Kereső toggle

Mostanában olyan bizonytalan vagyok, vagy mégsem?

Kapunyitási pánik a huszonéves fiataloknál

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A huszonévesek generációját általában a gondtalanság, vidámság és határtalan szórakozás légkörével kapcsolják össze. Hiszen milyen problémája lehet egy ereje teljében lévő, tanult, szép jövő elé néző fiatalnak, akinek még nem nyomják a vállát a felnőttkorral járó felelősségek súlyos terhei? Egyre több akadémikus úgy véli, a mai húsz és harminc év közötti korosztály erőpróbái jóval meghaladják az előző évszázadokban jellemző kihívásokat. A kétezres évek végén meg is született a „kapunyitási pánik” kifejezés, mely az egyetemi éveiket maguk mögött hagyó pályakezdő fiatalok sajátos krízisét jelöli.

A kapunyitási pánik eredeti angol kifejezése (quarter life crisis) arra utal, hogy ez a krízis jellemzően huszonöt éves kor körül alakulhat ki – és harmincéves korra teszik a lecsengését. Kezdetben a fiatal felnőttek megrekedtnek érzik az életüket, nem látják tisztán a következő lépést a karrierjük kivitelezésében, zavarodottság és bizonytalanság jellemzi az életérzésüket. Ennek fő oka az oktatási rendszer elhagyása, ami eddig jól meghatározott keretek között kínált előrehaladást a szakmai életükben, a tanulást és a szorgalmat jó jegyek jutalmazták, biztosítva volt a folyamatos fejlődés. Ez a folyamatosság a diploma megszerzését követően megtörik, újfajta kihívásokkal kell szembenézni. A kapunyitási pánik legfőbb jellemzői az erős bizonytalanság, csalódottság és magány érzése, valamint a depresszió.

A depressziókutatással foglalkozó Dr. Charles Nemeroff pszichiáter szerint az elmúlt évtizedekben jelentősen csökkent a klinikai depresszióban szenvedők átlagéletkora: amíg harminc évvel ezelőtt egy átlagos személynél a késő negyvenes, illetve kora ötvenes éveiben léptek fel depressziós tünetek, addig ez az életkor ma a húszas évekre tehető. Az Egyesült Államokban a súlyos depressziós zavar fellépésének átlagéletkora ma 24 év, a betegség leginkább a 25–44 éves korosztályra jellemző, majd jelentősen csökken az aránya a 65 év fölöttiek között. Nemeroff professzor a depresszió ilyen korai kialakulásának fő okaként az úgynevezett „0–24 társadalmat” jelöli meg. Az egzisztenciális bizonytalanság, valamint a hagyományos családi struktúra szétesése nem biztosít többé támogatást a fiataloknak, akik egyedül képtelenek szembenézni a kihívásaikkal, miközben nincsenek felkészülve az őket érő stressz mennyiségére.

Kérdőjelek mindenütt

A Greenwich Egyetem kutatója, Dr. Oliver Robinson felmérése szerint az 1100 megkérdezett angliai fiatal 86 százaléka érzett jelentős nyomást a szakmai és magánéletében a harmincas éveik előtt, úgy érezték, nem elég sikeresek a munka és romantikus kapcsolataik területén. 40 százalékuk aggódott az anyagiak miatt, 30 százalékuknak nem volt kilátása arra, hogy harmincéves kora előtt megházasodhat és gyermeket vállalhat (bár szerettek volna), és 21 százalékuk komplett pályaváltoztatást tervezett.

A fiatalok jelentős része a húszas éveinek derekán megkérdőjelezi a pályaválasztását, jellemző, hogy sok mindenbe belefognak, kipróbálják magukat több szakmában, illetve utaznak – abban reménykednek, hogy így megtalálhatják önmagukat. Miután egy-két évet eltöltenek a diplomájuknak megfelelő ágazatban, sokan rádöbbennek például, hogy nem szeretnék a hátralévő életüket íróasztal mögött tölteni. Jellemző, hogy ilyenkor elköltöznek az ország vagy éppen a világ másik felére, elkezdik felfedezni azt a számtalan lehetőséget, amit az élet tartogathat számukra. Egyesek újabb diploma megszerzésébe kezdenek, míg mások a diplomázás után következő bizonytalanságtól tartva elnyújtják tanulmányaikat.

A quarter life crisis kifejezést 1997-ben Abby Wilner alkotta meg, aki a diploma megszerzése után elbizonytalanodott, hogy milyen irányba is kellene tovább vezetnie az életét. Hazaköltözött a szüleihez, s 2001-ben Alexandra Robins társszerzőjével megírták a Quarterlife Crisis című könyvüket, amely a fogalmat bevezette a köztudatba. Elméletük szerint a középkori krízissel szemben (midlife crisis) a huszonévesek krízise nem a stagnálásra ítélt élet reménytelensége miatt hordoz magában nehézségeket, hanem a nyomasztó bizonytalanság és állandó változás miatt. Ráadásul az oktatási rendszerben eltöltött évek alatt nem készültek fel olyan döntések meghozatalára, amelyekkel hirtelen szembesülnek. A fiatalok ilyenkor mindent megkérdőjeleznek korábbi döntéseikkel kapcsolatban, és a legnagyobb kérdés számukra az, hogy munkanélküliként végzik, egyedül, barátok nélkül, vagy megtalálják álmaik állását, egy szép lakásba költöznek, és színes társasági életet élnek. A cél természetesen az utóbbi, az oda vezető út viszont homályos.

Az Abby Wilner könyvének megjelenése óta eltelt években megszaporodtak a tanulmányok a kapunyitási pánik témájában. A Harvard Business Review cikke egyenesen az élet legrosszabb időszakának nevezi a fiatalok húszas éveit. Ennek oka nem csupán az emelkedő stressz-szint, hanem a fiatalok érzelmi válasza a kihívásokra. Kutatások szerint, bár a stressz szintje az átlagemberek harmincas-negyvenes éveire tovább emelkedik a húszas éveikhez képest, a stresszre adott érzelmi válasz csökken, és a késői harmincas, korai negyvenes éveire a legtöbb felnőtt átfogó javulást él át az élettel való elégedettség terén. Ez a folyamat a kapunyitási pánikot követően indul be, mivel a fiatal felnőttek elkezdik megtanulni kezelni az őket érő stresszt, szabályozni az érzelmeiket, ám ezen tudás hiányában a huszonévesek sokkal nagyobb tehernek érzik negatív érzelmeiket és gondolataikat. A fiatalkori krízis kezelésének nehézségéhez hozzátartozik, hogy míg a középkori krízis jól ismert az érintett korosztály számára, akik pontosan tudják, hogy hova fordulhatnak a problémáikkal, a kapunyitási pánik esetében ez nincs így. A fiatalok döntő többsége szégyennek tartja a terápiát, nem is engedheti meg, illetve a társadalom elvárja tőlük, hogy felelősségteljes felnőttként viselkedjenek, így a többségük felteszi a „minden a legnagyobb rendben” álarcot, úgynevezett „tettetett felnőttkort” imitál, miközben belül számtalan kétellyel és problémával küzd.

A fejlődés lehetősége

Az életszakaszokkal járó krízisek elmélete nem újkeletű. Erik Erikson fejlődéspszichológus 1956-os munkájában nyolc szakaszra osztotta fel a személyiség fejlődését a születéstől a halál pillanatáig – mindegyiknek megvannak a saját kihívásai, amelyek kimenetele a későbbiekben pozitív vagy negatív befolyással bír az identitás alakulására. Munkájában a hatodik szakasz képviseli a korai felnőttkort, mely során a fiatal felnőttek beilleszkednek a felnőtt társadalomba, új kapcsolatokat formálnak, mind barátokkal, mind (házas)társukkal. Erikson szerint az ember egója minden egyes szakaszban újabb kríziseken megy keresztül, és ha sikerrel veszi az akadályt, akkor egy újabb képességet szerez a boldogulásához, és egyre jobban sikerül meghatároznia az identitását a környezetéhez viszonyítva.

Erikson fejlődéselméletét újragondolva jelentette meg 2015-ös tanulmányát Dr. Oliver Robinson a korai felnőttkor kihívásairól, melyben a kapunyitási pánik öt szakaszát különböztette meg. Eleinte a fiatalok úgy érzik, az életük megrekedt, frusztrálja őket a túl sok választási lehetőség, amivel úgy érzik, nem tudnak élni igazán, az életük kényszerpályán mozog. A második fázisban ráeszmélnek, hogy ki kell jönniük ebből az állapotból, amihez csupán egy kezdő lépésre van szükségük. Ezt követően felmondanak a munkahelyükön, szakítanak az eddigi kapcsolataikkal, elköltöznek, vagyis megtörik azt az elköteleződést, amiről úgy vélik, hogy visszatartja őket a saját utuk megtalálásában. A negyedik szakasz az életük lassú, de biztos újjáépítését jelenti, ami végül az ötödik szakaszba torkollik, mikor kialakulnak az új kötelezettségeik, amelyek már sokkal inkább a saját elképzeléseiket tükrözik és érdekeiket szolgálják.

A fiatalok többsége jobb mentális állapotban jön ki a krízisből, a legveszélyeztetettebbek azonban azok, akik pontosan tudják, mikor mit szeretnének elérni az életükben, hol szeretnének lenni harmincéves korukig, ők ugyanis jobban ki vannak téve a csalódásoknak és a zavarodottságnak, amit a kapunyitási pánik magában hordoz.

A romániai Transindex hírportálnak nyilatkozó pszichológus, Seer Szeréna figyelmezteti az olvasókat, hogy ne használják indokként a tudomány mai állása szerint ismert összes krízis meghatározást az amúgy megoldható problémáikra. Ez a kapunyitási pánik esetében is igaz, hiszen egy fiatal választhatja, hogy megküzd az előtte lévő kihívásokkal, és erősebb állapotban jön ki a krízisből, vagy kifogásként használja azt a jelenlegi helyzetére, és deviáns életmódot folytat, az alkoholhoz, drogokhoz menekül a problémája elől.

A pszichológusnő hozzáteszi, a kapunyitási pánik nem egyenlőképpen lép fel különböző kultúrákban, mivel azokban a társadalmakban, ahol erősebbek a családi kötelékek, a gyermekek nem kerülnek ki olyan hirtelen a védett környezetből, a krízis sok esetben nem is jelenik meg, illetve nem olyan intenzíven, mint az individualista társadalmakban. A hagyományos közegben a gyermekek jövőjét sokszor meghatározza a családi hátterük, társadalmi helyzetük, így nem kell annyi felelősséget vállalniuk a döntéseikért, ami az individualista társadalmakban viszont rendkívül jellemző, így a lehetőségek közüli felelősségteljes választás sokkal nagyobb terheket helyez a fiatalok lelkére.

A kapunyitási pánik megelőzésében Seer Szeréna az önismeret fontosságát emeli ki, aminek segítségével az egyén könnyedén meg tud hozni fontos döntéseket a jövőjével kapcsolatban.

Olvasson tovább: