Kereső toggle

Kormányváltás – a veszett fejsze nyele

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lehet, hogy nem illendő romba dönteni azok reményeit, akik kormányváltásban bíznak, de még ennél is károsabb a kiábrándultság amúgy sem sekély medrének elmélyülését figyelmen kívül hagyva a pillanatnyi – és igencsak kétes értékű – haszon látszatára hagyatkozni, hamis illúziókat táplálva. Merthogy már most, egy évvel a parlamenti választások előtt világosan látható – s ehhez nem kell prófétai karizma –, hogy a kormányváltás veszett fejsze, amit – mármint a fejszét – a bibliai történet szerint csak természetfeletti erő hozhat a felszínre (vö. 2Kir 6,1–7).

A fejszéket vízbe ejtő ellenzéki politikusaink láttán azonban a szerényebb lehetőség útjára kényszerülünk. Arra a következtetésre, hogy a kormányváltás szándéka zsákutcába jutott. S ez akkor is így van, ha némely közszereplő minden korábbit meghaladó adottságot tulajdonít magának, és a fejsze felszínre hozatalát ígéri. Ami több mint megbocsátható felelőtlenség, és azzal az önmagában helyes megállapítással sem menthető, amit Charles Booth fogalmazott meg: „az elégedetlenséget ahhoz, hogy hatékony legyen, a remény színeivel kell átszőni”. Csakhogy itt már az irreális remények útvesztőiben bolyongunk, az egyáltalán nem pihentető, inkább zaklatott álmok világában, amit a növekvő tehetetlenség érzetét eredményező ébredés követ.

Nem „Mindenki”

Botka László miniszterelnök-jelölt a baloldal megújítását hirdeti, és elhatárolódik a 2010 előtti MSZP-s kormányzatok gyakorlatától. A Fideszből kiábrándult jobboldaliaknak sem felejt el gesztust tenni, ez azonban mindössze egy mondatra redukálódik, amely nem jelent többet, minthogy az ő szavazataikra is számít. A hangsúly azonban a baloldaliak megnyerésére helyeződik, olyannyira, hogy a jobboldalnak szóló kitételt akár el is lehet felejteni.

Ha megvalósíthatónak feltételezzük Botka szándékát, hogy a győzelméhez még egymillió szavazót kell megnyerni, akkor aligha fogadható el ez az egyoldalúság. Hiszen feltételezhető, hogy a pártpreferenciát nem vállalók között a jobboldaliaknak nagyjából ugyanakkora lehet az aránya, mint a biztos pártválasztók esetében, vagyis a jobboldaliak lehetnek többségben. Akiket viszont nem nagyon érdekel a baloldal megújítása – legfeljebb a politikában tájékozottabbak gondolhatják úgy, hogy egy európai normáknak megfelelő szociáldemokrácia mindenkinek – nemcsak a baloldaliaknak – hasznos lehetne, de pusztán emiatt még ők sem feltétlenül szavaznának rá.

Odáig rendben van a dolog, hogy Botka szakítani akar a múlttal a megújulás érdekében, de ennél jóval többre lenne szükség, hogy azt a bizonyos egymilliónyi szavazatot megszerezhesse. Mivel ő baloldali politikus, sokkal többet és meggyőzőbben kellene beszélnie arról, hogy a demokrácia elképzelhetetlen azok nélkül a jobboldaliak nélkül, akik azért fordulnak szembe a kormányzattal, és utasítják el a Jobbikot, mert szerintük ezek a pártok meghamisítják a jobboldal valódi értékeit. Nem csak azt a nagylelkűnek korántsem nevezhető felszólítást kellene kimondania, hogy a jobboldaliak szavazzanak őrá, hanem például azt is, hogy kormányában akár jobboldaliak is helyet kaphatnának. Hiszen a társadalmi igazságosság jegyében hangoztatott, a gazdagok megadóztatásáról szóló elképzelése összhangban van a pápai enciklikák közjó által korlátozott magántulajdonról szóló tanításával.

Ha csak a baloldal megújításáról beszél és járulékosan a demokrácia egészéről, akkor Botka László az MSZP jelöltje marad – és nem egy széles spektrumú demokratikus ellenzéké, amelynek egy el nem hanyagolható része eddig azért nem csatlakozott a magát demokratikusnak nevező ellenzékhez, mert az pusztán a balliberális oldal képviseletében lépett fel.

S ezen Botka László sem akar változtatni. Abba a kórusba, amit ő vezényel – s itt az Oscar-díjas Mindenki című film juthat eszünkbe – a jobboldaliak is beállhatnak, de nem énekelhetnek, csak némán tátoghatnak.

Ungváry Rudolf Megélhetési politika című cikkében (Népszava, febr. 8.) fején találta a szöget, amikor ezeket írta: „a baloldali mainstream jelentős része foglya örökölt ,ideológiájának’…, hogy igazán demokrata csak baloldali lehet…, hogy megdönteni a kormányt csak a baloldal képes…, hogy a jelenlegi önkényuralmat felváltó demokráciának egyedül a baloldal lehet a záloga”. Holott „a jobboldaliak demokratikusan gondolkodó részével való összefogás nélkül eleve reménytelen minden rendszerváltás”.

Hogy a megrögzöttség milyen erős, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a „demokratikus” ellenzék perifériáján néhanap fehér hollóként feltűnő jobboldali politikusok sem a jobboldal iránti elkötelezettségüknek köszönhetik korlátozott partiképességüket, hanem például annak, hogy valaki egykor MSZP-kormánytag volt, avagy olyan MDF-es, aki annak idején az SZDSZ-szel lépett szövetségre. Vagyis nem a hitelességnek szól az elismerés, hanem az azzal nehezen összeegyeztethető politikai manővereknek. Ezért ez is csak egy zsákutca. Mert, ami a balliberális ellenzék körében partiképessé teszi őket, ugyanaz teszi szalonképtelenné a jobboldali választók szemében.

 „Borzasztó ifjúság”?

A Momentum Mozgalom indulásakor fennállt a veszély, hogy a közvélemény ugyanabba a hibába esik, mint a rendszerváltás idején a Fidesz megszületésekor: jönnek a fiatalok, a tiszták és igazak, akik ki merik mondani mindazt, amitől az óvatos öregek félnek.

A szocialista tábor elaggott pártállami vezetőiből való kiábrándulás erősítette ezt a Fidesszel kapcsolatos negédes hitet. A fiatalok hibáit is megbocsátották, mondván, majd beletanulnak. És mi tagadás, a fideszesek igen tanulékonynak bizonyultak. Hogy mennyire, annak a következményeit nem győzzük elviselni.

„Az ifjúság borzasztó – írja Kundera a Tréfa című regényében – : olyan színpad, amelyen magas koturnusban és a legkülönfélébb kosztümökben (úgynevezett ártatlan) gyerekek járkálnak, s betanult szavakat hajtogatnak, amelyekhez fanatikusan ragaszkodnak, bár csak félig értik őket.” Kundera a „serdületlenség rettenetes korlátoltságáról” mond átvitt értelemben ítéletet. Hiszen tagadhatatlan, hogy a fiatalok sok mindent tudnak, amit az idősebbek nem képesek vagy nem is akarnak tudni. Mint ahogy sok mindenről csak hiszik, hogy tudják. Így értékelhetjük Simicska Lajos fiának a Jobbik választási győzelmét hirdető álláspontját, de azt is, hogy Fekete-Győr András minden, egyébként józanul indokolható megkülönböztetés nélkül, az elmúlt huszonhét év politikusainak „nyugdíjba küldését” emlegeti. Nekünk, a rendszerváltó politikusgenerációnak ugyanakkor be kell látnunk, hogy már a kezdet kezdetén hibákat vétettünk, amelyeknek következményei napjaink tájékozódását is megkeserítik. A rendszerváltás egy rosszul záródó pelenkaként átengedte a diktatúra illendőséget nélkülöző élettani funkcióit. Hogy ez így van, bizonyítja a mostanság újra felelevenített, a pártállami rendszer működtetőinek és kiszolgálóinak személyét érintő tisztázás igénye.

Az persze racionális ellenvetés a fenti állásponttal szemben, hogy a vadonatúj politikusok mögé nem árt odaállítani az együttműködésre képes régebbiek közül néhányat. Mégpedig a tapasztalat miatt. Feltéve, ha nem az önkritikát nélkülöző tapasztalatról van szó, amit a rendszerváltás hajnalán egy tévévitában Thürmer Gyula kijelentésére reflektálva Antall József utasított vissza. Thürmer ugyanis azt mondta, hogy az ellenzéknek nincs kormányzati tapasztalata, az csak nekik – értsd a kommunistáknak – van. Antall Oscar Wilde-ot idézve azt válaszolta, hogy az emberek hajlamosak arra, hogy sorozatos baklövéseiket tapasztalatnak nevezzék.

A vadonatúj közéleti szereplők esetében nem lehet tudni, hogy pontosan mit akarnak, azt még kevésbé, hogy mire lesznek képesek. A már ismertek elkövetett hibáinak emléke ugyanezt a bizonytalanságot eredményezi. Ha azonban összefognak, talán kiegyenlíthetik egymás hibáit-hiányosságait.

Az „Új Kezdetről”

A teljes pártpolitikai spektrumot tekintve nem mehetünk el szó nélkül Gémesi György „Új Kezdet” nevű, a nemzeti ünnepen bejelentett pártindulása mellett. Ezúttal egy régi politikus is valami újat akar. Mégpedig – ismerve Gémesi közéleti pályafutását – feltételezhetően egy jobbközép formációt. De ő mégsem a jobboldal megújításáról beszél, hanem ennél többről, a társadalom megbékéléséről és a párbeszéd szükségességéről. Erre azért is érdemes kitérni, hogy Gémesi üzenetének jelentőségét kidomborítsuk. Hiszen a kormányfő március 15-i beszédét kísérő füttykoncert nem éppen a társadalmi béke helyreállítását szolgálta, amire aligha lehet mentség, hogy ellenzéki állapotában a Fidesz is igyekezett minden eszközzel megzavarni az állami ünnepségek méltóságát – amit persze most annál felháborodottabban védelmez. Már csak azért sem lehet egyetérteni a füttykoncertet szervező Juhász Péterrel, mert minden kormányzatnak lesz ellenzéke, amely a végtelenségig folytatja majd a nemzeti ünnephez valóban méltatlan hagyományt, és majd megint és mindig egymásra fognak mutogatni, hogy magatartásukat igazolják. És effajta akciókra mindig akad felheccelhető tömeg, amely szívesen ad füttykoncertet, és ugyanolyan szívesen dobálja meg a számára ellenszenves felvonulókat.

Az eset kapcsán Fodor Gábor egy ciklusokkal ezelőtti megnyilvánulása juthat eszünkbe, amikor azzal csitította az őt körülvevő ünneplőket, hogy azok, akik másként és másutt ünnepelnek, azok is a mi honfitársaink. És persze idézhetjük Voltaire mondását: „egy szóval sem értek egyet abból, amit mond, de mindhalálig védem a jogát, hogy elmondhassa”. S ez Voltaire-nél nemcsak egy elvi álláspont volt, hanem a magatartásában is megmutatkozott. Rousseau-t „a vad állapotért” való lelkesedéséért „Diogenész megveszett kutyájának” nevezte, de amikor üldözték, szívélyes meghívást küldött neki, hogy lakjék nála.

A fentiek alapján elmondható, hogy a magyar politikában valami elkezdődött. De ami elkezdődött, idő hiányában nem tud befejeződni 2018-ig. Arról nem is beszélve, hogy számtalan illúzió és tévedés környékezi a kibontakozást. A CEU-ügyben zajló tüntetések a küszöbön álló ellenzéki választási győzelem illúzióját táplálják. Ámde a valódi kormányváltó szándék hathatós integrálódásának nincsenek jelei, inkább azzal ellentétes tendenciákat észlelhetünk. A Gulyás Márton és Varga Gergő nevével fémjelzett, a választási rendszer megváltoztatását célzó megmozdulás útja – tévút, ahogy arra a kormánypárti elfogultsággal nem vádolható Eörsi Mátyás Az arányos választási rendszerrel a nyakunkon marad a NER című, HVG-beli cikke (ápr. 21.) figyelmeztetett.  

Alighanem igaza volt Majtényi Lászlónak (aki márciusban úgy döntött, hogy elindul egy számára elérhetetlen pozícióért, hogy jelöltként a demokratikus ellenzék körein túlmutató üzenetet tudjon megfogalmazni) abban, hogy amikor a Fidesz bukni fog, akkor nagyot fog bukni. De ez a nagy bukás nem a következő választáson fog megtörténni.

Olvasson tovább: