Kereső toggle

„Áldott embernek tartom magam”

Interjú Szilágyi Áron, kétszeres olimpiai bajnok kardvívóval

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

2012-ben a magyar csapat első aranyérmét nyerte. 2016-ban Rióban ő vitte a magyar csapat zászlaját. 1948 után az első olyan sportoló volt, aki zászlóvivőként lett olimpiai bajnok. Fuchs Jenő és Kárpáti Rudolf után a harmadik kardvívónk, aki képes volt megvédeni bajnoki címét. Rió egyetlen férfi olimpiai bajnoka, a 2016. év legjobb magyar férfi sportolója. A Hetek exkluzív interjúja a kétszeres olimpiai bajnokkal, akinél a zászló és a kard is jó kezekben van.

Miként viseled az eredményes és ismert sportoló terhét?

– Ezt nem tartom tehernek. A jó eredményekhez, a népszerűséghez hozzátartozik, hogy érdeklődésre számíthatsz, így legalább lehetőségem adódik arra, hogy átadjam tapasztalataimat, élményeimet, és ezzel hozzájárulhatok a sport népszerűsítéséhez is. Természetesnek tartom azt is, ha látni és hallani szeretnének azok, akik szurkoltak értem.

A felkéréseket hogyan lehet osztályozni? Mi határozza meg, hogy melyiket fogadod el? Például láttam, hogy a Hungarian Open ATP 250 döntőjén segítettél a sorsolásnál.

– A felkérések közül igyekszem azokat választani, ahol fiatalokkal találkozhatok, ott mindig jól érzem magam. Kedvelem a teniszt, általában a magyaroknak szurkolok, például Fucsovics Marcinak is. Felkészülés során többször is kezembe kerül a teniszütő. Élvezem a játékot, párosozni is szoktunk, egyébként a tenisz sok elemében közel áll a víváshoz.

Mikor kaptál először a kezedbe kardot? – itt most nem egy fakardra gondolok. Volt-e szerepe a választásnál a magyar tradíciónak?

– Kilencévesen kerültem először vívóterembe, és tíz voltam, amikor édesanyám ellátott felszereléssel. Akkor kaptam meg az első kardomat. Gyerekként akkor még nem ismertem a hagyományokat, de azonnal szimpatikus volt számomra ez a sport, amiben segített az is, hogy azonnal egy nagyszerű közegbe kerültem, a Vasas vívószakosztályába.

Nevelőedződ az a Gerevich György volt, akiről mindenki csak elismerően nyilatkozik. Miben volt ő különleges, szinte pótolhatatlan?

– Gerevich György különleges ember volt és nagyszerű pedagógus. Szinte vonzotta a gyerekeket, olyan hangulatot teremtett, hogy szerettünk lejárni az edzésekre, és egyben hozta magával a gerevichi hagyományokat is, valamint a felhalmozódott, rendkívül értékes tapasztalatokat. Nevelőedzőként többek között én is tőle kaptam meg az alapokat. Egyébként még sokáig velem volt. A pekingi olimpián és a szentpétervári világbajnokságon is. Gyuri bácsi munkája túlmutatott a nevelőedzői feladatokon, valójában ő szerette végig is kísérni a tanítványait egészen a csúcsig.

Minek volt köszönhető, hogy 17 éves gimnazistaként Nébald György kivitt a szentpétervári vb-re, és betett a csapatba?  Emlékszünk: a rossz kezdés után is kitartott melletted, és aztán 8:3-ra verted a tízszeres világbajnok Podznyakovot. Ezt hogy élted meg, hogyan dolgoztad fel?

– Igazából erről őt kellene megkérdezni. Feltehetően valamit sejthetett, talán taktikai okai is lehettek ennek a döntésnek. Az sincs kizárva, hogy saját személyes pályafutása is felidéződött ebben a döntésben. Ismert volt, milyen küzdelmesen alakultak a kezdetek számára, a megmutatkozó tehetsége ellenére. Valószínű az is, hogy nekem így szeretett volna segíteni, hogy gördülékenyebb legyen az elitbe vezető utam.  A tízszeres világbajnok Podznyakov elleni asszómra így tíz év távlatából már nem emlékszem vissza, de biztos, hogy új voltam neki, és megleptem a stílusommal. Abban azért nem vagyok biztos, hogy ha 5 perccel később újravívtuk volna azt a csörtét, ismét nyertem volna. Azért akkor az a 8:3-as győzelem a csapat világbajnoki címét eredményezte, és ez számomra soha sem felejthető emlék marad.

2008-ban, 18 évesen felnőtt magyar bajnok lettél, mindenki mögötted volt a vert mezőnyben. Hogyan tudtál alázattal továbbdolgozni?

– Amellett, hogy az eredménynek örültem, számomra mindig a nemzetközi mezőnyben elért eredményesség volt a mérvadó. Egyébként egy visszaigazolásra jó volt, hogy jó úton járok, ennyi, és tudtam, hogy dolgoznom kell tovább.

Tudtál szerény maradni? Vagy a szerénység alaptulajdonságod?

– Azért nem állt fenn az elbizakodottság veszélye, mert abban a felnőtt mezőnyben 18-20 évesen kaptam szép számmal veréseket is, ami jócskán segített az alázathoz.

Mennyi segítséget kaptál az egyesületedtől, a Vasas SC-től?

– Itt, Pasaréten, a Vasasban könnyű volt fejlődni, mivel olyanok voltak a körülmények. Sokat köszönhetek Nemcsik Zsoltnak és a következő mesteremnek, Somlai Bélának is. Biztos, hogy nem tarthatnék itt, ha nincsenek a közelemben. Zsolttal sokat asszóztam, és végtelen sokat tanultam tőle. Itt mindig megvoltak a lehetőségek a fejlődéshez, nyilvánvaló, hogy ez a klubnak, a Vasasnak is köszönhető.

Mik voltak a terveid a londoni olimpia előtt, főleg, hogy Chicagóban világkupaversenyt nyertél?

– Akkor már hittem abban, hogy az éremért vívott csatában ottlehetek. Így is lett, jól sikerült a felkészülésem, jó állapotban voltam, mentálisan és fizikailag is sikerült csúcsformába kerülnöm.

A magyar csapat első aranyát nyerted Londonban. Sokakat megleptél. Magadat is?

– Egy olimpiai aranyéremre nem lehet felkészülni, mert az annyira különleges, és semmi máshoz sem hasonlítható, euforikus érzés. Elképzelni lehet, de felkészülni nem. Igen, kijelenthetem, hogy azért még magamat is megleptem. Valójában a következő hónapok szóltak arról, hogy felfogjam, mi is történt velem.

Mondhatni „csont nélkül”, sorozatban öt győzelem szükséges a végső sikerhez. Vissza tudsz emlékezni a kulcshelyzetekre?

– Volt egy fontos pillanat. A negyeddöntőben a német Max Hartung volt az ellenfelem. A megnyugtató 13:8-as vezetésemnél kicsit korán gondolhattam, hogy ez az asszó megvan, ami az elődöntőt jelentheti. A német másként gondolta, és pillanatok alatt 13:13 lett az állás. Tudtam, hogy most dől el, melyikünknek kell előbb csomagolni a hazautazáshoz. Ekkor minden tudásomat, összpontosításomat össze kellett szednem, hogy a továbbjutáshoz szükséges két tust én vigyem be. Sikerült, és az ezt követő elődöntő és döntő már ehhez képest magabiztosabb volt. Ez valóban meghatározó helyzet volt.

Sokakat megríkattál, köztük a nem éppen érzelgős Horváth Mariannt, aki közvetítette a döntődet. Mit jelentett ez a számodra?

– Engem nagyon meglepett. Nem gondoltam volna, hogy egy olimpiai győzelem ilyen érzelmi hullámokat gerjeszthet. Talán ennek kapcsán értettem meg azt, hogy mi, magyarok mennyire olimpiacentrikus és sportnemzet vagyunk. Kevés nemzet mondhatja el magáról azt, amit mi az olimpiák során eddig elértünk, ezért azt gondolom, jogosan lehetünk büszkék magunkra. Természetesen jólesik, ha szurkolnak nekem, és mai napig megható számomra, ha autogramot kérnek, vagy ismeretlenek megállítanak azért, hogy kezet fogjanak velem, ez igazán jó dolog.

A 2012 és 2016 közötti egy-egy egyéni vb-bronz és Eb-arany mit jelentett a fejlődésed szempontjából?

– Attól, hogy Londonban nyertem, semmi sem változott meg. Ugyanúgy készültünk a világbajnokságokra, a világkupákra, mint korábban. Az olimpiák közötti világbajnokságokon szereztem egy egyéni bronzérmet, és a másik két alkalommal is a negyeddöntőig jutottam. Mikor negyeddöntőt vesztettem, azért az okozott hiányérzetet, de jelentősen nem befolyásolta az olimpiára való felkészülésemet.

Kijelenthető, hogy neked olimpiacentrikus a felkészülésed?

– Egyértelmű, hogy az olimpia a legfontosabb verseny, de ez nem jelenti azt, hogy közbenső világversenyekre ne igyekeznék felkészülni megfelelően.

Gondolom, nem vagy babonás: mégis, a zászlóvivők nem szoktak aranyat nyerni. Lehet, hogy a megtiszteltetés elsőbbséget jelenthetett?

– Az Olimpiai Bizottság főtitkára, Szabó Bence eljött az edzőtáborba, és azzal keresett meg, hogy vállalnám-e az olimpiai csapat zászlóvivőjének szerepét. Természetesen örömmel és büszkeséggel töltött el a felkérés, mivel ezt a legnagyobb megtiszteltetésnek tartottam, ami érhet egy magyar sportolót. Ezért igent mondtam. Egyébként legbelül is úgy éreztem, ez csak hozzáadhat a versenyzésemhez, és semmit sem vesz majd el. Így is lett, csak erősített. 

 A londoni aranynak is nagy visszhangja volt, de ez a riói ismétlés egy még nagyobbat szólt. Pedig az első asszók még nem voltak igazán gördülékenyek! Belülről érzelmileg, mentálisan, hogyan építkeztél a verseny során?

– Sokkal küzdelmesebb asszókat kellett vívnom, mint Londonban, egyre jobban fáradtam, nehéz, dolgos csörték követték egymást.

Láttam valamennyi találkozódat, kívülről is érezhető volt a feszültség, mi okozhatta ezt?

– Volt bennem feszültség, „jó maréknyi”, annak ellenére, hogy tudtuk előre, ez nehezebb lesz, mint Londonban volt, tekintve, hogy nem lehet kétszer is kifogni olyan csodálatos napot. Ezért már előre megbeszéltük a mesteremmel, Decsi Andrással, ha nem is megy úgy a vívás, akkor is legyenek meg azok a stabil tusok, amelyhez vissza tudok térni mindig. Végül is így, ha időnként döcögősen is, de rátaláltam a sikeres útra.

Mik azok az elemek a vívásodban, amihez ilyenkor kapaszkodót találsz?

– Leginkább az agresszívabb, dinamikusabb támadás. Alaphelyzetben taktikailag defenzívebb vagyok, azonban ha érzem a bajt, akkor szoktam változtatni.

A harmadik duplázó vagy Fuchs Jenő és Kárpáti Rudolf után. 2016-ban Az év sportolója cím birtokosa is. Ennyi sikerrel hogy lehet a földön maradni, motivációt gyűjteni a továbbiakhoz?

– Az eredmények nem mozdíthatnak ki, igyekszem mindig a földön járni. Ugyanis még sok feladatot látok magam előtt, amelyet szeretnék megoldani. Ebből következik, hogy megvan az ehhez szükséges motivációm is. Szeretném látni, hogy mi van még a vívásomban, hová tudok még fejlődni. Nincs még egyéni világbajnoki címem, és csapatban is jó lenne végre begyűjteni az olimpiai aranyérmet. Pekingben, Londonban egy-egy tuson múlt a továbbjutás vagy a jó eredmény, Rióban meg nem is rendeztek csapatversenyt.

Ismert, hogy sikeres voltál a matematika területén. Ezt a képességedet tudtad a vívásban hasznosítani?

– Vannak találkozási pontok, ami nem azt jelenti, hogy folyamatosan algoritmusokban gondolkodunk. Például mindkét területen fontos a logikai készség, a rendezőelv, az intuíció. Nekem a matematika sokat segített a logikus gondolkodásban.

Tudsz-e arról, hogy a szemek jelentősebb tengelytávolsága morfológiailag (alaktanilag) egy anatómiai előny számodra a célzásban, pontosságban?

– Hallottam erről, talán a sportlövészet területén. A vívásban eddig ez nem volt ismert. Nincs kizárva, ha ezt tudatosítjuk, az segíthet a fejlődésben.

Létezik-e ma a kardvívás techni-kájának területén valami olyan „hungarikum”, ami összevethető a Petschauer–Gerevich–Pézsa–Szabó-dinasztiák tradícióival?

– Legjelentősebben az oktatásban jelenik meg a magyar technika. A mai vívásban ez kevéssé látható, de mi tudjuk, hogy a tradicionális magyar kardvívásból építkeztünk, amelyet gyerekkorunkban sajátítottunk el a mestereinktől. Gondolok például a fejvágásnál arra az élfordításra, a lábmunkánál a pontosságra, a kéz-láb összhangra. Az évszázados magyar technika ilyen és ehhez hasonló elemekből áll össze. Szerencsénkre mindig van, és lesz is, akik ezt a tudást továbbítani fogják.

A külső szemlélő ma egy végtelenül rohanó kardvívást lát. Miként tud itt is érvényesülni a technika?

– A fizikailag tökéletes felkészültség a kiindulási alap. Erre épül a technika, attól függően, ki, milyen széles repertoárral rendelkezik. Itt jelenthet sokat, amit az alapoknál elsajátítottunk.

Azelőtt voltak az olaszok, a magyarok, aztán az oroszok, esetleg a franciák, de hogy került ide az Egyesült Államok, Románia és Ázsia?

– Mi tettük őket naggyá azzal, hogy az elvándorolt edzőink megtanították nekik a kardvívást. Amerika tele van orosz és magyar edzőkkel, és ez Ázsiára is igaz. A gazdaságilag erősebb országok felszívták az értékeket. Mi, magyarok meg a százéves hagyományban bízhatunk.

A dél-koreaiak dinamikája mondható nemzeti sajátosságnak is?

– Igen, az ő testalkatuknak, atletikusságuknak, rugalmasságuknak, mozgáskultúrájuknak kifejezetten fekszik a vívás.

Lehet-e még újítani, kitalálni valami olyat, amivel meg lehet lepni a sok riválist?

– Próbálunk újítani is, de nekünk az a jelentős előnyünk, hogy vissza tudunk nyúlni a régi, jól bevált alapokhoz, ahhoz a több ezer akcióhoz, amely a magyar kardvívás része.

Mit csinál Szilágyi Áron, ha nincs a páston és nem jótékonykodik? Csak kérlek, ne azt válaszold, hogy olvasol, zenét hallgatsz és moziba jársz! Tudom, van menyasszonyod. Hol tartasz a Károli Gáspár Egyetem pszichológia szakán?

– Az egyetem teljesen kitölti a napjaimat. Pszichológiát és nemzetközi tanulmányokat hallgatok. Egyébként a múlt héten adtam le a szakdolgozatomat pszichológiából A serdülőkorúak konfliktuskezelési stratégiája témában. Így aztán nincs gondom a szabadidőre, mivelhogy nincs is.

Gazdag eredménylistádról hiányzik egy vb egyéni arany és az olimpiai csapat arany. Tokióig és esetleg ott pótolhatók lehetnek ezek a hiányok?

– A célok között ott van a hiányzó egyéni világbajnoki aranyérem megszerzése, és egy sikeres felkészülés a tokiói olimpiára. Szeretnék még továbbfejlődni, hogy még hatékonyabb legyen a vívásom.

Ezek szerint vannak még hiányosságaid, amelyekben javulnod szükséges?

– Technikailag mindenképpen, ugyanis a vívásban ez egy élethosszig tartó folyamat. Például az, hogy a kard minél jobban kézben legyen, az abszolút készségszintig. Fizikailag is van még hová javulnom, és a taktika tárházának végtelenje mindig jelenthet kutakodást.

Jó volt hallani, hogy pár perccel az eredményhirdetés után és máskor is hirdetted, hogy áldott embernek mondhatod magad. Ez azt jelenti, hogy hívő vagy? Mit gondolsz, mekkora segítséget kaphattál onnan fentről?

– Biztosan, és sokat, mert nemcsak az olimpia alatt, hanem az egész életem során is megtapasztaltam ezt. A vívással kapcsolatban ismétlődően. Kezdve attól, hogy idekerültem a Vasasba, nagyszerű mestereim voltak, folyamatosan tudtam fejlődni, és elkerültek a sérülések is. 17 évesen világbajnoknak mondhattam magam, 18 évesen olimpikon lehettem. Folyamatosan értek a pozitívabbnál pozitívabb élmények, hatások, ezért mondhattam azt, hogy áldott embernek tartom magam.

Akkor kijelenthető, hogy hiszel Istenben?

– Természetesen.

Sok további sikert kívánok a Hetek olvasói nevében is.

Olvasson tovább: