Kereső toggle

Bűnbakot keres a bajban lévő Európa

Diplomáciai nagyüzemmel és vádaskodással kezelnék a bevándorlási krízist az unió vezetői

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az Európai Unió nagy bajban van – ezt a tényt már meg sem próbálják palástolni az európai országok vezetői. A hét a nyilvánvaló válság kezelésére tett kísérletekről szól – erről tárgyaltak a visegrádi négyek kormányfői hétfőn Prágában, erről szól a lapzártánk után kezdődő brüsszeli uniós csúcs, de csütörtökön a cseh fővárosban újabb V4-es találkozó lesz, ezúttal a külügyminisztereké – és akkor még nem szóltunk a török diplomácia vezetőjének múlt heti budapesti tárgyalásairól, valamint Orbán Viktor szerdai moszkvai útjáról. Sem Angela Merkel német kancellár, sem Jean-Claude Juncker bizottsági elnök, sem Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke nem próbálja meg palástolni a tényt, hogy az Európai Unió történetének legmélyebb válságát éli.

A tragédia folytatódik

Ahogy arról a Hetek több ízben beszámolt, az EU-t tavaly működésképtelenné tevő bevándorlási hullám korántsem ért véget. Ennek elsődleges oka, hogy a szíriai háború hevesebben tombol, mint eddig bármikor – és a harctéri fordulat, az iszlamisták lassú visszaszorulása legfeljebb középtávon hozhat megnyugvást a tragikus éveket maga mögött tudó országban. A Szíriai Közpolitikai Kutatóközpont becslései szerint idén év elejére közel félmillióra nőtt a szíriai polgárháború halálos áldozatainak száma, miközben a háború előtt 23 milliós ország lakóinak már több mint fele menekültként él.

A szíriai vérfürdő folytatása tragikus következményekkel jár az ország szomszédaira, Törökországra, Jordániára és Libanonra nézve is. Annak ellenére, hogy a tavaly ott menedéket keresők közül jó egymillióan továbbálltak Európába, Törökországban a tavaly tavaszi 2 millióval szemben idén februárra 2,7 millió szíriai menekült gyűlt össze. Könnyen lehet, hogy az Aleppó körüli harcok elől menekülőkkel együtt a török területre menekült szíriaiak száma rövidesen meghaladja a 3 milliót.

Két „megoldás” – vagy inkább egy sem

Világos tehát, hogy Európának a tavalyinál is komolyabb bevándorlási hullámra kell felkészülnie. A kérdés csak az, hogy ezt mivel lehetne megelőzni vagy legalább kezelni.

Az európai politika szomorú állapotát mutatják azok a „meg­oldási javaslatok”, amelyek eddig ez ügyben születtek. Angela Merkel terve – akár létezik az Orbán Viktor által Lillafüreden a Magyar Idők információi szerint emlegetett „titkos német–török paktum”, akár nem – mindenképp a saját kurd kisebbsége ellen hadat viselő, a szíriai iszlamistákhoz ezer szállal kötődő Erdogan-rezsimre bízná Európa védelmét, ám annak magyarázatával a német kancellár máig adós, hogy:

– honnan veszi, hogy Törökország, amely láthatóan elvesztette a kontrollt a területére ki-be járkáló iszlamista terrorszervezetek tagjai és a kurdok lakta területeken zajló események fölött, képes lenne többmilliós embertömeget a szír határ mentén felállított sátortáborokban tartani,

– és van-e ilyen szándék az ankarai vezetésben,

– egyáltalán: miért evidencia Merkel vagy akár az Obama-adminisztráció szemében, hogy az 1952-ben a sztálini fenyegetés ellensúlyozására a NATO-ba fölvett Törökország a mai közel-keleti helyzetben a Nyugatnak bármilyen szempontból a szövetségese, nem pedig ellenfele?

Szintén több kérdést vet föl, mint amennyit megválaszol a visegrádi országoknak a prágai csúcs előtt körvonalazódott „B-terve”, amely a bolgár–görög és a macedón–görög határ lezárásával venné elejét a Törökországból Görögországba érkezett bevándorlók észak felé haladásának. Ám ahogy Merkel nem ad választ a Törökországgal kapcsolatos kérdésekre, úgy a visegrádiak is adósok annak magyarázatával, hogy:

– miért gondolják, hogy a két határszakasz helyett a bevándorlók nem veszik az útjukat a nyitott görög-albán határ, majd onnan Montenegró, esetleg az Adriai-tengeren át Olaszország felé,

– illetve hogy mennyiben „megoldása” egy humanitárius és biztonsági katasztrófával fenyegető krízisnek, ha (a fentiek ellenére) a migránsokat sikerülne „bezárni” a menekültáradat nélkül is összeomló görög állam területére?

Mintha Európa vezetői és amerikai szövetségeseik nem lennének hajlandóak a jelenlegi migrációs krízis gyökerének kezeléséről beszélni. Arról tudniillik, hogy amíg Szíriában nem ér véget a háború, addig sem Törökország, sem Görögország, sem Bulgária, sem Macedónia, sem a visegrádiak, de Németország sem tudja megoldani a biztonsági és humanitárius szempontból egyaránt drámai helyzetet.

Elmaradt önvizsgálat, megindult vádaskodás

Szíriában viszont szép szóval nem tesz rendet senki. Valódi erőt viszont – és ez elsősorban az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei szégyene, egyben nagyon rossz hír az egész Közel-Kelet számára – most csak Oroszország, a Hezbollah és Irán hajlandó bevetni a háború eldöntése és a dzsihádista frakciók megsemmisítése érdekében, természetesen nem önzetlenül, hanem szövetségesük, az Aszad-rezsim háborús győzelmét elősegítendő.

Ennek a ténynek érthető módon nem örülnek Európa és Amerika befolyásos vezetői, ám önvizsgálat helyett egészen furcsa következtetéseket vonnak le belőle.

Aszad megerősödésének nehéz örülni. Ám ezzel együtt döbbenten olvassuk az olyan fejtegetéseket a nyugati sajtóban, mint Soros György The Guardianben megjelent írását, amelyek azt taglalják, hogy nemcsak hogy a háborúba annak megindulása után jó négy évvel beavatkozó Oroszország a felelős (!) Szíria tragédiájáért és az ebből eredő menekülthullámért, de Putyin rendszere egyenesen veszélyesebb Európára nézve, mint az Iszlám Állam.

A magyar származású üzletember szerint az Európai Uniót 2015-ben összeroppantó menekültáradat Putyin játszmájának része, aki azt szeretné elérni, hogy az Európai Unió előbb omoljon össze a migrációs krízis nyomása alatt, mint Oroszország az olajárzuhanás és a szankciók miatt. Ezért aztán Putyin – így Soros gondolatmenete – arra játszik, hogy a bevándorlási krízis megerősíti az általa támogatott „Európa-ellenes” pártokat, amelyek majd megtörik az Oroszország ellen hozott szankciók rendszerét. Soros gondolatmenetének azonban még csak nem is ez a legcinikusabb része, hanem az, amikor az üzletember kifejti: al-Baghdadi professzionális tömeggyilkosai kisebb veszélyt jelentenek Európára nézve, mint Putyin ördögiként lefestett machinációi.

Életveszélyes tévképzet

Azon túl, hogy a Soros György fejében élő Putyin-kép megtévesztően hasonlít számos honfitársunk fejében élő Soros-képre (minden mögött ott lapuló titokzatos manipulátor, aki tetszés szerint felelőssé tehető a migrációs krízistől a részvénypiacok problémáin át az Európai Unió válságáig mindenért), a fenti gondolatmenet (amely szerint tehát Oroszország és nem a radikális iszlám fenyegeti Európát elsősorban) életveszélyes tévedés, és korántsem csak Soros tévedése. Találkozunk vele itthon és Európa-szerte, baráti és munkahelyi beszélgetésekben, de a legutóbbi szíriai eseményekre adott európai reakciókban is visszaköszön – és nem kizárt, hogy döntően befolyásolhatja a közeljövő európai politikáját.

Ha ugyanis Oroszországot az Iszlám Államnál veszélyesebbnek tekintjük Európára nézve, abból elég sok minden következik. Például lehetetlenné válik, hogy Európa bármilyen módon együttműködjön Moszkvával a szíriai rendezésben – alig kicsit sarkítva: ha a legveszélyesebb ellenfél Putyin és nem al-Baghdadi, akkor az Európai Uniónak inkább az Iszlám Állammal és szunnita támogatóival kellene együttműködnie Szíriában Aszad és a mögötte álló oroszok ellen, mint fordítva.

Obama „vörös vonal”-blöffje

Az Iszlám Állam rémtettei és a globális dzsihádizmus fenyegetése nem feledtetheti a tényt, hogy az oroszok szíriai szövetségesének, Aszad elnöknek a kezéhez sok tízezer ember vére tapad. Aszad elmozdítása a konfliktus egy korábbi szakaszában nemcsak kívánatos, de talán lehetséges is lett volna. A polgárháború első idő­szakában az Egyesült Államok vezetői tettek is arra utaló nyilatkozatokat, hogy hajlandóak elszánni magukat erre.

2012 nyarán, nagyjából azzal egy időben, hogy a Szabad Szíriai Hadseregbe tömörült dzsihádista frakciók ostrom alá vették volna az ország legnagyobb városát, Aleppót, Aszad elismerte, hogy:

– Szíriának vannak vegyi fegyverei,

– külföldi támadás esetén azokat a rezsim használni is fogja.

Erre reagálva 2012 augusztusában az újraválasztására készülő Barack Obama elnök közölte, hogy ha Aszad hadserege valóban beveti vegyi fegyvereit, akkor „a rezsim átlép egy vörös vonalat”, és az Egyesült Államok ebben az esetben be fog avatkozni a háborúba. 2013 márciusában aztán a háború során első ízben vetettek be vegyi fegyvert – a házilag előállított, rossz minőségű anyagot valószínűleg Aszad ellenfelei használták, a mint­egy kéttucatnyi áldozat között a kormányhadsereg katonái voltak. Majd augusztusban közel 1500 ember, köztük több mint 400 gyerek halt meg Damaszkusz közelében egy szarintámadásban, amely után a kormányerők és a Szabad Szíriai Hadsereg nyugati médiában „mérsékeltként” elkönyvelt dzsihádistái egymást vádolták a bestiális gonosztett elkövetésével.

Amerika azonban passzív maradt, ahogy nyugati szövetségesei is. Pedig ekkor – ne feledjük, az orosz bombázások kezdete előtt 26 hónappal vagyunk! – még kezdeményezően léphetett volna fel a térségben akár Aszad elmozdításáért is, ám ezt elmulasztotta. 2012 és 2015 között Aszad és az ellene török, szaúdi és katari segítséggel harcoló dzsihádisták önfeledten gyilkolhatták tovább Szíria lakosságát, miközben Irak északnyugati és Szíria északkeleti részén zavartalanul emelkedett ki a káoszból al-Baghdadi világhódító terveit egyáltalán nem titkoló tömeggyilkos kalifátusa.

Hol volt a „vörös vonalról” beszélő Obama-adminisztráció és a sokat emlegetett „nemzetközi közösség” 2013 nyara, a Damaszkusz környéki vegyifegyver-támadás és 2015 szeptembere, vagyis az orosz beavatkozás kezdete között? Nagyjából sehol – leszámítva a Nyugat első számú térségbeli szövetségesét, a Közel-Kelet egyetlen NATO-tagországát, Törökországot, amely előbb tevékenyen közreműködött a szíriai háború kirobbantásában (lásd: Erdogan hadba lép. Hetek, 2015. augusztus 7.), évek óta hol nyíltan, hol burkoltan támogatva a különböző dzsihádista csoportokat (az Iszlám Állam területére és onnan Európába igyekvő terroristák például zavartalanul járnak-kelnek át határain), majd tavaly nyáron hátba támadta az Iszlám Állam ellen küzdő kurdokat.

A Nyugat szíriai veresége

Legkésőbb akkor, amikor Oroszország tavaly szeptember 30-án beavatkozott Szíriában, világossá vált, hogy Aszad, Moszkva, valamint a Hezbollah és Teherán nélkül nem lesz szíriai rendezés. Teljesen érthető, hogy ennek nem örülnek a nyugati demokráciák vezetői, de az a helyzet, hogy csak magukat okolhatják. Obama ígérete és az Iszlám Állam Kaliforniától Párizson át Ankaráig több száz ember életét követelő gátlástalan terrorja ellenére az Egyesült Államok és szövetségesei képtelenek voltak hatékonyan fellépni az őrület megállításáért. Kinek a szégyene, hogy a párizsi mészárlást kitervelő halálszekta és a szíriai pokol többi dzsihádista szervezete ellen Oroszország és Irán nagyobb erővel küzd, mint a nyugati államok koalíciója? És meddig reméli Európa, hogy anélkül elháríthatja az uniót létében fenyegető migrációs krízist, hogy a jelképesnél nagyobb mértékben kivenné a részét a szíriai háború lezárásából?

Olvasson tovább:

  • Szélhámosok és szerencselovagok keresik az utat a Fideszhez

    A korrupció örök politikai vád, nemcsak Magyarországon, hanem a világ összes versengő demokráciájában. A kormánypártok politikai közössége számára a védekezés a megfelelő átláthatóság biztosításával, illetve a személyes felelősség érvényesítésével lehetséges.
  • Soros újra a magyar közélet slágertémája lett

    Pár nap alatt a miniszterelnök mellett az összes fajsúlyos fideszes politikus beleszállt a New Yorkban élő Soros Györgybe mint a kormánykritikus ellenzéki szerveződések fő támogatójába.
  • Bill Clinton egyre aktívabb felesége kampányában.

    Bill Clinton éles bírálata

    Éles kritikával illette Bill Clinton Magyarországot és Lengyelországot, miközben május 13-án a College of New Jersey-ben a felesége mellett kampányolt.