Kereső toggle

Rejtett világ a Jára völgyében

Idén is folytatják hagyományos vándorlásukat a sátoros cigányok

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A Hagyomány szerint minden évben március második felében indulnak útnak téli szálláshelyükről a sátoros cigányok. A még hagyományos életformát élő vándorcigányok számára a megélhetést késő őszig az erdők biztosítják. Nagyobb települések közelében, de elkerülve a forgalmas főutakat, egy-egy folyó árterületén vagy tó közelében fekvő réten telepszenek meg. Az életforma már letűnőben van, csak pár család járja az országutakat, velük futottunk össze Erdély egyik zugában, a Jára völgyében.

Kolozsvár előtt, Magyarlóna felé fordulunk le a nemzetközi főútról a borrévi rév felé. Az eldugott falvakban csendesen folydogál az élet a hétköznapok medrében. Csend van, csak az autópálya felől hallatszik némi zaj. Ahogy a Jára vize kanyarodik, hirtelen zsibvásári hangulatba csöppenünk, vándorló cigányok tábora hangosan vitázik a rendőrökkel. Az éppen tetőfokára hágó indulat miatt nem állunk meg, de a forgatag olyan izgalmas, hogy a település végén mégis visszafordulunk, és az egyik bár teraszára telepedve messziről figyeljük az eseményeket. A kávé mellé információt is kapunk a perpatvarról, a tulajdonos készséggel tájékoztat bennünket a vitáról, amelynek lényege, hogy Romániában a közterületen törvény tiltja a táborozást. Magánterületen ugyan lehet táborozni, de ahhoz a tulajdonos engedélye kell, különben a táborozó birtokháborítást követ el.

A Jára ártere folyamatosan változik, a folyó irányánál már csak a tulajdonviszonyok kuszábbak: a területet sem a település nem birtokolja, sem magántulajdonban nincs. A folyó menti terület valamiféle állami tulajdonba tartozik, de rejtély, hogy mely állami szerv a tulajdonos. Ráadásul a Jára folyamatosan rombolja és építi a meder környékét, ezért még bonyolultabb az ügy. A második kávé után a rendőrök távoznak a helyszínről, és a tábor is lenyugszik, bár ez még így is messze van a falu álmos hangulatától.

A táborból egy magas, jól öltözött férfi jön a terasz felé.

A kocsmárostól megtudjuk, hogy olyan vezetőféle a romák között, Matei a neve.

Matei hangosan köszön, és letelepszik a terasz szélére. A hivatalos szerveket szidalmazza, miközben a sörét kortyolgatja. Köszönésünkre magyarul felel. Azt mondja, ne erőlködjek a románnal; ő ért és beszél magyarul, de még három más nyelven is. Jó negyedórán át hallgatjuk, amit mond. Ezt követően jeleztem neki, hogy beszélgetésünkből újságcikk készülhet. Matei hamar megszabta az árat, neki pár sör, a gyerekeknek néhány csoki, és folytatódhatott a beszélgetés. Egy órán át beszélgettünk vele, majd újra hallgattunk, végül csokit vettünk még a táborbeli lovaknak is. Végig úgy éreztük, megéri.

***

Matei vándorként született valahol Craiova környékén, egy kóberes szekér mélyén, egy erdőben. Apja a hagyományos életformát élte családjával, kora tavasztól késő őszig vándorolva Erdélyben, pontosan azon az úton, amelyet a család már generációkkal azelőtt kitaposott. Gyűjtögettek, üzleteltek, akkor is és most is, bár akkor nagyobb szabadságban, mint most – mondja a férfi az iménti, rendőrökkel folytatott szópárbajra utalva.

– Nem voltak ilyen kérlelhetetlenek a hivatalok, élni hagytak bizonyos szabályok között, nem akartak minket a hagyományaink feladására kényszeríteni, mint most – mondja dühösen Matei.

Kora tavasszal medvehagymát, csalánt, madársalátát, békát, csigát lehet a vándorcigány árusoktól vásárolni a piacokon, később pedig, amint megjelenik a gomba, majd az erdei gyümölcs, egész késő őszig ezeket kínálják az utak mentén.

A szocializmus évtizedeiben folyamatos volt a vándorcigányok letelepítése, így mára csak kevés vándorcigány család maradt, rokonaik már a falvak széli házakba költöztek, de a kenyerüket sokan ma is az erdőből szerzik – mondja Matei az út menti árusokra utalva, akik a Királyhágótól egészen a Hargitáig szinte egész nyáron integetnek az autósoknak, portékájukat ajánlgatva.

A vándorcigányok között nemcsak képzetlen gyűjtögetők vannak, hanem például bádogosok is, ám ők inkább a dél-erdélyi és a moldvai megyékben barangolnak egész nyáron, saját készítésű üstöket, pálinkafőző berendezéseket árusítva – mondja Matei, aki rögtön meg is kérdezi, hogy nem érdekel-e bennünket egy százliteres réz pálinkafőző.  (Sajnos nem, mert a miniszterelnökünk éppen a közelmúltban vesztette el a nagy pálinkacsatát Brüsszelben, így a magyaroknak sem lehet már akárhol és akármennyi pálinkát főzni.)

Miután tisztáztuk a kérdést, rátérünk Matei családjára. Matei vezetékneve Gábor, de a sátoros vagy vándorcigányok nem azonosak az Erdély-szerte szintén gyakran felbukkanó, elegáns ruhákban járó, módos Gábor-nemzetséggel. Igaz, a falvakba települt, Matei által „házi cigányoknak” nevezett családokhoz sincs sok közük. Matei saját meghatározása szerint a vándorcigányok meghatározását részben az segíti, hogy hol töltik a téli hónapokat. Egy részük Szeben környékéről vándorol Közép-Erdélybe és a Partiumba, mások a Maros, Küküllő és a Nyárád mentéről a magas hegyekbe vonulnak a nyáron, a Hargitai hegyekbe, a Királykőre vagy a Páringba, Bucsecsbe, ahol erdei termések után vadásznak, és a turisták által sűrűn látogatott utak mentén árulják a gyümölcsöt, gombát.

***

Matei egy nótát énekelt találkozásunkkor a Jára partján; azok a sorok jutnak eszembe, mert ez jellemzi a vándorlásukat leginkább:

 „Mentem, mentem végtelen utakra,

Találkoztam boldog cigányokkal.

Hej, cigányok, honnan, merről jöttök,

Mely országból, milyen szerencsével?”

***

A székelyföldi erdőket nagyon szeretik a gomba- és gyümölcsszedésből élő vándorcigányok. Gyergyószentmiklós környékén a Békényfő, Csanód, Meggyes-patak, a Pricske, valamint a Pongrácz-tető környéke a vándorló családok által leginkább kedvelt helyszínek – mondja egy szociológus tanuló, Vernes Árpád, akivel Székelyudvarhelyen egy kávézó teraszán beszélgettünk a vándorcigányok életéről. A vándorló családok többségükben Maros, Neamţ és Vaslui megyéből érkeznek, de volt már csoport Caracalból és Medgidiaból is, meséli az elmúlt két év nagyobb karavánjainak történetét a fiatal szakember. 

A generációk óta vándorló családok és a helyi lakosság együttélése korántsem mindig problémamentes. Nem ritkán komoly gondot jelent a természetvédelmi előírások megsértése – ráadásul az ilyen esetekben kiszabott bírság gyakorlatilag behajthatatlan, így az ilyen ügyek komolyabb büntetést és komolyabb konfliktusokat is vonhatnak maguk után.

Az elmúlt években a gyergyószentmiklósi rendfenntartók nyolcvan-kilencven személynek ideiglenes otthont nyújtó sátortáborra találtak Pricskén, a Gyergyói-havasok legmagasabb pontjának környékén. Polgárőrök, helyi rendőrök, csendőrök és erdészeti alkalmazottak razziái ellenére a vándorok évről évre megjelennek a környező erdőkben, gomba és erdei gyümölcs után kutatva – mondja Vernes Árpád a Heteknek. A rendőrség, a csendőrség, esetleg az adott magánerdészet vagy közbirtokosság, és a polgármesteri hivatal embereiből álló akciócsoport általában hajnalban vagy késő este száll ki a helyszínre, ellenőrzik az engedélyeket, ezek hiányában felszólítják a területek elhagyására a vándorokat, akik ezt meg is teszik, majd néhány kilométerrel arrébb újra letelepszenek.

A szakember szerint lehetetlen vállalkozás lenne a hagyományos életmódjuk feladására kényszeríteni a sátorozó cigányokat, akiknek megélhetési forrása az erdőkben gyűjtött gyümölcs és gomba árusítása. A vándorlás olyannyira az érintettek identitásának szerves része, hogy magukat „igazi cigányokként” definiálva megkülönböztetik magukat a letelepedett romáktól, akik letelepedésükkel úgymond elvesztették szabadságukat.

Ám a tradicionális családi értékek megkérdőjelezése, a kötelékek felbomlása komoly problémákat eredményezett a vándorcigányok közösségeiben is.

Az egykori vándorcigányok mesteremberek is voltak, és az egyes családokban a mesterség apáról fiúra szállt. Mindez a múlté; a családi kötelékek felbomlásával egyfajta erkölcsi értékvesztés is megjelent, ami egyre több konfliktust eredményez a helyi társadalommal. A csíki falvakban gyakori panasz, hogy a vándorok megjelenését szeméthalmok, kisebb bűncselekmények, a magántulajdon tiszteletének hiánya kíséri – mondja a Heteknek egy Hargita megyei politikus. Egy helybéli károsult szerint előfordult, hogy két, egymást követő évben százötven méter kerítését tüzelték el a települése környékén felbukkant vándorok.

A megyei vezető visszatérő problémaként látja az ügyet, mint fogalmazott, „egy örökzöld dologról van szó”.  Szerinte addig nem tehetnek a települési vezetők semmit, amíg a közbirtokosság és az egyes területek tulajdonosai nem kérik az intézkedést. A politikus szerint a probléma kezelhető mértékű, és a helyiek inkább kivárják a vándorok továbbállását, mintsem hogy intézkedést kérjenek velük szemben. Úgy látja: az idő majd ezt a kérdést is orvosolja: vagy elmennek külföldre a család fiataljai, vagy ráunnak a vándorlásra, és letelepszenek, ahogy a többi korábbi vándorcigány is.

Olvasson tovább: