Kereső toggle

A közéleti celebek

És az ellenzék nyomora

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Néhány hónappal az országgyűlési választások előtt az ellenzék állapotát tekintve megerősödhet bennünk az a feltételezés, hogy nincs más választásunk. Akár akarjuk, akár nem, minden marad a régiben. Hiszen a döntés fogalma azt kellene, hogy jelentse: legalább kettő közül lehet választani. Most azonban egyáltalán nem tudhatjuk, hogy melyik a másik. Mert nincs valóságosan versenyeztethető alternatívája a regnáló hatalomnak. Vannak ugyan (és lesznek is) – a kelleténél több – választható pártok, de ezek egyike sem biztosítja a változás reális feltételeit. Ennélfogva a választás csak illúzió. Holott a változás lehetősége volna a parlamentáris demokrácia veleje, ami a választásokon való részvétel jelentőségét, sőt méltóságát biztosítaná.

Csakhogy itt már minden előre eldőlt, noha az arányokon lehet némileg módosítani. De önmagában ez sem tűnik imponálóan izgalmasnak és a végeredményt tekintve számottevőnek. Amihez a kétharmados kormányzati többség kellett, az már megtörtént, illetve kiegészült a lassan magunk mögött hagyott ciklusban – sok mindent már nem is lehetne hozzáadni, elvenni belőle meg szinte lehetetlen.

A helyzetünk sajátosságára jellemző, hogy a kormányzat iránt elkötelezettek is csak szavaznak, de nem választanak. Mert az első hely megszerzéséért csak a Fidesz indul. Ebben a kategóriában nincsenek versenyeztethető ellenfelei. Az pedig, hogy kié lesz az ezüst- vagy a bronzérem, illetve ki esik ki az ellenzék egymással folytatott küzdelméből, a végkimenetel tekintetében majdhogynem érdektelen – az állampolgárok számára. Az érintett politikusok szempontjából viszont annál fontosabb. És itt, ezen a ponton érhető tetten az állampolgár és a közéleti szereplő érdekkülönbsége.

Az ellenzéki állapot követelménye

Az ellenzékiség mindenkori jellemzője, hogy megvalósítható alternatívát képes kínálni a kormánnyal szemben, ami magában hordja a hatalomváltás reális lehetőségét. Ha azonban ennek a feltételei hiányoznak, akkor a meghirdetett programok is megvalósíthatatlanok. Ezért egyfelől ugyan érthető, hogy egy olyan gazdasági szakember, mint Bod Péter Ákos, örül az ellenzék magas szintű programjainak, másfelől azonban a politikában elég csekély a jelentősége a kivitelezhetetlen terveknek: kormányváltás nélkül azon a papíron maradnak, amelyen megszülettek. Mert akárhogy csűrjük-csavarjuk a kérdést, ha nincs széleskörű együttműködés, akkor mondhatnak, írhatnak, nyilatkozhatnak bármit az ellenzéki pártok, minden tettük és szavuk a fölöslegesség nyomasztó terhét hordozza. A hatalomra kerülés leghalványabb jele nélkül a pártprogramok ígérete színtiszta kamu marad. Hamis pénz, amely beválthatatlan, mert semmiféle fedezete sincs.

Ma egyszerre igaz, hogy a Fidesz utcahosszal vezet minden közvélemény-kutatást – egyébként már 2006 nyara óta, megszakítás nélkül –, és az, hogy a választók többsége kormányváltást akar. Ám a kormányváltás mégsem következik be, mert a pártok nem azt akarják, amit a választóik. A Republikon Intézet legutóbbi felméréséből világosan kiderül, hogy az ellenzékkel szimpatizálók túlnyomó többsége szerint a kormányváltást összefogással lehet elérni. Aligha hihetjük, hogy a politikusok kevesebbet tudnak a választóiknál. Ha pedig tudják, hogy mit kellene tenni, és mégsem csinálják, akkor csak arra a következtetésre juthatunk, hogy nem a kormányváltást tartják a legfontosabbnak, hanem valami mást. Ezért aztán az ellenzéki szavazótábor elbizonytalanodik, amit a Medián legfrissebb felmérése messzemenően igazol.

A politika fanclubjai

De mi lehet az ellenzéki pártok számára a kormányváltásnál fontosabb? Alighanem a saját celebritásuk. Nem politikusként, hanem celebként viselkednek. Azért nem fognak össze, mert a celebszerepben nem akarnak másokkal osztozni. Aki ebben az állapotában túlságosan adakozó, könnyen elveszítheti a támogatóit. A celebek közt ritka az önzetlen barátság, kiváltképp, ha ugyanabban a műfajban jeleskednek. Mivel az ellenzék szűkre szabott színpadán egy viszonylag vékony választói rétegen kell osztozniuk, nem is igen tehetnek egyebet, mint hogy kivívott pozíciójuk megtartása érdekében rivalizálnak egymással.

Amikor azt állítjuk, hogy politikusaink celebként viselkednek, akkor éppen a teljesítmény vitatható minőségére is fel kívánjuk hívni a figyelmet. S mindjárt hozzá kell tennünk, hogy ez a magatartásmód nemcsak az ellenzéki, hanem a kormánypárti politikusokra is vonatkoztatható. Mert ott sem a ragyogó és minden kritikát felülmúló produktum, avagy a tekintélyt parancsoló tudás és tisztesség motiválja a támogatók sokaságát.

A hazai pártok szavazóbázisai nem annyira a tudatos és kellően mérlegelt elkötelezettség alapján működnek, mint inkább az irracionális rajongás szerint. A különféle választói táborok közötti viszonyt sokszor a legszélsőségesebb indulatok jellemzik. Olykor félreismerhetetlenül maga az engesztelhetetlen gyűlölet. Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni azon, hogy közös ügyeink megvitatását nem a józan megfontolás, az érvek és ellenérvek higgadt összevetése jellemzi, hanem a politikai ellenfelek egymást pusztító indulata.

Az ellenzéki táboron belül mindenki vezető szerepre törekszik, még azok is, akik váltig hangoztatják a megegyezés szükségességét. Jó példa erre a közelmúltban lejátszódott eset, amikor még Botka László volt az MSZP miniszterelnök-jelöltje, akihez az ugyancsak a saját pártja által kormányfőnek jelölt Karácsony Gergely csatlakozott. Mivel Karácsony nem mondott le a jelöltségről, így az a komikus helyzet állt elő, hogy a formálódó összefogásnak egyszerre két miniszterelnök-jelöltje volt.

Miniszterelnök-jelöltekre mindenütt és minden mennyiségben azért van szükség, mert az ellenzéki pártoknak ez az egyetlen eszköze arra, hogy kormányváltó akaratukat kifejezhessék. Ha azonban a kívülállók nem fogadják kellő áhitattal az ő miniszterelnök-jelöltjüket, sőt, kritikával merik illetni, akkor azt az ő fanclubjuk személyes sértésnek tekinti, és nem marad adós a kritikusokat becsmérlő válasszal. Így az ellenzéki táboron belül az acsarkodó fanclubok többet foglalkoznak egymással, mint a kormánnyal, amelyet le kellene váltaniuk. 

A celebteremtő média

Mindezek alapján az összefogást hirdető pártok őszinteségében is lehetnek kétségeink. A kétségek eloszlatása céljából, szimpatizánsaik megnyugtatására az ellenzék a koordinált jelöltállítás lehetőségét lebegteti. Az ellenzéki tábor mozgósítása, lohadó lelkesedésének felébresztése céljából az abban érdekelt média a közvélemény-kutatókkal karöltve mostanság ugyancsak azt próbálja elhitetni, hogy ha a választókörzetekben csak egy, a legesélyesebb ellenzéki jelölt indul, akkor a kormányváltás lehetősége nyitva marad. Mert ha másban nem is, de ebben létrejön a kívánt összefogás. Ami azt jelenti, hogy mivel az ellenzéki pártok nem tudtak megegyezni, egyezzen meg a választópolgár a támogatandó jelölt személyéről. A biztos szavazók bázisát azonban egymással vetélkedő fanclubok uralják, ezért csak kivételes esetekben lehet erre a megoldásra számítani.

A koordinált jelöltállítás előjelei sem túl biztatóak. A törésvonalak nemcsak a régi és az új trónkövetelő celebek között mutatkoznak, hanem a legmeglepőbb relációkban is. A közelmúltban kiderült, hogy Budapest 1-es választókörzetében – ahol korábban Rogán Antal indult – az Együtt elnökének, Juhász Péternek az ellenfele a Momentum elnöke, Fekete-Győr András lesz. A celebeknek ugyanis nem az a sajátossága, hogy nagylelkűek és előzékenyek egymáshoz, hanem éppen a riválissal szemben kell megszerezniük és megtartaniuk a maguk kisebb vagy nagyobb szurkolói táborának feltétlen támogatását. S minél kisebb az a bizonyos fanclub, annál inkább.

A média azonban nem szeret lemondani a fáradsággal felépített celebjeiről. Képtelen erőfeszítésekre is képes, hogy az érdeklődést ébren tartsa. A HVG-ben már olyan eszmefuttatás is megjelent, amely a Momentumot – a Fidesz tényleges versenytársának aposztrofálva –  jobboldali pártnak tünteti fel. Nehogy már elvesszen az egy-két százalékos pártok sokaságában! Holott a Momentum programja erre semmiféle támpontot nem nyújt, inkább az SZDSZ-re emlékeztet. (Persze annakidején az SZDSZ-t is olyannak mutatták, amilyen nem volt: a szabadság egyedüli letéteményesének.) Mivel a balliberális sajtó kommunikációs túlsúlya már a múlté – azt az ugyancsak illúziókkal házaló Fidesz-média szerezte meg –, ezért a valóságot korrigálni kívánó erőfeszítéseik azokra a cirkuszi erőművészekre emlékeztetnek, akiknek atlétatrikóján ismeretlen eredetű kitüntetések csillogása kívánja feledtetni, hogy valójában pehelykönnyű súlyokat emelgetnek. Súlyos igazságok helyett sokszor csak könnyű füllentéseket kapunk, miközben a túloldalon a kormánypárti sajtó repertoárja a negédes szolgalelkűségtől az alpári durvaságig tart.

A választásokhoz közeledve nem a koordinált jelöltállítás lesz az általános, hanem az ellenzéket jellemző megosztottság, amely akár a korábbiakat is felülmúló mértékű vereséghez vezethet, mivel szimpatizánsaik alighanem tömegesen távol fognak maradni a választásoktól. Azok a pártok, amelyek kihullanak a rostán, végleg elveszítik a celebszerep teremtette népszerűségüket. Akik viszont bekerülnek a Parlamentbe, újabb négy évre biztosítva látják a jövőjüket. Gyorsan változó világunkban ennél nagyobb távlatokra – lássuk be! – egy közéleti celeb nem is igen gondolhat.

Olvasson tovább: