Kereső toggle

Western magyar módra

A nemzetközi sikert arató 1945 és a múltfeldolgozás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„A holokauszt témája művészi értelemben ki lett merítve. Ma, 70 év távlatában már a túlélés, a hazatérés korszaka, a „hogyan tovább” kérdése került előtérbe a közép-európai filmgyártásban. A mienk egy beszélgetős film, már az alkotása közben is nagyon sok történet előjött azok részéről, akik a filmmel kapcsolatba kerültek – saját történetek, családi sztorik. Reméljük, hogy ezek a beszélgetések egyre szélesebb körben folytatódni fognak” – mondta el lapunknak az 1945 című filmje sajtóbemutatóján Török Ferenc rendező.

A második világháború végének Magyarországán, egy kis községben vagyunk: a németek kimentek, az oroszok bejöttek. Az egész falu épp a jegyző fiának esküvőjére készül. Minden a rendes kerékvágásban halad, mígnem a déli vonattal megérkezik két zsidó férfi, akiknek a pontos kiléte ismeretlen. Gyalogosan vágnak neki az egyórás útnak a faluba, az állomásfőnök pedig biciklin elhajt, hogy mielőbb szétkürtölje a hírt: visszajöttek a zsidók. Az 1945 című film, amelynek cselekménye mindössze háromórás időtartamot ölel fel, azt mutatja be, hogyan fogadja a felbolydult lakosság a hazatérőket, ki hogyan reagál az elszámoltatás veszélyére.

Török Ferenc rendező Szántó T. Gábor Hazatérés című novellája alapján készült filmjéről – amely április 20-tól a magyar mozikban is látható lesz – az amerikai filmes szaklapok szuperlatívuszokban írnak, nemzetközi sikere óriási. A művészi eszközök, amelyeket a film használ, a zenétől kezdve a rendkívüli színészgárdán át az operatőri munkáig, méltán vívták ki a kritika és a közönség figyelmét. A filmkészítők kérdésünkre a siker magyarázatát többek között abban látták, hogy alkotásuk egy olyan történelmi időszakra fókuszált, amely viszonylag feldolgozatlan mind a filmgyártásban, mind a tankönyvekben. Az 1945 és 1948 közti, a félfeudális rendszerből a demokráciába való átmenet lehetőségének időszakát villantja fel a film, amikor a közelmúlttal való szembenézés lehetőségét – már és még – nem korlátozza egyik totalitárius diktatúra sem, azaz a számvetés kizárólag az érintettek hozzáállásán múlik.

„Ilyen film még sok lesz, ennek a korszaka most kezdődik el. A Saul fia egy fantasztikus film volt, és olyan tudást, esztétikumot adott, ami unikális, de bizonyos értelemben le is zárta a holokauszt 1944-45-ös korszakát. Most eljött az idő – a 21. század közepén tartunk lassan –, hogy meginduljon ez a posztholokauszt –gondolat, mert ránk nézve drámaibb és súlyosabb kérdés a túlélés lehetőségeinek, az ezzel kapcsolatos kompromisszumoknak és tabuknak a feltárása” – mondta el Török Ferenc. Mint lapunknak kifejtette: a film hosszú ideig, 10-12 éven keresztül készült, ami utólag akár szükségszerűnek is tűnhet, hiszen a mai hivatalos emlékezetpolitika, az áldozatnemzet-mítosz tükrében nálunk különös aktualitást kap az üzenete.

A múlt bűneivel való szembenézést egyik nemzet sem szokta elsietni: a nyugat-német társadalom is 1970 körül kezdte el a számvetést. A keleti tömb országaiban a máig temetetlen, rendezetlen 20. századi múlt, az elhallgatott családi traumák viszont – mint azt az azóta elhunyt Kopp Mária pszichológus egy interjúban kifejtette (Vigaszra szomjazó magyarok, Hetek, 2009 március 13.) – könnyen vezetnek egy depresszióra hajlamos, a reménytelenséget házi pálinkába fojtó társadalmi közérzethez. Szántó T. Gábor szerint a maga módján egész Európa a második világháború óta tartó, súlyos identitásproblémával küzd. Nem véletlen, hogy az 1945 című film cselekménye is egy rituális temetés, a temetetlen holtak elföldelésének archaikus témája köré szerveződik, egy westernfilm ritmusába és egy krimi feszültségébe ágyazva.

„A történteket mindig csak a következő nemzedékek tudják feldolgozni. Az ilyen kisebb közösségekben az 50-es évek feljelentései kapcsán is mindenütt azt tapasztalták, hogy az a nemzedék, amelyik benne él az adott korban, valahogy kezeli, megéli azt, de nem beszél róla. Ezt egy másik nemzedék, egy időben rajta kívül eső generáció szemszögéből lehet megtenni, az tud beszélni erről” – fejtette ki Fröhlich Ida történész, a Holokauszt Emlékközpontban a film kapcsán rendezett kerekasztal-beszélgetésen.

A film alkotóinak kimondott szándéka volt, hogy ne csupán az áldozatok, hanem sokkal inkább a többségi társadalom, illetve az elkövetők szemével láttassák a visszatérés problémáját, az általános riadalmat, hogy most esetleg mindent vissza kell adni, minden feljelentést tisztázni kell, és külön hangsúly került mindebben a gyerekek, a fiatalok szemszögére is. „Mi Gáborral majdhogynem egyidősek vagyunk, és nagyjából egyidősek a gyermekeink is, akik az elmúlt években kezdtek el minket kérdezgetni, és ott volt egy helyzet, amiben nekünk válaszolni kellett valamit. Nem véletlen, hogy a filmben három apa-fiú kapcsolat is van, ami tükrözi ezt a fajta felelősséget. Egyébként mi egy szerencsés generáció vagyunk, hogy beszélhetünk erről, de ez egyszersmind egy óriási felelősség is, mert a gyerekeink ezt fogják továbbadni majd a gyerekeiknek” – mondta Török Ferenc.

„Nem az a lényeges, hogy külföldön ez a film milyen díjakat nyer, hanem az, hogy Magyarországon hogyan fogadják” – vélekedett a beszélgetés negyedik résztvevője, Tomás Abraham argentín filozófus, akinek a szülei 1948-ban mentek ki Temesvárról Argentínába, és a gyermekeiket már nem tanították meg magyarul, mert soha nem akartak ide visszajönni. Tomás Abraham most jött el életében először Magyarországra, tanulgatja a magyar nyelvet, ismeri már a „kedves” szót, és el akar utazni Temesvárra is.

 

A rendezővel és a forgatókönyvíróval készült, filmrészleteket is tartalmazó interjúnkat megnézheti Youtube-csatornánkon.

 

Mindenki fájdalma fontos
Interjú Szántó T. Gábor író-forgatókönyvíróval

A vészkorszak és az 1948 utáni kommunista diktatúra művek sorának volt már témája. A vészkorszakot közvetlenül követő állapotok, a visszatérés a lágerekből, a találkozás a többséggel, a szembenézés első hulláma, vagy a társadalmi szembenézés hiánya a művészetben alig-alig feldolgozott – mondta Szántó T. Gábor, akinek 1945 és más történetek című elbeszéléskötete alapján, Török Ferenc rendezővel közösen írt forgatókönyvükből készült az 1945 című nagyjátékfilm. A mozi a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, valamint Miamiban is közönségdíjas lett, és Edinburgh-tól Jeruzsálemen és Melbourne-ön át Rio de Janeiróig vetítik különböző fesztiválokon, továbbá amerikai és ausztrál forgalmazója is van már. Az író-forgatókönyvíróval beszélgettünk, aki egyben a Szombat folyóirat főszerkesztője.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy Ön az utolsó zsidó író Magyarországon. Mit jelent Önnek mindez?
– Irodalmi hagyományt, társadalmi érdeklődést, a tradíció és a modernitás találkozásából eredő, kérdéseket felvető élményanyagot, problémaérzékenységet. De ne tegyünk úgy, mintha ez egyszerű volna Magyarországon. Egy zsidó témákkal hangsúlyosan foglalkozó szerző, aki komolyan nekifeszül a 20-21. század nagy témáinak, nincs könnyű helyzetben, mert az olvasók nagy része könnyebb szórakozásra vágyik. S hogy miért utolsó? Nemigen látom a nálam mondjuk egy évtizeddel fiatalabb nemzedékben, hogy felbukkannának magukat zsidóként identifikáló, zsidó témákkal foglalkozó szerzők. Két évtizeddel fiatalabbak körében sem.
Korábban is írt már forgatókönyvet, vagy ez az első?
– Az 1945 az első, de dolgozom más forgatókönyveken is.
Miért foglalkoztatták Önt az 1945-ös események?
– A vészkorszak élményanyagával könyvek, filmek sokasága foglalkozik. Az 1948 utáni kommunista diktatúra is művek sorának volt már témája. Az átmeneti időszak, a vészkorszakot közvetlenül követő állapotok, a visszatérés a lágerekből, a találkozás a többséggel, a szembenézés első hulláma vagy a társadalmi szembenézés hiánya a művészetben, mondhatni, alig-alig feldolgozott. Érdekes, hogy filmünkkel egy időben jelent meg Németországban és Lengyelországban két olyan alkotás, mely szintén az 1945-46-os európai állapotra fókuszál más-más szemszögből, más-más problémafelvetéssel. Ez nem véletlen. Most jutottunk el oda, hogy erre is kiterjedjen a figyelmünk.
Ön személyesen is érintett a holokauszt tragédiájában. Ez minduntalan visszaköszön a szövegeiben. Megkönnyebbül egy-egy elbeszélés, regény vagy vers megszületésekor?
– Túlélők gyermekeként felnőni valóban jelent némi érintettséget. Szüleimet gyerekként deportálták nagyanyáimmal ausztriai lágerekbe, ők túlélték, távolabbi rokonaim közül sokan nem. Nagyapáim munkaszolgálatosként estek el, fagytak meg, vagy haltak éhen a keleti fronton – nem tudható. A téma nálunk nem volt tabu, beszéltünk róla. A diktatúrát is volt módom gyerekszemmel és kamaszszemmel megtapasztalni. Nem minden másodgenerációsból lett író, de az én irodalmi működésemben bizonyosan szerepet játszik ez az élményanyag, bár korántsem csupán ez képezi témáimat. Megkönnyebbülést pedig az alkotás általában okoz, nem csak ennek az élményanyagnak a függvényében.
Érzékenységét megmutatta A leghosszabb éjszaka című elbeszélése is, melyben túllép szűkebb közössége fájdalmán, és a felvidéki magyarok áttelepítését, valamint a svábok kitelepítését állítja fókuszba. Beszélne egy kicsit ennek a szövegnek a születéséről? Ismer személyesen svábokat?
– Én a másik oldalról ismertem a történteket, a lakosságcsere felvidéki magyar elszenvedőinek perspektívájából. Az elbeszélésben két család, két közösség traumája kapcsolódik össze. Amikor hallok egy történetet, vagy történetmorzsát, gyakran megérzem, hogy ott lapul benne egy elbeszélés, vagy akár egy regény magja. Az pedig számomra régóta evidencia, hogy mindenki fájdalma fontos. Ahhoz, hogy békét teremtsünk a lelkekben Közép-Európában, nélkülözhetetlen némi empátia. A szigorú neveléssel szemben önmagunkkal is meg kell tanulnunk együtt érezni, és másokkal is.
Mit gondol, a történelmi múlt elbeszélésében milyen szerepe van az irodalomnak?
– A történelem – filmes kifejezéssel élve – a nagytotál. Az irodalom, a film közelebb kerül az egyéni sorsokhoz, személyes történetekhez. Ez nélkülözhetetlen a múlt eseményeinek mélységében való megértéséhez és az együttérzéshez. 
Amikor írta az 1945, Hazatérés című szöveget, hasonló képek jelentek meg az alkotási folyamat közben a szeme előtt, mint amik a mozivásznon peregnek?
– Az elbeszélés bizonyos elemei képszerűen jelentek meg előttem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy már írás közben láttam benne a filmet. Mindenesetre, amikor Török Ferenc olvasta, és azt mondta, hogy egy western dramaturgiáját látja ebben az egyébként nagyon magyar és nagyon is európai történetben, értettem, miről beszél.

Olvasson tovább: