Kereső toggle

Isten hozta, miniszterelnök úr!

Csúcstalálkozóval erősítik a magyar–izraeli kapcsolatot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Július 18-án történelmi látogatásra érkezik Magyarországra Izrael miniszterelnöke. Benjamin Netanjahu személyében első ízben látogat Budapestre hivatalban lévő izraeli miniszterelnök; ráadásul Orbán Viktor magyar miniszterelnök a kétoldalú tárgyalás mellett összehozta a visegrádi négyek és Izrael kormányfőinek találkozóját is.

A látogatásra nem akármilyen időpontban kerül sor: a (szintén Netanjahu által vezetett) jeruzsálemi külügyminisztérium vasárnap vonta vissza a budapesti izraeli nagykövetnek a magyar kormány Soros-ellenes plakátkampányát bíráló nyilatkozatát. Egészen pontosan egy olyan résszel egészítette ki a külügyi tárca a nagykövet közleményét, amely élesen bírálta Sorosnak az Izrael legitimitását, illetve a szabadon választott izraeli kormányzat stabilitását aláásni igyekvő törekvéseit.

Amint arról a DC Leaks-iratok tavalyi nyilvánosságra kerülése óta tudhatunk (erről itthon májusban a Szombat, a héten pedig az atv.hu írt részletesen), a Soros-féle Nyílt Társadalom Alapítványok dollármilliókat áldoztak az Izraelt a nemzetközi közösség előtt delegitimálni igyekvő, a zsidó államot háborús bűnökkel, illetve apartheidpolitikával megvádoló NGO-k támogatására. Olyan NGO-król beszélünk, amelyeket a jemeni és szíriai pokol borzalmai helyett az elmúlt években is Izrael gázai terrorellenes fellépése, vagy a dzseníni menekülttáborban a Soros-pénzből is támogatott NGO szerint lemészárolt palesztinok sorsa érdekelt – az utóbbi esetről kiderült, hogy az elejétől a végéig hazugság volt. Nemigen csodálható tehát, hogy az izraeli kormány nem lett a hazai ellenzék partnere a magyar kormány Soros-ellenes (egyébként épp véget érő) kampányának bírálatában.

Izrael magyar barátai azonban elsősorban annak örülhetnek, hogy a kommunista diktatúra anticionista politikája, majd a két állam rendszerváltást követő hullámzó kapcsolatai után (amelyet a kilencvenes években a MIÉP, majd a kétezres évek elején a Jobbik igyekezett minden erővel aláásni) a magyar–izraeli kapcsolatok ma jobbak, mint a zsidó állam megalakulása óta bármikor.

Politikus születik

A miniszterelnöki látogatás azonban nem csupán az időzítése miatt különleges, még csak nem is mindössze azért, mert hivatalban lévő izraeli miniszterelnök még soha nem járt hazánkban, hanem a vendég személye miatt is. Netanjahu ugyanis már ma is Izrael második leghosszabb ideig hivatalban lévő kormányfője az államalapító miniszterelnök Ben-Gurion után, egyben az izraeli politika nagy visszatérője is – legalább akkora politikai túlélő, mint budapesti vendéglátója, Orbán Viktor –; mindketten néhány évnyi miniszterelnökség után szorultak hosszú időre ellenzékbe (Netanjahu 1999-ben, Orbán 2002-ben), majd mindketten hazájuk politikai életének jobboldalát integrálva tértek vissza a hatalomba (2009-ben, illetve 2010-ben).

A modern Izrael megalapítása után másfél évvel Tel-Avivban született Netanjahu gyermek- és tinédzser éveinek jelentős részét az Egyesült Államokban töltötte családjával. Jeruzsálem újraegyesítésének évében, 1967-ben tértek végleg haza, ekkor Netanjahu belépett az izraeli hadseregbe. Az Elit Felderítési Egységben szolgált, de egy bevetésen 1972-ben megsebesült. Századosként szerelt le, majd visszatért az Egyesült Államokba, ahol építész-, majd közgazdászhallgató lett. Akkor tért vissza az Egyesült Államokból, miután 1976-ban az ugandai Entebbe repülőterén végrehajtott legendás túszszabadítás során palesztin fegyveresek megölték a bátyját, Jonatánt, a túszszabadító kommandós egység parancsnokát.

A diplomáciai szolgálatba állt Benjamin Netanjahu 1982 és 1984 között Izrael washingtoni nagykövetségén dolgozott, majd 1984 és 1988 között nagykövet volt. Politikai pályája 1988-ban indult, amikor a Likud listáján bejutott a Kneszetbe. Ekkortól 1990-ig külügyminiszter-helyettes volt, majd 1990 márciusában kinevezték a Miniszterelnöki Hivatal miniszterhelyettesévé.

Az élvonalban

Első ízben 1993-ban lett a Likud vezetője, miután a munkapárti Jichak Rabin legyőzte a miniszterelnöki székért folytatott küzdelemben a Likud nagy öregjét, Jichak Samirt.

A különösebb eredményekkel azóta sem járó izraeli–palesztin békefolyamatot elindító Rabin miniszterelnök 1995-ös meggyilkolása után a Munkapárt azzal számolt, hogy a Rabin helyett miniszterelnökké előlépett Simon Peresz megnyeri a közvetlen kormányfőválasztást, ám ehelyett 1996 nyarán első ízben Netanjahu lett Izrael miniszterelnöke.

Első kormányfői ciklusa a két Izrael-ellenes palesztin felkelés, azaz a két intifáda erőszakhulláma közé, a kudarcos békefolyamat időszakára esett. Ráadásul a széttöredezett izraeli pártstruktúra megnehezítette a mindenkori miniszterelnökök dolgát, hogy stabil törvényhozási többséget tudjanak maguk mögött. Első kormányfői éveiben Netanjahu a Clinton-kormányzatnak a békefolyamat folytatása érdekében ránehezedő nyomása, az időről időre fellángoló erőszak és a Likud koalíciós partnereinek folyamatos zsarolása között őrlődött – végül 1999-ben alulmaradt a Munkapárt jelöltjével, Ehud Barakkal szemben a kormányfőválasztáson.

Az izraeli csapatokat Dél-Libanonból egyoldalúan visszavonó Barakot alig egy év alatt felőrölte a 2000-ben végleg kudarcba fulladó békefolyamat. Az elnökségtől búcsúzó Bill Clinton nyomására 2000 nyarán Camp Davidben a munkapárti kormányfő elfogadta a Clinton-adminisztráció által kidolgozott békeajánlatot. Barak ígéretet tett a Gázai övezet és Ciszjordánia, azaz Júdea–Szamária 96 százalékának kiürítésére, beleértve Kelet-Jeruzsálemet is. A Clintont és Barakot egészen addig az orruknál fogva vezető Arafat ekkor bebizonyította, hogy mennyire fontos neki a megbékélés – arra hivatkozva, hogy az amerikai javaslat nem teszi lehetővé a szülőföldjükről 1948 óta elmenekült palesztinok és leszármazottaik visszatérését nem a leendő palesztin, hanem az izraeli területekre, ráborította az asztalt az amerikaiakra és Barakra. A következmény az elsőnél sokkal brutálisabb második intifáda kirobbanása lett – Izrael vérbe borult, a Barak-kabinet pedig belebukott a békefolyamat kudarcába.

Netanjahu ekkor a Likudon belül is háttérbe szorult.

A párt élére Ariel Saron került, aki Barak bukása után, 2001 márciusában Izrael miniszterelnöke is lett. Saron stratégiája egyszerű volt: egy jövőbeni palesztin állam elméleti lehetőségének fenntartásával az erőszak beszüntetéséig befagyasztott minden tárgyalást a palesztin vezetéssel, és megkezdte a palesztinok által lakott területek kerítéssel, majd fallal történt lezárását. Ennek köszönhetően 2005-től sokat csillapodott a palesztin terrorhullám.

A második esély

Netanjahu a Saron-kabinet külügyminisztereként került vissza az izraeli politika élvonalába 2002 novemberében, miután a Likud és a Munkapárt nagykoalíciója felbomlott, majd 2003-ban pénzügyminiszter lett. Saron és Netanjahu szakítása végül 2005 nyarán következett be, amikor a kormányfő a Likud tagságának ellenkezése dacára keresztülverte az egyoldalú gázai kivonulás tervét. A néhány ezer gázai zsidó telepes közül azokat, akik nem akartak önként távozni a kivonuló izraeli hadsereggel, a katonák erőszakkal vonszolták ki az övezetből, amely fölött alig két év múlva a Palesztin Hatóság elvesztette, a Hamasz pedig megszerezte az ellenőrzést.

A Kneszet kivonulásról döntő ülésén Netanjahu benyújtotta lemondását pénzügyminiszteri posztjáról. „Eljött az igazság órája. Nem vállalhatok közösséget egy olyan intézkedéssel, amely az állam biztonságát veszélyezteti” – fogalmazott ekkor. Saron végül a Likud egy része és a baloldal támogatásával keresztülvitte kivonulási tervét, majd 2005 novemberében távozott a Likudból és a Munkapártot elhagyó Simon Peresszel közösen megalakította Kadima nevű pártját. (Saron néhány hét múlva agyvérzést kapott, és egészen 2014-ben bekövetkezett haláláig többé nem tért magához.)

Saron pártalapításával Netanjahu előtt megnyílt a visszaút a Likud élére. Miután a Saron halála után Ehud Olmert vezetésével kormányon maradt Kadima meghódította az izraeli politika centrumát, Netanjahu és a Likud hozzálátott a jobboldal integrálásához. Ekkor jött létre a Likud és a nála radikálisabb jobboldali pártok azon stratégiai szövetsége, amely a kilencvenes évek folyamatos kormányválságai után 2009-ben választási sikert, azóta pedig stabil kormánytöbbséget biztosított Netanjahu számára.

Netanjahu nem tartozik a nemzetközi politika mainstreamjének kedvencei közé. Tanult Rabin, Peresz, Barak és a saját kilencvenes évekbeli kudarcaiból, amikor a Clinton-kormányzat egy zsákutcás békefolyamatot erőltetett rá a zsidó államra és a palesztinokra, mély válságba sodorva ezzel Izraelt. Éppen ezért Netanjahu egy percig sem engedett az Obama-adminisztráció hasonló nyomásának 2009 után.

Politikájának már az 1990-es években is szerves része volt a nyugati-parti zsidó települések létesítésének engedélyezése, sőt ösztönzése. Soha nem titkolta, hogy mind Izrael jövője, mind a zsidóság fennmaradása szempontjából döntő jelentőségűnek tartja Izrael biztonságát és az állam zsidó jellegének megerősítését. Bár elméletben nem ellenzi egy palesztin állam megalakítását, a mai napig élesen bírálja Saron döntését az egyoldalú gázai kivonulásról. Alapelve, hogy nem lehet szó több terület feladásáról, ameddig nem biztosított, hogy a kivonulás után demilitarizált palesztin zóna jön létre az adott területen. Ezen túl – ez világosan kiderült az izraeli külügynek a magyarországi Soros-kampány ügyében kiadott nyilatkozatából – a Netanjahu-kormány alapvetően Izrael legitimációjának és érdekeinek elismerésétől, és nem az adott ország harmadik féllel fennálló szövetségétől vagy konfliktusától teszi függővé a viszonyát a világ kormányaihoz. Ennek a politikának az eredménye például a kiváló kapcsolat Jeruzsálem és Moszkva között, amit az sem árnyékol be, hogy Oroszország első számú szövetségese a Közel-Keleten Izrael ősellensége, Irán. De az is, hogy a nyugat-európai országok egy részében és az Európai Unióban erősödő Izrael-ellenességet tapasztalva Netanjahu a visegrádi országokban új, Európán belüli szövetségeseket fedezett fel.

Olvasson tovább: