Kereső toggle

Tóth Ilona, az ’56-os forradalom mitikus alakja

Kitalált gyilkosság?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az 1956-os forradalom egyik legismertebb alakja, a gyilkosságért elítélt és kivégzett 24 éves orvostanhallgató, Tóth Ilona megítélése a mai napig szenvedélyes vitákat vált ki a kutatók és a laikusok körében egyaránt. Történelmi oknyomozás.

Vannak, akik megkérdőjelezhetetlen erkölcsi tartású, lánglelkű forradalmárt, sőt valamiféle modern szentet látnak a fiatal lányban – „a magyar Jeanne d’Arc” gyakori szófordulatuk –, aki semmiképpen sem követhette el a népbíróság előtt terhére rótt gyilkosságot. Mások szerint viszont nemcsak azt, hanem még számos másikat is elkövetett, lelkiismeretlen szörnyeteg volt, egy halálangyal, aki orvosi eszközökkel küldte másvilágra a kórházában keze alatt lévő sebesülteket.

Tóth Ilona a népbíróság előtt. Mindent beismert hogy ne végezzék ki?
Melyik lehet a valóság? E két, döbbenetesen eltérő felfogásban csak egy közös pont van: egyik sem emberléptékű. Tóth Ilona alakja mindkettőben rendkívülivé, szinte mitikus arányúvá nő. 

Nincs könnyű dolgunk, ha meg szeretnénk pillantani a mítosz mögötti, emberi valóságot. Az életrajzi adatokban persze biztosak lehetünk: Tóth Ilona 1932-ben született Budapesten, Árpádföldön, református családban. Kétéves korától édesanyja egyedül nevelte. Kiváló tanuló volt, a Teleki Blanka Általános Leánygimnáziumba járt, ahol a DISZ (a kommunista párt ifjúsági szervezete, a KISZ elődje) tagja és egy ideig titkára is volt, majd felvételt nyert az orvosi egyetemre. Emellett aktívan sportolt: atletizált, vívott, és a sportrepülést is kipróbálta. Jó szervezőkészségű, határozott fiatal lányként népszerű volt diáktársai körében.

Viharos időkben

Tóth Ilona az 1956-os forradalomban nem fogott fegyvert. Részt vett az október 23-ai tömegtüntetésen, onnan a Gólyavárba ment, a Petőfi Kör által szervezett orvosvitát hallgatta meg, így nem volt ott a Rádió elfoglalásánál. Október 26-án jelentkezett az Önkéntes Mentőszolgálatba, néhány napig a Péterfy Sándor utcai kórház mentőkocsijával járta az utcákat. November elején – a dátum kissé bizonytalan – a kórház egy kisegítő részleget nyitott az akkori Domonkos, ma Cházár András utcában, ennek vezetését vállalta Tóth Ilona. Komolyan vette a feladatát, rendes kórházat akart csinálni a hirtelenjében megnyitott részlegből, ahol három dolgot nem tűrt meg: fegyvert, italt és káromkodást.

Később ellenforradalmi tevékenységként rótták fel neki, hogy részlegében fegyveres felkelőket bújtatott – bár fegyvereik nélkül –, mert hivatalosan felvett oda olyanokat, akiknek épp nem volt hová menniük, és közülük néhányan valóban részt vettek a korábbi harcokban. De ennél is súlyosabbnak ítélték, hogy segített a Péterfy kórházban meghúzódó Angyal Istvánnak röpcédulái terjesztésében, sőt sokszorosításában is. Angyal november 16-ai letartóztatása után az Igazság című lap szerkesztői, Gáli József és Obersovszky Gyula új lapot akartak indítani Élünk címmel. Az első szám elkészítésére alkalmas helynek tűnt a Domonkos utcai részleg, mivel ott már eleve volt stencilezőgép.

Forradalmi baleset?

Mindezek alapján a „Tóth Ilona és társai” perét lefolytató népbíróság kész ténynek vette, hogy a Domonkos utcai részleg az ellenállás tűzfészke volt, egy végsőkig elszánt fegyveres csoport búvóhelye. Mire számíthat egy ÁVO-s, ha a karmaikba kerül? Nyilván semmi jóra.

A november 18-án a környéken járó Kollár István, 26 éves rakodómunkás ugyan nem volt ÁVO-s, de annak nézték, mivel állítólag volt nála egy fénykép, amely kölcsönkapott ÁVO-s egyenruhában ábrázolta őt. A vád szerint néhány felkelő elfogta Kollárt, akit Gyöngyösi Miklós és Gönczi Ferenc a Domonkos utcai részlegbe vitt és összevert, majd kihívták Tóth Ilonát az Élünk íróival folytatott megbeszélésről. Ő hozzákészült, hogy elaltassa a férfit, aztán benzint majd levegőt injekciózott belé, végül – mivel ügyetlensége miatt mindez nem vezetett eredményre – zsebkéssel szíven szúrva ölte meg. Visszament az írókhoz, aztán mikor minden elcsendesedett, társaival éjféltájt a közeli templom kertjében földelték el a testet.

Legalábbis ezt ismerte be Tóth Ilona december 4-én, két héttel a letartóztatása után. Ezzel lényegében egybehangzóan vallott Gyöngyösi és Gönczi is. Azok a kutatók, akik fő pontjaiban hitelt adnak ezeknek a vallomásoknak – ilyen például Eörsi László, az 1956-os Intézet munkatársa vagy Kende Péter író –, arra hívják fel a figyelmet, hogy Tóth Ilona mindvégig fenntartotta vallomását, pedig tárgyalása nagy nyilvánosságot kapott, külföldi újságírók részvételével folyt, tehát megmondhatta volna, ha csupán kényszerítették volna a beismerésre. Ráadásul az ügy rendszerváltáskor még élő szereplői (például a szintén letartóztatott, de kisebb büntetéssel elengedett Molnár József) sem tártak fel ilyesmit, amikor pedig már nyugodtan megtehették volna. Fennmaradt feljegyzéseiből úgy tűnik, hogy még Tóth Ilona kiváló ügyvédje, a védencéért - a Rákosi-korszak abszurd „bírósági tárgyalásaihoz” képest meglepően - elszántan küzdő Kardos János is meg volt győződve a tett elkövetéséről. Az Eörsi-Kende féle Tóth Ilona-narratíva lényege röviden: adott egy forradalmár, aki egyben gyilkos is. Eörsi László ebben nem lát ellentmondást, hiszen a forradalom lényege éppen az, hogy szélsőségesen erőszakos tetteket kíván, és a nemes cél érdekében időnként túl kell lépni az erkölcsi megfontolásokon.

Ám egyre több, kiválóan felkészült történész tette föl a kérdést az elmúlt években: lehetséges, hogy az a bűncselekmény, amely miatt Tóthnak és társainak meg kellett halnia, valójában nem is történt meg? Elképzelhető, hogy november 18-ról 19-re virradó éjjel valójában nem gyilkolták meg Kollár Istvánt - sem senki mást - a Domonkos utcában?

Zaklatott utóélet

A rendszerváltás idején egy ország sürgető igénye volt az 56-os múlt feltárása, a forradalmárok rehabilitálása és méltó elismerése. Tóth Ilona és társai esetében azonban a fenti dilemma fennmaradt. A kilencvenes évek elején több perújrafelvételi kérelmet nyújtottak be emlékének tisztázása érdekében a Legfelsőbb Bírósághoz, ezeket azonban nem sikerült új bizonyítékokkal alátámasztani. Több kutató felvetette, hogy a beismerő vallomást kínzással kényszerítették ki, és esetleg tudatmódosító szerek beadásával tartották fenn a tárgyalás idején, de ezt igazolni a fennmaradt dokumentumokból nem lehetett. Így a Legfelsőbb Bíróság ezeket a kérelmeket rendre elutasította.

Ez nem akadályozta meg egy erősödő Tóth Ilona-kultusz kialakulását: cikkek és tanulmányok – többek között Jobbágyi Gábor, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának tanára – hangoztatták az ártatlanságát, és szorgalmazták ennek jogi és történeti elismerését. Mígnem 2000-ben az akkori jobboldali kormány igazságügyi minisztere, Dávid Ibolya hathatós támogatásával olyan törvényt fogadott el az Országgyűlés, mely az 56-os forradalommal kapcsolatos összes népbírósági ítéletet megsemmisítette, mivel azok egyértelműen megtorló szándékú és visszamenőleges hatályú törvényeken alapultak.

Ezzel azonban nem jutott nyugvópontra az ügy, hiszen nem tisztázódtak a bűncselekmény körülményei, és Tóth Ilona abban játszott szerepe. Sőt, ez a törvény tulajdonképpen lehetetlenné tette a kérdés minden szempontból megnyugtató jogi rendezését, hiszen innentől kezdve a per újratárgyalására még új bizonyítékok felbukkanása esetén sem lesz többé mód. A történészek feladata maradt az igazság képviselete.

Kinek a holtteste?

A történészek pedig nem jutottak konszenzusra az ügyben. Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottság elnöke, illetve M. Kiss Sándor, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettese alapos vizsgálata számos következetlenséget, ellentmondást és furcsa hiányosságot mutatott ki a per anyagából. Meglátásuk szerint mindez arra mutat, hogy Tóth Ilona semmiképpen nem követhette el a gyilkosságot olyan módon, ahogy beismerte azt. A boncolási jegyzőkönyv szerint például az áldozaton nem találtak tűszúrásokat, véréből sem altatószert, sem benzininjekciót vagy más idegen anyagot nem mutattak ki, körülmetélt volt, és nem volt különös ismertetőjegye. Kollár István viszont katolikus családból származott, és rokonai elmondása szerint hiányzott egy ujjperc a bal kezéről. Viszont ha az előkerült holttest nem Kollár Istváné, akkor semmi sem bizonyítja, hogy az illető valóban a Domonkos utcai kisegítő kórházban halt meg, vagy hogy Tóth Ilonának és társainak bármi köze volt a halálához.

Eörsi Lászlót nem győzték meg ezek az érvek, szerinte a látható hiányosságok és ellentmondások csupán a nyomozószervek slamposságának tudhatók be, és nem teszik kérdésessé az ügy lényegét. Ha valami, akkor szerinte éppen ezek a következetlenségek hitelesítik a vallomásokat, hiszen ettől életszerűek; ha előre megírt, kitalált szövegek lettek volna, akkor szerzőjük jobban ügyelt volna arra, hogy minden összevágjon.

A vitának még nincs vége. Szakolczai Attila 2015-ben védte meg doktori disszertációját A Tóth Ilona- és társai- per komplex vizsgálata címmel, melyben további erős érveket sorakoztat fel amellett, hogy az egész per elejétől fogva kitalált, koncepciós eljárás volt: semmiféle gyilkosság nem történt a Domonkos utcai részlegben, az egész ügy teljes mértékig alaptalan. A tanúk más perek kapcsán megzsarolt, megfélemlített emberek voltak, és valószínű, hogy a tárgyi bizonyítékokat (még a hullát is) maguk a nyomozók vitték a helyszínre. Szerinte az ügy a tiszaeszlári vérváddal és az inkvizíció boszorkánypereivel állítható párhuzamba.

M. Kisshez hasonlóan Szakolczai is úgy látja, hogy a bűncselekmény megtörténtét egyedül a beismerő vallomások bizonyítják, ezeket pedig kitalációnak minősíti.

De ha egyszer beismerte!

Na de miért ismer be valaki egy gyilkosságot, ami meg sem történt? Szakolczai szerint erre a kínzás mellett – és annál eredményesebben – a vádlottat hazugsággal és megfélemlítéssel lehet rávenni. Ne feledjük, hogy a vádlott teljesen ki van szolgáltatva a nyomozóknak, és el van zárva a külvilágtól; ügyvédet majd csak a tárgyalásra kap. Csak azt tudja, amit a kihallgatója mond neki, az ő szavaiból pedig csak azt veszik jegyzőkönyvbe, amit kihallgatója jónak lát.

A kihallgató elhitetheti vele, hogy elég bizonyítéka van egy halálos ítélethez, hogy a tagadása nem ér semmit, nem fognak hinni neki. Egy töredelmes beismerő vallomás viszont komoly enyhítő körülmény, fontolja meg, mert ez az egyetlen esélye! De a vallomás csak akkor elég töredelmes, ha másokra is kiterjed, másokat is vádol, így a nyomozó újabb szereplőket félemlíthet meg. Akik persze szintén a maguk mentségére, beismerésükben viszontvádolják majd azt, aki rájuk vallott.

Mire a kihallgatott rájön, hogy kijátszották, már úgy belekeveredett az ügybe, hogy abból nem lehet jól kijönni. Ekkor már az ügyvédje is csak azt tanácsolhatja, hogy tartson ki a beismerése mellett, és bízza magát az enyhítő körülményekre. Hogy nem előre megfontolt szándékkal tette, hanem a pillanat rémületében. Hogy tényleg azt hitte, ez az ember veszélyes áruló. Hogy nem is tudott világosan gondolkodni, mert már napok óta nem aludt, hiszen nappal gyógyított, éjjel röpcédulát készített. Hogy azt hitte, az illető már nem él. És végül: hogy őszintén, saját elhatározásából, minden kényszer nélkül ismerte be tettét. E mellett ki kell tartania a tárgyalás végéig, mert ez a legnyomósabb enyhítő körülmény. Kényszer, pláne ártatlanság szóba se kerülhet.

Lehetséges-e egyáltalán?

Szakolczai Attila egy ilyen, orwelli módszerekkel dolgozó nyomozó hatóság termékének tekinti a Tóth Ilona-pert, ahogy a forradalom megtorlásával összefüggő pereket általában is. Eörsi László viszont ragaszkodik hozzá, hogy a Kádár-korszak perei más jellegűek voltak, mint a Rákosi alatt lefolytatott koncepciós perek: nem koholtak eseményeket, hanem azt növelték, sarkították, torzították bűncselekménnyé, ami valóban megtörtént. Az értékítéletük hamis volt, de tényekből indult ki, és Tóth Ilona esetében még csak nem is kellett sokat torzítani.

Így Eörsi szerint a megtorlás periratai a forradalom fontos történeti forrásai, melyek képet adnak az ellenállás kiterjedtségéről és központjairól. Ha lefejtjük a negatív értékítéletet, megismerjük belőlük a forradalmat. Megismerjük Tóth Ilonát mint a forradalom egyik vezetőjét, aki sajnálatos, de érthető módon egy gyilkosságot is elkövetett.

Szakolczai szerint viszont a megtorlási perek anyagai csupán azért születtek, hogy utólagosan igazolják a Kádár-rendszer létrejöttét, a hatalomátvétel brutalitását, a szovjet beavatkozást. Ehhez nagyon jól szervezett, elszánt és kiterjedt ellenállást kellett bemutatniuk, melynek képviselői mindenhol ott voltak, és ugrásra készen várták a következő esélyt a rendszer megdöntésére. Ahol nem voltak ilyenek, oda ki kellett találni őket – és a nyomozók ki is találták. Ők találták ki Tóth Ilona rémtetteit is, aki a valóságban sem hős vezető nem volt, sem gyilkos, csupán jobb sorsra érdemes áldozat.

Olvasson tovább: