Kereső toggle

Kun páter, „a bosszú angyala”

70 éve fogták el a hírhedt nyilas papot

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

A történészek keveset foglalkoztak azokkal a nyilas vezetőkkel, akik 1944. december végén saját elhatározásukból maradtak a szovjet hadsereg által körülzárt Budapesten. Ezek az emberek, akik addig jórészt Szálasi pártjának „második vonalához” tartoztak, a nyilvánosság előtt azt hangoztatták: példát akarnak mutatni a polgári lakosságnak az oroszok elleni harcban. Valójában elsődleges feladatuk a „totális mozgósítás” és a „megtorlás” volt. A nyilasok a zsidókat „belső ellenségnek” tekintették, és a vagyonuknak a „végső győzelmet” kellett szolgálnia. A főváros különböző részein összpontosuló és onnan razziázás céljából kirajzó nyilas pártszolgálatosokat mindenekelőtt a rejtőzködő katonaszökevények és  zsidók felkutatása, illetve a terror gyakorlása kötötte le.

Kun András nyilas propagandista a végsőkig való kitartás példaképe, fanatikus prófétája volt. A minorita páterben értő fülekre lelt Szálasi zavaros elhivatottságtudata, és a főváros ostroma idején eluralkodó tömeglélektani krízishelyzetben az „utolsó ítélet” bírájává lépett elő. Az utolsó napok Krisztusával azonosulva a végítéletet vizionálta, annak nevében cselekedett. Ő volt a budai nyilasok „rossz szelleme”, a „bosszú angyala”.
Szerepe mindenképpen jelentősebb annál, hogy őt csak a XII. kerületi nyilasvezér, Bokor Dénes beosztottjaként és a másik notórius és kegyetlen pártszolgálatos, Megadja Ferenc „munkatársaként” tartsuk számon. Megjegyzendő, hogy a budai nyilasok a terrort mintegy „családi vállalkozásban” folytatták. Több testvérpár és házaspár vett részt egymást támogatva a gyilkosságokban, így Bokor Dénes és Sándor, Megadja Ferenc és László, Dési-Dregán Miklós és a felesége, aki egyben Kun páter szeretője is volt. A csoport szellemi vezéré-nek, Kun Andrásnak is volt egy nyilas testvére, Kun Károly, akit 1948-ban Népbíróság elé állítottak és elítéltek.
A páter pályafutásáról a következőt derítette ki a népbírósági peréről tanulmányt író Csonka Laura: „Kun András 1911-ben született Nyírbátorban. Bölcsészeti és teológiai tanulmányait Rómában folytatta. 1941-ben szentelték pappá, majd minorita szerzetesként a kézdivásárhelyi rendházba került. 1943. december 5-én saját elhatározásából hagyta el a rendházat, hogy laicizálását (egyházvezetői státusz elvétele – a szerk.) elintézhesse. (Máthé Áron történész azt állítja, hogy kizárták a rendből, annyira nyíltan szimpatizált Szálasival.) Kun státuszát tekintve azonban egészen 1945 augusztusáig »áldozópap« és szerzetes maradt. A rendház elhagyása után a szüleihez költözött Budapestre, s mivel Serédi Jusztinián hercegprímástól nem kapott egyházi joghatóságot, így olasz és latin nyelvórák tartásából élt (…) A Nyilaskeresztes Pártba a német megszállás után, 1944 tavaszán lépett be, annak ellenére, hogy ez egyházi személy számára nem volt engedélyezett.” (Csonka Laurával a Hetek 2014. augusztus 21-ei számában olvashattak interjút: Kun páter, a neonáci mozgalom kultikus alakja.)
Kun életútjának, szellemi fejlődésének rekonstruálásához valamelyest közelebb visz minket, ha a fentieket kiegészítjük azzal is, amit a vizsgálati fogságban, a tárgyalására várva vallomásként vetett papírra:
„1944. október 15-ig körülbelül két-három gyűlésen vettem részt, ahol a különféle hivatásrendekről és ezek betartásáról volt szó, már előtte kidolgozott tervrajz szerint. A pártban ekkor már a hatalomátvételi előkészületek a Pasaréti út 10. számú villában folytak, amikor én oda szeptember utolsó napjaiban dr. Kőfaragó Gyelnik Vilmos magántanártól, az országépítés vezetőjétől meghívást kaptam. A villát német katonák őrizték, és jelszóra lehetett bemenni. Ekkor a röpcédulázás már javában folyt. Ezek rendezésével, nagyíves terv- és munkalapok vonalazásával és az adatok beírásával foglalkoztam. Október 15-én aztán átvettük a hatalmat.
A nagyobb propaganda szempontjából papi ruhába öltözködtem, karomra nyilas karszalagot, derekamra pedig pisztolyt öltöttem, és a pisztollyal a kézben én is az autókat leállítók közé álltam, és minden arra jövő vagy menő, akár katonai, akár személyi gépkocsit, még a külföldieket is leállítottuk, és a párt szolgálatában igénybe vettük. Ettől kezdve körülbelül november közepéig, mint egy őrült, megittasodva az örömtől, lótottam-futottam minisztériumokból minisztériumokba, minden mozzanatot látni szerettem volna, mindenütt ott szerettem volna lenni. Különösen a propagandára jártam legtöbbet, mert ebben az irányban akartam mozogni, felhasználva a reverenda nagyszerűségét, propagandisztikus célokra. Szívvel-lélekkel szolgálatába akartam állni a mozgalomnak.”  
A páter egy olyan történelmi pillanatban jelent meg, és lépett a nyilasmozgalom tagsága elé, amikor az ország történelmének legsötétebb hónapjait élte, elkerülhetetlen háborús vereség, emberi és anyagi pusztulás várt rá. Ebben a helyzetben Szálasi mozgalma, mely már addig is az evilági messianizmus és a végítéletvárás szellemében politizált, végképp az irreális vágyak és követelések felé fordult, fokozatosan felszámolta kapcsolatát a valósággal.
A nyilasok nem véletlenül szólították egymást „testvérnek”, az „igazak közösségét” alkották, illetve erre törekedtek. Kun Andrást már 1944 márciusában azért fogadta örömmel Szálasi, mert szerzetesi tapasztalattal rendelkezett, és a személye mintegy isteni legitimációt biztosított a mozgalma számára. A minorita szerzetes ugyanakkor úgy érezte, felhatalmazást kapott arra, hogy a római katolikus egyházat teljes mértékben átalakítsa, szinte újat alapítson a régi helyett – az, hogy ez a gyakorlatban megvalósítható-e, fel sem merült a két hasonszőrű fantaszta között.
1944. október 15-e után a páter vezetésével megalakult a legfanatikusabb nyilasok szektája, akik az ostromlott Budapesten aberrált és fanatizált lélektani állapotban, az utolsó pillanatig folytatták gyilkosságaikat. Politikájuk ebben az időszakban transzcendens, eszkatologikus jelleget öltött. Szálasi naplófeljegyzéseiből is kitűnik, hogy a háború végén ő is elkerülhetetlennek tartotta a világ anyagi, szellemi és erkölcsi újjászületését, melyben ő majd meghatározó szerepet játszik. Ugyanakkor a Nemzetvezető és stábja még a budapesti ostromgyűrű bezárulása előtt Nyugat-Magyarországra települt át, bízva abban, hogy a németek felmentik a fővárost, azaz taktikai szinten még képesek voltak érzékelni a valóságot, nem engedték át magukat teljesen a rögeszméiknek.
A Budapest ostromát megelőző zűrzavaros időszakban, majd a harcok idején a főváros lakosságában hihetetlenül megerősödött a vallásos érzés. Megnőtt az erkölcsi útmutatás és a hit iránti igény, és a templomok tele voltak. A hívek közül szinte senki sem szerzett tudomást arról, hogy Kun András formálisan már nem tagja a minorita rendnek, így minden gond nélkül, szerzetesi ruhában folytatta nyilas „áldozópapi” működését. Prédikált, nyilas érzelmű párokat esketett, és közvetítette azt az üzenetet, hogy Krisztus egyháza a végsőkig való kitartás mellett áll, és nincs messze az igazság órája, a végső leszámolás a hit és a haza ellenségeivel. Nem túlzás azt állítani, hogy Kun páter az 1944 novemberét követő hónapokban megteremtette a „nyilas hitvalló egyház” alapjait, egy öntörvényű, radikális messianiszta szekta vezérévé vált, melynek legfőbb célja az apokalipszis előrehozatala, a bűnös világ végső megtisztítása volt.
Kun András népbírósági perének anyagából kiderül, hogy ő és követői konfliktusokba keveredtek a nyilas rendvédelmi erőkkel. Valószínűsíthető, hogy ezek az összetűzések kapcsolatban álltak a Maros utcai kórházban elkövetett 1945. január 12-ei tömeggyilkossággal, melyet ő vezetett. Kun, aki a „törvény népét”, a zsidóságot törvényen kívül helyezte, felszabadítva magát minden erkölcsi gátlás alól, élők és holtak bírájaként lépett fel. Korlátlan hatalmától megszédülve még a nyilas hatóságokkal is összeütközésbe került, miután kivégeztetett egy, a parancsait vonakodva teljesítő katonatisztet.
A nyilas karhatalom közbelépése lehetett az oka annak, hogy Kun András nem vett részt személyesen sem a Városmajor utcai kórházban január 14-én végrehajtott gyilkosságokban, sem pedig az Alma utcai szeretetotthon lakóinak január 19-ei kivégzésében. A pátert a Nemzeti Számonkérő Szék nyomozói tartóztatták le 1945. január közepén Budán, és ekkor már a tábori bíróság is vádat emelt ellene. Végül halálra ítélték, de kegyelem folytán Szálasi tizenöt évi fegyházra változtatta a halálos ítéletet. Azzal a feltétellel bocsátották szabadon, ha a frontvonalban harcol az oroszok ellen. Nem tudni, hogy valóban lőtt-e az oroszokra, vagy ekkor a szökésen járt már az esze. 1945 februárjában azonban elfogta egy szovjet járőr, és átadta a magyar hatóságoknak.
1945 augusztusában írásos vallomást tett, melyben mentséget keresve szereplésére, így fogalmazott: „Bukásom leginkább akkor kezdődött, amikor az összes katonai és nyilas vezetőrétegek elhagyták a főváros területét, és így fej nélkül maradva, fejetlenség lett úrrá felettünk. Ekkor szabadultak fel a szabad gyeplőszárra eresztve, a szunnyadó, legvadabb emberi indulatok, melyek alvófélben mindnyájunknak közös, szomorú hagyatékai. Éppúgy, mint a betegségek, melyekre való hajlamosságunk alapcsírái mindenkiben kivétel nélkül megvannak, csak alkalom kell hozzá, hogy a csírák életerőre kapjanak, míg végre dühöngő és romboló formát öltenek azzal a különbséggel, hogy míg ezekre általában van orvosság, legalábbis megpróbálkoznak rá gyógyírt szerezni, a mi nagy betegségünkre már nem volt orvosság, mert eltávoztak az orvosok, a fejesek, akik durva kelevényeinket kioltották volna, akik irányváltoztatásra bírtak volna bennünket. Embertelen örvénylések ragadtak el bennünket, ész nélkül rohantunk a vesztünkbe. Hazánk iránti, el nem vitatható, kezdeti nagy szeretetünket az ordító propaganda idegen utakra terelte, míg végül a fegyveres ellenségnél is ádázabb ellenségnek tekintettük a zsidót.”
Kun András 1945 szeptemberében, a népbírósági tárgyaláson csak azt ismerte be, hogy néhány személyt „tettleg bántalmazott”, és mint a párt által kirendelt szónok „beszédeket tartott a végsőkig való kitartás érdekében”. Ekkor így magyarázta tetteinek indítékát: „A háborús események gyors iramban torlódtak. A vezetők elmenekültek, és mi itt maradtunk a fővárosban, védelem nélkül. Az évtizedek során belénk gyömöszölt propaganda vérünkké vált. Ez a propaganda úgy mutatta be nekünk a bolsevistákat, hogy a személyes és családi biztonság és főként az Egyház elszánt ellenségeit láttuk csak bennük. A propaganda belénk verte a hitet, hogy a bolsevisták mögött a zsidóság áll. A legvadabb harcok közepette itt álltam ezzel a hittel, elébem kerültek a zsidók, és én megvertem őket…”
1945. szeptember 19-én a Népbíróság halálra ítélte, még aznap felakasztották. Kivégzése előtt Szirmai Rezső újságíró és Gartner Pál pszichiáter beszélgetett vele. Fasiszta lelkek című, 1946 tavaszán megjelent könyvükben azt írták róla: „bátorsága mögött a gonoszság és az elvadultság hosszú árnyéka sötétlik”. Utolsó szava a „kitartás” volt.

Olvasson tovább: