedél nélküli hajléktalan emberek és a lakás fogalmába nem sorolható „lakott egyéb” lakóegységben élők száma pedig 17 ezer. Egy 2014-es adatfelvétel során országosan összesen 10 549 hajléktalant sikerült elérni. Az Országos Tisztifőorvosi Hivatal viszont alulbecsültnek véli a fenti adatokat, mivel az ellátást folyamatosan igénybe vevő hajléktalanok száma 2010-ben megközelítette a 30 ezret. Két évvel később a Magyar Faluegészségügyi Tudományos Társaság elnöke úgy becsülte, hogy nagyjából százezer ember került kapcsolatba az ellátórendszerrel.

V. Naszályi Márta, a Párbeszéd képviselője a napokban emelt szót a hajléktalanság visszaszorítása érdekében. A Hetek megkeresésére a politikus kifejtette: 10 ezer regisztrált hajléktalanról tudunk, de van további 20 ezer, akik „a rendszer radarja alatt” léteznek, erdőkben, sátrakban, kunyhókban, elhagyatott épületekben laknak, tömegszálláson vagy az utcán élnek fedél nélkül, és nem veszik igénybe az ellátórendszer szolgáltatásait. 

A Hajléktalanokért Közalapítvány által 2015-ben készített Hajléktalanügyi Teendők című tanulmány négy kategóriába sorolja a hajléktalanokat:

A. Legkiszolgáltatottabbak, akik súlyos egészségügyi, mentális problémákkal küzdenek, gyakori közöttük a fogyatékosság, szenvedélybetegség. Ez az a csoport, akit a társadalom tagjai leginkább látnak, és akivel a hajléktalan embereket általában azonosítják.

B. Csoportban, bandákban élők. Számukra az utcai életmód előnyt jelent a szabálykövető társadalmi beilleszkedéssel szemben, mivel életmódjukat – ha nagyon alacsony életszínvonalon is, de – saját maguk alakítják. Az utcai életformára rendezkedtek be, kéregetéssel, az utcai szolgálatok, illetve a hajléktalan ellátás által nyújtott egyéb segítség igénybevételével teremtik meg szűkös megélhetésüket.

C. Részben munkaképes, tartósan utcán élők, akiknek gyakorta munkájuk vagy egyéb forrásból származó jövedelmük is van, igyekeznek életüket valamilyen rendbe szervezni, a szállókat és egyéb szolgáltatásokat is gyakran igénybe veszik. Jól alkalmazkodnak az intézmények által megkövetelt rendhez, konfliktusokba ritkán kerülnek.

D. Frissen utcára kerülők, akik még nem alkalmazkodtak a hajléktalan életformához, és bár komoly krízishelyzetként élik meg a lakhatás elvesztését, bizonyos segítséggel vagy akár a nélkül is képesek lennének az önálló életvitel kialakítására.

A fenti négy csoporthoz tartozók számát nem ismerjük pontosan, ugyanakkor V. Naszályi Márta szerint van egy lényeges adat, ami ismert: a 30 ezer hajléktalan 70 százaléka képes lenne visszatérni a normális életbe, már csak azért is, mert ez a nagyjából 20 ezer ember jelenleg is „normális” életet él: bár nincs lakása – például hajléktalanszállón él –, van rendszeres munkája, van rendszeres jövedelme – munkabér vagy nyugdíj – és nem szenvedélybeteg. „Csak” szegény. Az utcán fel sem ismernénk őket, átlagosan öltözködnek, viselkednek. 

V. Naszályi szerint ha volna elegendő, a kis jövedelműek számára is megfizethető, szociális bérleti díjú lakás, akkor a hajléktalanellátás azokra koncentrálhatna, akiknek tényleg segíteni kell. Márpedig úgy tűnik, volna elég lakás, annál is inkább, mert a szakemberek szerint ma Magyarországon 380 ezer lakás áll üresen. Ha ennek csak a 10 százaléka állami vagy önkormányzati tulajdonú, már ez is elegendő lenne a hajléktalanság visszaszorítására.

„Hiába van azonban nagyon sok üres lakás, ezek nem rendeződnek egy, a kispénzű emberek számára is elérhető szektorba, és innentől kezdve már nem az a kérdés, hogy önhibájából vagy önhibáján kívül vált valaki hajléktalanná”, mondta a képviselő arra a kérdésre, hogy szerinte különbséget kell-e tenni az önhibájukból, illetve az önhibájukon kívül hajléktalanná vált emberek megsegítése során.  Tagadhatatlan, hogy sokan az alkoholizmus vagy összeférhetetlenségük miatt veszítették el a lakásukat, de ilyen problémák a társadalom módosabb rétegeiben is vannak, hiszen Magyarországon 600 ezer regisztrált alkoholista él, a válás pedig minden társadalmi csoportban jelen van. Ez tehát megint azt igazolja, hogy a hajléktalanság alapvető oka az, hogy egy bizonyos réteg számára nincs elérhető áron bérelhető lakás.  

Az elszállásolásukra alkalmas üres ingatlanok egy részét persze fel kellene újítani, esetleg emelni kellene a komfort fokozatot, de ezzel együtt megérné a befektetés. A módszer nemcsak külföldön működik – az Egyesült Államokban, Európa több országában –, hazánkban is van rá példa: a kispesti és a zuglói önkormányzat is megvalósította az Elsőként lakhatást program keretében: hajléktalan családokat költöztettek üres önkormányzati lakásokba. V. Naszályi Márta szerint jók a tapasztalatok. A lakhatás hiánya sok újabb probléma gyökere: folyamatos és súlyos pszichés terhet jelent, ez betegségeket okoz, a tartósan beteg emberek pedig nem tudnak munkát vállalni. Akinek nincs lakcímkártyája, szintén nehezen kap munkát – ha kap egyáltalán –, nem pályázhat szociális lakásra, tehát egy ördögi spirálba kerül az érintett. Mindebből az is belátható, hogy aki képes kikerülni a hajléktalan státusból, annak arra is esélye nyílik, hogy visszanyerje egészségét, tartós munkát találjon, végső soron pedig olyan szinten visszailleszkedjen a normális életbe, hogy ne kelljen igénybe vennie az ellátórendszer szolgáltatásait. Minderre – a szakirodalom szerint – az utcára kerülés utáni egy éven belül van a legnagyobb esély, azt követően egyre csökken a remény.

Persze felmerül az a kérdés is, hogy mennyibe kerülne a lakhatási problémák megoldása.  A Városkutatás kft. 2015-ös felmérésében kimutatta, hogy egy éjjeli menedékhelyen vagy átmeneti szállón élő emberre az állam átlagosan havonta 58 ezer forintot, évente pedig közel 700 ezer forintot költ, ami a szállás és az egészségügyi ellátás, a nappali ellátás, a népkonyha és a rendőri igazoltatások költségéből áll össze. Ezzel szemben ugyanennek az embernek az önálló, de támogatott lakhatása és a szükséges szociális támogatások finanszírozása havi 64 ezer forintból megoldható. Ráadásul két összeköltöző hajléktalan esetén a lakhatási támogatás nagyjából 50 ezer forinttal lenne kevesebb havonta, mint a két ember hajléktalanellátásban történő elhelyezése. A hajléktalanprobléma megoldásával tehát az állam anyagilag is jól járna, hiszen az ellátórendszereket az állam finanszírozza.

Olvasson tovább: