Kereső toggle

A CSOK mint a „rendszerépítés” eszköze

Az otthonteremtési program ideológiai háttere

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

December vége óta ismertek a kormány családi otthonteremtési kedvezményre (CSOK) vonatkozó elképzelései. Előző cikkünkből kiderült, hogy 2016-tól mekkora kedvezmény kapható új, és mekkora használt lakás vásárlására. Az is ismert, hogy mik a támogatás igénybevételének feltételei. Nem kell különösebben elmélyednünk a részletekben ahhoz, hogy felmérjük a CSOK-nak az Orbán-kormány szociálpolitikájában betöltött szerepét. Ám a jelek szerint ennél jóval többről van szó. Egy olyan lépéssorozat kulcsfontosságúnak tűnő részét látjuk, amely a társadalom aktív, azaz dolgozó és gyerekeket nevelő részének megerősítését és ezzel a Fidesz-bázis újjáépítését célozza meg.

Tellér vörös fonala

A miniszterelnök 2014-es, nagy vihart kavart tusnádfürdői beszédének elhangzása után a Népszabadság írt arról, hogy Orbán „illiberális demokráciáról” szóló gondolatmenetének alapja egy néhány hónappal korábban a Nagyvilág című folyóiratban megjelent tanulmány, amelynek szerzője Tellér Gyula. Bár Tellért a 2014-es tusnádfürdői beszéd elhangzása után néhányan „Orbán új ideológusának” nevezték, a valóságtól mi sem áll távolabb (a beszédről és Tellér Orbán pályafutásában játszott szerepéről lásd: Leszámolás a rendszerváltás rendszerével, Hetek, 2014. augusztus 15.).
Az 1934-ben született szociológus-műfordító, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd az SZDSZ alapító tagja számos más SZDSZ-alapítóval együtt az 1994-es MSZP–SZDSZ koalíciókötés után lépett ki a liberális pártból, és lett a Fidesz körül formálódó jobboldali holdudvar kulcsfigurája.
Tellér gondolkodásának központi eleme voltaképpen ekkortól, azaz 1994-től kezdve a „rendszerváltás rendszerének” természete, illetve az a kérdés, hogy hogyan léphet ki az ország – persze az általa támogatott magyar jobboldallal az élen – a rendszerváltás utáni időszak belpolitikájának fokozódó ígéretlicitre és nyakló nélküli költekezésre épülő politikájának csapdájából. Ez a kérdés vörös fonalként húzódik végig 1994 utáni életművén.
Az első, az 1990 után létrejött politikai rendszer természetével foglalkozó írásai már a szocialisták visszatérését eredményező 1994-es országgyűlési választás napjaiban megjelentek a Magyar Nemzetben (A rendszerváltás rendszere I-II., 1994. május 26. és június 2.). Az Orbán Viktor és a Fidesz-vezérkar gondolkodására több évtizede meghatározó befolyást gyakoroló Tellér a következő évtizedekben többször, 2004-ben a Heti Válaszban, 2009-ben a Nagyvilágban tért vissza a kérdésre, majd következett a már emlegetett 2014-es, az Orbán-rendszer születéséről és a rendszerváltás rendszerének felszámolásáról szóló dolgozat (Született-e „Orbán-rendszer” 2010 és 2014 között?, Nagyvilág 2014. március).

A „harmadik réteg”

Tellér Gyula említett, 1994 és 2014 között keletkezett műveinek központi eleme, hogy a magyarországi rendszerváltás során két nagy politikai erő került szembe egymással, a szocializmus uralmi struktúráit a rendszerváltás utáni viszonyok közé átmenteni igyekvő későkádári uralkodó osztály, valamint az ország polgárosodására vonatkozó elképzelései számára teret követelő erőcsoport. Úgy látta: az előbbit az MSZP és az SZDSZ szövetsége, az utóbbit a Fidesz körül létrejött „polgári erők” koalíciója alkotta, és már közvetlenül a rendszerváltás után világossá vált, hogy a két szembenálló erőcsoport gyökeresen eltérő társadalomfejlődési irányt képzelt el Magyarország számára. A „későkádári uralkodó osztály” egy kétosztatú, egyfelől a nagytulajdonosi elitből, másfelől ennek alkalmazottaiból, munkásaiból, továbbá az általa „lumpeneknek” nevezettekből álló társadalmat képzelt el a rendszerváltás Magyarországán, míg a „polgári erőcsoport” egy háromosztatú, nagytulajdonosokból, erős, szintén tulajdonos polgári-kispolgári középrétegből és munkásokból álló társadalomban gondolkodott. Ez a „harmadik réteg” a telléri gondolkodás és az orbáni társadalompolitika központi szereplője.

Arccal az inaktív rétegek felé

A rendszerváltó elit két erőcsoportja között 1990-től 2010-ig tartó küzdelem Tellér szerint élet-halál harc volt, az erőforrásokért zajló küzdelem tétje nem csupán az aktuálisan győztes tábor megerősödése, hanem „a másik személyi-szervezeti-anyagi-társadalmi bázisának a felszámolása” volt. Ám amíg a rendszerváltó elit két csoportja önfeledten gyilkolta egymást, a társadalomban kétségbeejtő – és máig sem kihevert – folyamatok játszódtak le.
A nemzetgazdaság 1990 utáni visszaesése lehetetlenné tette, hogy a magyar állam egyszerre tegyen eleget a múltból öröklött adósságszolgálati kötelezettségeknek, finanszírozza az államigazgatás költségeit, működtesse a már a rendszerváltás pillanatában is elaggott közösségi infrastruktúrát és fedezze az átmenet során megugrott szociális kiadásokat. Eközben a rendszerváltás utáni új gazdaságban és társadalomban sok honfitársunk nem találta meg a helyét. Tellér körülbelül másfél millióra teszi azoknak a számát, akik a rendszerváltás utáni első fél évtizedben végleg (korkedvezményes) nyugdíjba, a munkanélküliségbe vagy a társadalomból végleg kiszorulók közé kerültek, és további félmillióra azokét, akik kényszervállalkozók lettek.
A gazdaságból kiszorultakból és a nyugdíjasokból keletkezett az a Tellér szerint a társadalom 50-60 százalékára tehető réteg, amelynek magatartását a rendszerváltásban történt csalódása, a saját helyzetével kapcsolatos elégedetlensége határozta meg. Ennek a rétegnek „nyilvántartott gazdasági teljesítménye alig van”, támogatásigénye viszont nagy, és a szocialista rendszer iránt – saját helyzete által megalapozott – nosztalgiát érez és különösen érzékeny a különböző, mint láttuk, élet-halál harcot vívó, minden morális gátlástól megszabadult politikai erők pénzügyi ígéreteire, valamint könnyen áldozatul esnek a politika manipulációinak.
Ennek következtében a rendszerváltás utáni demokratikus politikai élet egyre inkább az államból élő és az államnak kiszolgáltatott, emiatt a gazdasági ígéretekre hiperérzékeny társadalmi többség szavazataiért folytatott küzdelemmé, a rendszerváltó Magyarország pedig ezen ígéretlicit túszává vált, miközben mindegyik politikai erőcsoport előtt világos volt, vagyis annak kellett volna lennie, hogy ígéreteik döntő része már elhangzásuk pillanatában is tarthatatlan. A betarthatatlan ígéretek a rendszerváltás kormányainak gyors hitelvesztéséhez, még blődebb ígéretdömpinghez, majd újabb kormányváltáshoz vezettek. A „rendszerváltás rendszerében” a fegyelmezett költségvetési politika biztos bukáshoz, a felelőtlen ígérgetés, az inaktív rétegeknek történő udvarlás sikerhez vezetett, aminek következtében Magyarország eladósodása, amelyet a fenti „társadalmi csapda” okozott, idővel önálló problémává nőtte ki magát, azaz már nem gazdaságfejlesztési vagy szociális célokra kellett hitelt felvenni, hanem a korábban az országba érkezett tőke profitjának és a korábban felvett hitelek kamatainak a kifizetése érdekében. A folyamatos külső forrásbevonás nem volt elegendő arra, hogy megmentsen egy-egy kormányt, de arra igen, hogy fenntartsa a két politikai erő és a társadalom inaktív csoportjai közötti alku rendszerét, egyben kiszolgáltatottá tette az országot külső erőknek, amelyek közül Tellér 2009-es tanulmányának rossz ízű és teljesen indokolatlan kitérőjében első helyen és leghosszabban Izraellel foglalkozott, majd utána az Egyesült Államokkal, az Európai Unióval és Oroszországgal.

A 20. század tragédiáinak öröksége

A rendszerváltás rendszerének kudarca Tellér szerint tehát arra a magyar sajátosságra vezethető vissza, amely szerint a foglalkoztatottak szélsőségesen alacsony, a megélhetésüket az újraelosztás valamely formáján keresztül biztosítók szélsőségesen magas arányban vannak jelen a társadalomban, miközben az ország működtetésének költségeit Tellér szavaival egy „még éppen működőképes, a felnőtt lakosságnak legfeljebb a felére rúgó csoport hordozta-hordozza a hátán”; amely értéket termel, adót fizet, gyermekeket szül és nevel fel, és eltartja a társadalom nagyobbik részét. A két nagy politikai tömb 1990 és 2010 közötti élet-halál harca ennek a gyengülő aktív társadalmi rétegnek a kizsákmányolására épült; az általuk megtermelt javakat osztogatták szét a kormányok az ígéretérzékeny inaktív rétegeknek.
A 2010-ben alapított, Tellér által „nemzeti rendszernek” vagy Orbán-rendszernek nevezett berendezkedés feladata a kormányfő számára meghatározó telléri gondolatmenet szerint a „rendszerváltás rendszerét” felemésztő folyamatok megfordítása, többek között a „teljesítménynyújtónak” nevezett, azaz dolgozó és gyermekeket nevelő réteg megerősítése, az egyén és a közösség viszonyának új alapokra helyezése. Ebben a rendszerben többé nem magánügy a közösségért viselt felelősség, azaz az adófizetés, a családalapítás és gyereknevelés (ami Tellér szerint a szeretetteljes nevelést jelenti), a lakásszerzés, házépítés, a család anyagi jólétének biztosítása, a közösségi életben történő részvétel és a nemzet történelmének, a jelen társadalmi viszonyainak ismerete: a „nemzeti rendszer” az egyéni teljesítményt jutalmazza oly módon, hogy abba beleérti a közösségért viselt felelősségvállalást.
Tellér szerint az Orbán-rendszer akkor maradhat fent, ha a rendszerváltás évtizedeiben kizsigerelt „teljesítménynyújtókat” elkezdi jutalmazni és ezzel magához kötni, ami által a teljesítménynyújtónak nevezett élet nem csupán erkölcsileg, de anyagilag is vonzóvá válik minél több állampolgár számára. Ennek eszköze 2014-es tanulmánya szerint, hogy csökkentik a vállalkozók terheit, ösztönzik a munkavállalók jövedelmének növekedését, extrán honorálják az átlagon felüli vállalkozói, munka- és reprodukciós teljesítményt, ösztönzik a lakásépítést és -vásárlást, a fiatal családosok életkezdését, és ennek megfelelően egykulcsos adórendszert alakítanak ki erőteljes családtámogatási és gyerekkedvezményekkel.
Azaz a két nagy politikai erőcsoport és az inaktív rétegek közötti 1990 és 2010 között egyre erősödő szövetséget felváltja a politikai hatalom és a „teljesítménynyújtók” közötti stratégiai szövetség, amelynek alapja az aktív, az egyén és a közösség számára is hasznos életvitel honorálása a politika részéről, cserébe a „teljesítménynyújtó” társadalmi csoportok aktivitása és kormányt támogató kiállása a választások alkalmával.
Ennek markáns megnyilvánulása lehet a CSOK, amely – mint előző cikkünkből kiderült – kifejezetten a középosztálybeli fiatalok családalapítását és egzisztenciateremtését támogatja, a Fidesz és a fiatal aktív állampolgárok új „stratégiai szövetségét” remélve ettől.

„Érdemes kreatívnak lenni”

Beszélgetés Kondorosi Zoltán finanszírozási szakemberrel
Mit tanácsol azoknak, akik jogosultak – vagy jogosulttá válhatnak – az állami támogatásra?
– Az első lépés, hogy tegyenek szert önerőre, vagyis gyűjtsenek össze annyi készpénzt, amennyit csak tudnak. A vásárlással járó ügyletek – a foglaló, az önerő, az ügyvéd, a földhivatal, a közjegyző stb. – mindenképpen pénzbe kerülnek, s kedvező lehetőség esetén készpénz birtokában gyorsan tudnak lépni. Eközben érdemes körülnézni a piacon, minél szélesebb spektrumban, hogy milyen megoldások lehetségesek.
A háromgyermekes családok – ha megfelelnek a feltételeknek – már jogosultak a 10 + 10 millió forintos támogatásra. A fővárosban azonban ez elég kevés ahhoz, hogy a jogszabályokban is előírt méretű, új építésű családi házat vegyenek. Ráadásul a telekárak is növekednek.
Ha kellő önerő hiánya miatt ez az összeg nem elég, akkor önálló családi ház helyett ikerházban vagy sorházban is gondolkodhatunk. Ez költségtakarékosabb, és a telekár is többfelé oszlik. Szóba jöhet még az agglomeráció is.
Az egy- vagy kétgyermekes családoknak adható összegek nagyságrendekkel kisebbek. Mit lehet tenni néhány milliós támogatással?
– Érdemes kreatívan szemlélni a lehetőségeket. Egy családos ügyfelemnek például alig 1 millió forint önerővel sikerült vásárolnia egy kistarcsai 47 négyzetméteres önálló lakóházat, telekkel. A pár albérletben lakott egyetlen gyermekével, s eközben nagy nehezen összegyűjtöttek közel egymillió forintot. Kistarcsán találtak egy olyan házat, amely évek óta lakatlanul állt, és a tulajdonos még a villanyt és a gázt is kiköttette. Ez az árban is tükröződött: 5,9 millió forintért meg tudták venni. A tulajdonossal egyeztetve visszaköttették a villanyt, a gázt, majd egy hétvégén kimeszelték, kipofozták, lakhatóvá tették az épületet, és kihívták az egyik bank szakértőjét. Mit gondol, mekkora kereskedelmi értéket állapított meg a becsüs?
Akkora összegre gondolok, amely elég lehetett a kölcsön fedezetéhez…
– Közel 8 millió forintra értékelte a házat. A papírmunkákat elkészítettük, és a család két hét múlva már megkapta az egy gyermekre adható félmillió forintos állami támogatást, valamint a vételhez szükséges 4,5 millió forintos hitelt – amelyet öt év alatt kell visszafizetniük. Az épület egész csinos lett, a karácsonyt a család már az új ingatlanban töltötte.
A támogatással megvásárolt ingatlanon 10 év elidegenítési tilalom van, magyarul 10 évig ott kell lakniuk. Mi történik, ha évek múltán egy nagyobb házba szeretnének költözni?
– Több forgatókönyv lehetséges. Ha eladják, akkor az állami támogatás átvihető az újabb ingatlanba. Ha pedig menet közben növekszik a család, és mondjuk 3 gyermekük lesz (vagy ennyit vállalnak), akkor fölvehetik a különbözetet (9,5 milliós állami támogatás + a kedvezményes kölcsön), és építhetnek maguknak egy új házat akár ugyanazon a telken.
Mi történik akkor, ha bevállalják a három gyermeket, de valamilyen ok miatt mégsem „jön össze” a létszám?
– Több megoldás is létezik. Ha igazolják, hogy nem az ő hibájuk, akkor nem kell visszafizetni a támogatást. Ráadásul az örökbe fogadott gyermek után is jár a támogatás. A legújabb törvényi rendelet szerint az is jelentős változás, hogy új lakás vásárlása (építése) esetén akkor is igényelhetjük a vissza nem térítendő állami támogatást, ha van már lakásunk, és azt meg akarjuk tartani. Vagyis nem kell eladni, és nem kell beforgatni az árát az új ingatlanba. Ezek a kedvezmények olyan jelentősek, hogy érdemes kihasználni. Az ügyletek konkrét lebonyolításához pedig érdemes szakember segítségét igénybe venni, mert egy-egy jó ötlettel akár milliókat is megtakaríthatunk. (Somorjai László)

Olvasson tovább: