Kereső toggle

„Kádárra hirtelen rázuhant a mázsás mennybolt”

Aczél György 1991-ben készült, utolsó interjúja

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A gazdaság drámai romlása, a keményvonalas kommunistáktól való félelme és a valóság félreismerése vezetett Kádár János bukásához – mondta Kádár jó barátja, Aczél György egy 1991-es interjúban, amit azonban csak a napokban ismerhetett meg a történelemre fogékony közönség.

Aczél György 1991 nyarán adta élete utolsó interjúját – néhány hónappal halála előtt. A Kádár-korszak kultúráért felelős vezetőjével Szinetár Miklós rendező, a Magyar Televízió korábbi elnöke beszélgetett. A rendszer bukásának okait firtató, közel egyórás beszélgetés azonban 26 éven át a fiókban maradt, Aczél ugyanis azt kérte, ne hozzák nyilvánosságra. Aczél e héten aktuális 100. születésnapja kapcsán Szinetár Miklós úgy gondolta, immár közölhető az anyag, az ATV vasárnap sugározta a soha nem látott felvételt.

Aczél György 56 évet töltött a kommunista mozgalomban. Megjárta Rákosi börtönét, majd 1954-es szabadulása után azt remélte, „lesz valami”: megszabadulnak a sztálinizmustól. Élete végéig kitartott amellett, hogy „Marx munkássága megváltoztatta a gondolkodást”, még akkor is, ha később „áthaladt rajta az idő”, illetve hogy a rendszer célkitűzései és alapelvei helyesek voltak, a szocializmus jobb társadalmi rendszer a kapitalizmusnál.

Aczél merész terve

Arra a kérdésre, mikor kezdte érezni, hogy a megvalósult szocializmus nem az, amire eredetileg felesküdött, Aczél azt mondta: a Rákosi rendszerben, a Rajk-per idején, illetve saját börtönévei alatt. Szabadulása után éppen ezért azt tűzte ki célul, hogy a „régi ne ismétlődhessen meg”, hanem valami tartalmában is új korszak jöjjön.

1956 véres leverése, majd a konszolidáció után valóban egy puhább diktatúra jött el, azonban a szovjet típusú egypártrendszer – az egész keleti blokkban – 1989-ben összeomlott. Aczél „valamikor a ’80-as években”, Brezsnyev „Szolimán-korszakában” – amikor a szovjet pártfőtitkár már „halott ember volt”, de úgy „hordozták”, mint a lovára kötözött török szultánt – kezdte érezni, hogy össze fog omlani a rendszer.

„Kádár zseniális politikus volt, még a fokozatos leépülése során is zseniális maradt, és a Szovjetunió gyengülését érezve intuitív módon nyitni kezdett a Nyugat felé, ami a térségben példátlannak számított” – mondta Aczél.

Először a szociáldemokrácia felé indult el. Olyan politikusokat hívott meg Magyarországra, mint Bruno Kreisky osztrák kancellár, a német Willy Brandt és Helmut Schmidt, de olyan, a nyugati rakétatelepítési programban érintett országok vezetői is megjelentek, mint Margaret Thatcher brit miniszterelnök, az olasz miniszterelnök, vagy a francia köztársasági elnök. „Mindezt úgy, hogy előzetesen nem konzultált a Szovjetunióval, csupán tájékoztatta őket a nyugati politikusok látogatásáról.” Hogy a nyugati nyitás mennyiben függött össze a szocialista rendszer későbbi bukásával, arra Aczél azt mondta, két folyamat zajlott párhuzamosan: a nyugati nyitás, és az eredetileg eltervezett magyar reformok folytatása. Belátták, hogy a teljes államosítás őrültség volt, ezért is kezdődött el a kisipar magánosítása, de ezt nagyobb léptékben is ki akarták terjeszteni.

Aczél György egy egészen merész tervéről is mesélt a műsorban. 1984 őszi lemondása után, az 1985-ös MSZMP-pártkongresszus előtt megpróbálta rábeszélni Kádárt a politikai váltógazdaságra – „ami a burzsoázia nagy leleménye volt” – vagyis, hogy egy vezető legfeljebb kétszer öt évig lehessen hatalomban, után ki kelljen vonulnia minden pozíciójából. A széles körű reformok terve megvolt, ám „azzal lett tönkretéve”, hogy ebben az időszakban indult el a találgatás, mi lesz, ha Konsztantyin Csernyenkó szovjet pártfőtitkár várható halála után egy fiatal, ultrabalos „forradalmi” vezető veszi át a Szovjetunió irányítását. Aczél szerint Kádár erre hivatkozva nem akarta átadni a hatalmat: az 1985-ös kongresszuson a keményvonalas Gáspár Sándorra és Németh Károlyra bízták a jelölést, s így Kádár maradt a párt élén. 

1985-ben az MSZMP-kongresszus után jött egy olyan parlamenti választás, ahol több jelölt is indulhatott. A PB-tagok azonban – két kivétellel – nem merték vállalni az egyéni indulást, ezért egy speciális listáról juttatták be őket a parlamentbe. „Ez egy hihetetlen szegénységi bizonyítvány volt” – értékelte a történteket az 1991-es interjúban Aczél. (Ő maga elindult Pécsett.)

Kádár 1985-ben „örömkönnyekkel fogadta” Mihail Gorbacsov, az új szovjet pártvezér érkezését a hatalomba, kezdeti lelkesedése azonban hamar alábbhagyott, mert kiderült, hogy a többi kommunista pártfőnök, a német Honecker, a román Ceausescu, a csehszlovák Gustav Husák és a bolgár Todor Zsivkov mind Gorbacsov ellen vannak. Kádárt emiatt bénító félelem fogta el, attól tartott, hogy Gorbacsovot egy szektás hatalomátvétel során eltávolítják, a vele szimpatizáló Magyarország pedig emiatt egyedül marad a kommunista blokkban. És ahelyett, hogy az ország elindult volna a reformok útján – itt eleve jobb helyzet volt a többi országhoz képest, például nem kellett dicsőíteni Kádárt, sehol nem voltak kint a képei, nem volt kötelező a politizálás, a PB és a kormány is tele volt gyenge emberekkel, miközben a másod-harmad vonalon számos kitűnő szakember dolgozott –, Kádár elszalasztotta a lehetőséget. Noha – tette hozzá Aczél – „bénítóan nagy tekintélyével” könnyen lökést adhatott volna a kedvező folyamatoknak.  

Az ötvenes évek kötelező – kommunista – politizálása után a hatvanas-hetvenes években nagy érték volt „a nem politizálás szabadsága”, a nyolcvanas években viszont az emberek elkezdték akarni a politizálást. A környező országokhoz képest itt példátlan méretű egyéni szabadságjogok voltak – az utazás viszonylagos szabadsága, a szerzés korlátozott szabadsága –, ezekből át kellett volna váltani az állampolgári szabadságjogok világába – mondta Aczél.

A bukás okai

A rendszer bukásának okai között Aczél elsőként azt említette, hogy a vezető kommunisták görcsösen féltették hatalmukat. „Ha Kádár beleegyezik a rotációba” – ami azt jelentette volna, hogy még öt évig marad posztján, aztán leköszön –, az lehetőséget adott volna a teljes felső vezetés 80 százalékának a lecserélésére mindenféle szégyen és bukásérzés nélkül. Aczél szavaiból úgy tűnik, ebben az esetben az új, képzett vezetők képesek lettek volna továbbéltetni a rendszert.

Az egyéni szabadságjogok kiterjesztése helyett 1986-ban például betiltották a Tiszatáj című folyóiratot, Csurka István szilenciuma nemzetközi szintre emelte az írót.

A parlamenti, vállalati és egyéni szabadságjogok terén végbement hátraarc mellett folyamatosan érett a gazdasági bukás is – folytatta Aczél. Kádár mindeközben tudta, hogy lejárt az ideje. Lelkileg készült a távozásra, talán a halálra is, de szeretett volna jó körülményeket hátrahagyni, szerette volna, ha nem az akkori stagnáló és „földön kúszó” életszínvonalat adja át. „A struktúra galád rosszasága” miatt azonban a gazdaság dinamizálásának elfogadott terve alaptalan volt. Aczél úgy emlékezett, hogy az 1000 milliárdos éves költségvetés közel egyharmadát, 280 milliárd forintot a veszteséges állami vállalatok dotációjára fordították. A veszteséges termelés fokozása értelemszerűen növelte a veszteséget. „Ha egy darabon tíz fillér a veszteség, de mostantól tízszer annyit gyártunk belőle, a veszteség is tízszeresére nő” – érzékeltette a gazdaság helyzetét Aczél.

Az 1984 decemberéig tisztességesen csökkenő eladósodás gyökeres fordulatot vett: három év alatt több mint megháromszorozódva 10 milliárd dollárra nőtt az államadósság. 1985-86-tól kezdve tudni lehetett, hogy baj van, Aczél szerint azonban a kiváló gazdasági szakemberek ezt nem jelezték kellő „hangerővel”, így csak 1987-ben született meg a Fordulat és reform című, reformközgazdászok által írt dolgozat, igaz, ez már drámai erővel jelezte a problémát.

Aczél szerint a rendszer alapbetegsége Sztálin találmánya volt, nevezetesen, hogy végső soron mindenről a párt dönt. A reform azt jelentette volna, hogy a gazdaságról, az államról ne a párt döntsön, a párt a politikát határozza meg.

Államjogi értelemben a gazdasági nehézségek nem hozták volna el szükségszerűen a szocialista egypártrendszer bukását, legitimációját viszont megtépázták, mivel a szisztéma egyik alapja az életszínvonal folyamatos emelkedése volt. A hatvanas évektől tapasztalt lassú, de töretlen növekedést követően 1980-ban stagnálás jött, majd 1985-től elkezdődött az életszínvonal csökkenése. Ez volt a Kádár-rendszer bukásának második oka. 

A bukás harmadik okát Aczél György abban látta, hogy az addigi magyarországi relatív sokszínűséghez, szabadságjogokhoz képest a színre lépő Gorbacsov eleve többet ajánlott, így Magyarországon elillant „a legvidámabb barakk” státuszból származó társadalmi támogatottság. Az egyre inkább politizálni vágyó tömegek ráébredtek, hogy a visszafordulás és a romlás okait már nem az addigi mumus Szovjetunióban kell keresni, a visszahúzó erők itt vannak. „Mert sokakban felébredt a vágy, miért ne lehetne nálunk is annyi szabadság, mint mondjuk Ausztriában, ezzel együtt arra is rájöttek, hogy már nem az a válasz, hogy azért, mert ez esetben a szovjet csapatok bevonulnának.”  

A bukás negyedik okaként Aczél György azt említette, hogy megszakadt az MSZMP kapcsolata a tömegekkel, pontosabban a 800 ezer MSZMP-tag kapcsolata a pártvezetéssel. „Föllázadt a párt” – fogalmazott az interjúban, hozzátéve, hogy a rendszer szétverése „magától a párttagságtól indult el”.  

Aczél ismert két megdöbbentő közvélemény-kutatást, az adatokat az akkori brit nagykövettől hallotta: ha Kádár János 1985-ben elindult volna a köztársasági elnökválasztáson bárkivel szemben, több mint 70 százalékos támogatottsággal nyer. Három évvel később már csak 7 százalékot szerzett volna.

Mély pszichológiai elemzést érdemelne a súlyos népszerűségvesztés. Ugyanakkor Aczél leszögezte: megítélése szerint 1986 után Kádár hat nyilvános beszéde során egyetlen percre sem találta meg a hangot az emberekhez. „Minden beszéde katasztrofálisan rossz volt.” Az első titkár vesszőfutása a parlamentben fejeződött be, Kádáron eluralkodott a félelem, elidegenedett a társadalomtól. Aczél magát Kádárt is idézte, aki utolsó, a Politikai Bizottság előtt tartott beszédében 1989 áprilisában azt mondta magáról: intézménnyé vált, bezárkózott, már képtelen volt elviselni a kritikát. Ehhez persze „környezete manőverei is hozzájárultak, tudva, hogy a rossz hír hozóját gyűlölik”. Talán voltak olyanok is, akik csupán féltették, szerették az „öregembert”, azért zárták el előle a rossz híreket – magyarázta Aczél György.

Kérdés persze, hogy egyetlen ember hanyatlása magyarázhatja-e egy teljes rendszer bukását? Ha egyetlen ember kezeli a kormányt, akinek „belül” bénító a tekintélye, miközben a nemzetközi porondon folyamatosan veszít belőle, és mellette egy olyan keményvonalas vezetés működik, amely szintén képtelen meghallani az idők szavát, megtörténhet a bukás – magyarázta Aczél.

„Ez az ember elhihette, hogy ugyanolyan népszerű, mint korábban”, és ezt elősegítette, hogy a nyugati újságokból belső felhasználásra készített heti lapszemlékből is kihagyták a Kádárt bíráló cikkeket, ezzel „bezárták azt az embert”, aki – saját félreállásával – gondoskodhatott volna a rendszer továbbéléséről. Más kérdés – tette hozzá Aczél –, hogy megfelelő utód sem tűnt fel. Aczél szerint a szocialista rendszer elvileg jó társadalom, de az a hibája, hogy nem ellenőrzi senki.

Kádár drámája

Az egykori nagy hatalmú politikus úgy vélte, lehetett volna többpártrendszerű szocializmust is építeni úgy, hogy mondjuk a vezető kormányerő egy 25-30 százalékos támogatottságú szocialista-szociáldemokrata párt. Arra a felvetésre, hogy mindez a múlttal, a Rákosi-rendszerrel, az 1956 utáni megtorlásokkal való szembenézés nélkül is megtörténhetett volna-e, Aczél azt mondta: ha csak 32 évről beszélünk – tehát nem soroljuk a Kádár-rendszer bűnei közé a jogfolytonosságot a Rákosi-féle kommunista párttal –, a megtorlások mértéke miatt az is elképesztő és „nehéz tehertétel” lett volna. De ezzel együtt a ’60-as évektől szerinte már vállalható volt a Kádár-rendszer. Hogy ő maga, Aczél György honnan vállalta fel a korszakot? Az egykori politikus felidézte, hogy Kádár Jánossal folytatott egyik utolsó beszélgetése során Kádár azt mondta neki: „Te sem vállalod fel a terrort. De milyen lett volna az a terror, ha nem én csinálom?” Aczél az interjúban azt állította, nem tudott az ’56-os forradalom után kivégzettek valós számáról (történészek szerint 325 embert akasztottak fel), ő nagyjából 8-10 halálraítéltről tudott, „ami szintén borzasztóan magas szám”, de akkor úgy érezte, Rákosi után még mindig Kádár az az ember – akit az oroszok „hoztak” –, aki valamiféle reménységet jelent egy jobb jövő szempontjából.

Az 1988-as pártértekezletről Aczél azt mondta: Kádár elhatározta, hogy a Központi Bizottsági (KB) tagok egyharmadát lecseréli, ám már nem volt tisztában a valósággal. Az értekezleten 2-3 technokrata tag is felállt, és azt javasolta, hogy a teljes KB-t cseréljék le. Kádár boldog volt, mert úgy érezte, megszabadulhat a szervezettől, aminek a foglya volt. Ekkor azonban valaki felvilágosította, hogy pártszervezetek ezrei követelik a leváltását. Kádár ráébredt a valóságra, „hirtelen rázuhant a mázsás mennybolt”. Azonnal megírta a lemondását, ami drámai volt, mert Aczél szerint akkor nézett szembe utoljára önmagával, és feltehetőleg a lemondó levél megírása volt „élete utolsó normális cselekedete”.

Végül elérte a tragikus sors, üldözési mánia vett rajta erőt. A Központi Bizottság előtt elmondott 1989 áprilisi, több mint egyórás búcsúbeszédében „a mondatok még értelmesek voltak, a bekezdések azonban már nem”. Kádár szembenézett „a Nagy Imre-üggyel”, bár a kivégzett miniszterelnök nevét nem mondta ki. Beszélt arról is, mi történt 1956-ban, „amikor engem szabadon engedtek Szolnokon”, amivel egyértelműen arra utalt, hogy a forradalom napjaiban a szovjet vezetés kivitte az országból, majd annak fejében hozták haza, hogy a szovjet utasításoknak megfelelően cselekszik. (Kádárt 1956. november 2-án Moszkvába szállították, ahol közölték vele: a Szovjetunió leveri a forradalmat. November 4-én visszahozták Szolnokra, majd három nappal később szovjet tankokkal érkezett Budapestre. Már Moszkvában „segítséget kért” a korábban általa is forradalomnak minősített felkelés leveréséhez, amit a szovjet csapatok végre is hajtottak. Emiatt tartják sokan hazaárulónak Kádár Jánost – a szerk.) 

Kádár lemondása után Aczél még kétszer beszélt vele, de már nem volt teljesen önmaga. „Utolsó előtti beszélgetésünkön többször elmondta, hogy neki már csak egy feladata maradt: »Én leszek az ország bűnbakja. Érted? Az ország bűnbakja, mert ez az utolsó szolgálat, amit tehetek a pártért, a népért« – ismételgette, miközben a kabátomat fogta” – emlékezett Aczél György. Végül azzal búcsúztak, hogy barátok maradnak. Aczél szerint Kádár „iszonyatos” lelki gyötrelmekben élte utolsó hónapjait, mert nemcsak „galád” módon váltották le az MSZMP éléről, de elmeproblémája elhatalmasodott, meg volt róla győződve, hogy bármikor kivégezhetik. Aczél az interjú végén azt mondta, szerinte Kádár történelmi szempontból pozitív személy, mert olyan mértékű emelkedés, mint amilyen az ő időszakában történt, évszázadok alatt nem volt a magyar történelemben.

Olvasson tovább: